2022. november 9. – 23:57
Egy kis költségvetésű filmnek egyaránt előnyére és hátrányára is válhat, ha egy A listás sztár visszatéréseként lehet aposztrofálni. Az előnyök talán magától értetődők, de rá is nyomhatja a bélyegét, elveheti a reflektort a film egyéb erényeiről, a témafeldolgozás mikéntjéről. A kiút (eredeti cím: Causeway) esetében egyrészt a szóban forgó sztár, Jennifer Lawrence igazodik a léptékekhez, másrészt a fontos témákat szerényen feszegető filmnek szüksége is van a színész által nyújtott súlyra.
Voltaképpen nem is A kiút Lawrence kisebb – de egy ilyen nagy formátumú és népszerűségű sztár esetében mégis rendkívül hosszúnak ható – szünet utáni első visszatérése. Miután a 2010-es évek második felében kétes minőségű blockbusterekben (az X-Men-filmek utolsó felvonásai) és vegyes fogadtatású, színészileg-érzelmileg megterhelő presztízsprodukciókban (anyám!, Vörös veréb) merítette ki erőforrásait, visszavonult néhány évre a nyilvánosságtól, és először a tavalyi netflixes világvége-komédia, a Ne nézz fel! frusztrált tudósaként jelezte, hogy még nem akasztotta szögre a színészkedést.
Adam McKay vígjátékában hasonlóan széles, nagy ívű eszköztárral dolgozhatott, mint nemrég David O. Russell harsány bohózataiban. Ezzel szemben A kiút traumatizált főszereplőjeként a pályája elején nyújtott független filmes alakításainak jegyében – mint például a Winter’s Bone szűkszavú, konok tinédzsere volt –, csendes intenzitással kívánja uralni a vásznat. Tudatosabb jelzésértékű választásnak tűnik Lila Neugebauer rendezésének felkarolása: Lawrence saját produkciós cége, az Excellent Cadaver első gyártásaként produceri minőségben is dolgozott ezen az emberközpontú, karakterközpontú, visszafogott, személyes és kis léptékű történeten.
Akár mondhatnánk, hogy a csillogó sztár szándékosan háttérbe szorítja magát a főszerepben, de azért ez nem fedné teljesen a valóságot: Lawrence fókuszált játékával, tudatos jelenlétével azt is jelzi, hogy nem csak harsány komikaként és latexöltözékbe bújva hajlandó filmezni. A film első negyedórájában minimális dialóggal ismerjük meg Lynsey-t, akivel a fizioterápiás rehabilitáció fáradságos türelemjátékában és a mentális stressz, az éjszakai pánikrohamok leküzdésében osztozunk. A kezdetben szinte katatón nőről később kiderül, az afganisztáni frontról érkezett, és egy rakétatámadás utóhatásaitól, PTSD-től szenvedve illeszkedne vissza a civil társadalomba – vagy inkább azon dolgozik, hogy tudna minél hamarabb visszatérni az aktív szolgálatba, szülővárosában, New Orleansban ugyanis terhelt családi viszonyok várják.
Ottessa Moshfegh, Luke Goebel és Elizabeth Sanders forgatókönyve kevés szereplővel dolgozik, sokáig Lynsey viszi a prímet, aki egy lerobbant kisteherautónak köszönhetően megismerkedik Jamesszel (Brian Tyree Henry), a mélabús szemű, magányos autószerelővel, és kettejük barátság határait feszegető kapcsolata válik a film vezérfonalává. Neugebauer érzékeny kézzel, finom eszköztelenséggel visz közel minket a két traumatizált szereplőhöz, képes valódi intimitást kölcsönözni párosuknak, ahogy a klasszikus gyöngyfüzérdobálós, parádés-dzsesszzenés New Orleans ritkábban látogatott medencés hátsó udvarait, mellékutcáit, szép, egyszersmind mégis elhagyatott tereit tölti meg lebegő atmoszférával. A párbeszédek is pontosan gördítik előre a cselekményt, skiccelik fel Lynsey és anyja konfliktusát, vagy a két főszereplő önbecsapásait.
Mindazonáltal sem a rendezés, sem a forgatókönyv nem mutat túl azon amerikai független filmek tömkelegén, amelyek hasonlóan fajsúlyos témákat feszegetnek hasonlóan lágy érintéssel. A kiút kellemesen sodortat minket, de alig-alig mutat túl a bevett sablonokon, a főszereplők közötti súrlódás is mintha az előre megszabott ponton csúcsosodna ki, de már a „két ember egy nem egészen, de kicsit mégis romantikus összetalálkozásban mozdítja ki egymást a megrekedt holtpontról” és a „hősünk hazatér a szülőhelyére, ahonnan szabadulni próbált” alapkonfliktusok összeházasításával is lefedi kvázi a Sundance filmfesztiválos mezőny 90 százalékát.
Egy ilyen jól kitaposott úton haladó, azt elegánsan bejáró, de újra nem definiáló filmnek pedig igenis elengedhetetlen, hogy a központi alakítások felhúzzák az átlagból. A kiutat sem a PTSD feldolgozásának mélysége vagy a forgatókönyv nüanszai emelik fel, hanem ezek viszonylagos hiányát feledteti Lawrence és Henry pompás játéka, összhangja. Lawrence esetében a film elején még talán érezni lehet némi bizonyítási vágyat, de egyben emlékeztető is, hogy szavak és nagy gesztusok nélkül is remekül meg tud jeleníteni belső drámákat, érzelmi töltetet. Henry pedig egyszerre játszik alá végtelenül lezser, természetes karizmatikussággal, közben pedig az ő puha plüssmackó figurájának labilisabb, sebzettebb bélése valós feszültséget tud hordozni.
A narratíva szabályos, meglepetésektől mentes megkomponáltsága némi csalódást jelenthet, de a kiszámíthatósághoz az is hozzátartozik, hogy az utolsó, feloldozást szolgáló jelenetek megadják a kötelező érzelmi kielégülést – különösen igaz ez Lynsey börtönlátogatására, ahol a csendnek és a nonverbális gesztusoknak köszönhetően Lawrence úgy brillírozhat, hogy az nem tűnik erőpróbának.
Katarzist talán nem nyújt, de soha rosszabb karrierkorrekciót.
A kiút az Apple TV+ műsorán látható.
