2022. november 8. – 21:11
Magyarként Kelet-Európában valószínűleg fel sem tudjuk fogni az első Fekete Párduc hatását az Egyesült Államokban. A Marvel első fekete főhősös filmje 2018 elején szabályosan letarolta a közvéleményt, afroamerikai diákok százezreit hordták iskolai csoportokban moziba, hogy láthassanak végre egy olyan szuperhőst, akivel tudnak azonosulni. Ráadásul az első Fekete Párduc minden szempontból szerencsésen alakult: az a Ryan Coogler rendezte, aki A megállóval és az első Creeddel pillanatok alatt a legfelkapottabb név lett Hollywoodban, a kisebb-nagyobb szerepeket pedig olyan feltörekvő fekete színészek kapták, mint Chadwick Boseman, Michael B. Jordan, Danai Gurira, Letitia Wright, Daniel Kaluuya vagy Lupita Nyongo’o, akikhez hozzászegődött még Martin Freeman, Forest Whitaker vagy Andy Serkis. Még Kendrick Lamar is készített hozzá egy olyan filmzenelemezt, ami simán ott volt az év legerősebb rapalbumai között.
A Fekete Párduc egyértelműen kasszasiker és kulturális mérföldkő lett nagyon hamar az amerikai szórakoztatóiparban, de mielőtt igazán beleélhette volna magát a Disney a sikerekbe, és készülhetett volna a folytatásra, jött egy tragédia: 2020-ban meghalt Chadwick Boseman, aki titokban hosszú ideje küszködött végbélrákkal. Boseman halála megrázta a komplett amerikai közvéleményt, hiszen a Fekete Párduc sikere annyira erős hatást gyakorolt az afroamerikai közösségekre, hogy a színész ezzel az egy szereppel valóságos ikonná vált. Viszont mivel az első film a gyártási költség majdnem ötszörösét hozta vissza, a folytatás csak idő kérdése volt. Végül most érkezett meg a magyar forgalmazásban simán csak a Fekete Párduc 2. címet kapó film, amely szépen búcsúzik Bosemantől és a karakterétől is, néhol egészen lenyűgözően néz ki, mégis elvész az erőltetett önsajnálatban ahelyett, hogy igazán jól el tudna mesélni egy történetet.
2018 óta sok dolog történt a Marvel-univerzumban (MCU), és a Disney a Bosszúállók: Végjáték óta nem igazán találja a hangját sem a filmekben, sem a sorozatokban. Pár kirívó példától eltekintve erős közepes az elmúlt évek termése a Marveltől, ennek a filmnek ráadásul úgy futottak neki, hogy Boseman halála miatt teljesen át kellett írni a terveket, Michael B. Jordan pedig hiába alakított óriásit az első részben, a történet alakulása miatt rá sem igazán lehetett számítani. Így a Fekete Párduc 2. mellékszereplőkkel, pár új arccal, és egy legendás Marvel-karakterrel próbálta betölteni az így keletkezett űrt. Ha ez nem sikerült is igazán, annyi biztos, hogy még mindig Wakanda az MCU legizgalmasabb helyszíne.
A film rögtön egy nagyon erős jelenettel kezd, amelynek a végén pár pillanatra szabályosan eltűnt a levegő a moziteremből. Ezután viszont szép lassan kiderült, hogy a majdnem 3 órás játékidő nagy része azzal telik majd, hogy nem túl jól megírt dialógusok közepén azon törjük a fejünket, mikor jön már valami akció. Nem kell szégyellni, a Marvel-produkciók túlnyomó többségének nincs olyan mélysége, hogy az ember szemrebbenés nélkül képes legyen azt mondani, hogy ő bizony a dráma miatt jár szuperhősfilmekre moziba.
Ehhez képest a film nagy részében fiatal és idősebb, fura hajú vagy éppen kopasz nők szomorkodnak egymásnak T’Challa (Chadwick Boseman) elvesztése miatt. Ez teljesen indokolt még az átlagosnál nagyobb arányban is, de ahhoz kevésnek bizonyult a történet, hogy a főhős komplett érzelmi szálát erre építsék fel. Letitia Wright egy fiatal, szórakoztató, felszabadult színésznő, de Shuri személyében egy bántóan egyszerű főhőst kapunk: a renitens, de zseni hercegnő, aki a bátyja halála és a királyság sorsa közepette próbál kezdeni valamit a benne lángoló haraggal. Csakhogy ez a valós tragédia ellenére rettenetesen erőltetett, és a hozzá csapódó mellékszereplők is hamar unalmassá válnak azzal, hogy két érdekesebb jelenet között 10 percig azt nézzük, hogy mások szomorúan egymást vagy a cipőjüket nézik.
Egész egyszerűen zéró kémiát érezni a színészek között, miközben Angela Bassettnek meg elfelejtettek szólni, hogy nem Shakespeare-drámát kell most játszani. Az egyetlen pozitívum a most debütáló Namort alakító Tenoch Huerta, akiben szinte izzik az azték ősök tüze, csak nincs hozzá igazán partner. Még meg lehet említeni az M’Bakut játszó Winston Duke-ot, de ahogy az lenni szokott a vicces mellékszereplőkkel a Marvelnél, a folytatásban alig kapott más funkciót, mint a jópofáskodás.
Azért is volt fájó végigülni ezt a majdnem három órát, mert technikai szempontból a Fekete Párduc 2. néhol konkrétan fantasztikus. Wakanda végre nemcsak egy zöld háttérre vetített számítógépes animáció, hanem egy élő, lélegző birodalom, amelynek végre jobban belelátunk a mindennapjaiba. Nem az ötödik nagy, izmos és jól verekedő testőrnek kellett volna annyi képernyőidőt adni, hanem Wakandának. Ezerszer érdekesebb téma egy olyan ország, amely évszázadokig izolálta magát a világ többi részétől, miközben technológiailag mindet túlszárnyalta, gyakorlatilag létrehozva az afrofuturista utópiát. Ebben így számos kiaknázatlan történet lapul, a Fekete Párduc 2. mégis inkább az öröklésre, az uralkodói életre, és a szeretteink elvesztésének feldolgozására koncentrál, amivel semmi baj nincs, de ez egy Marvel-film, itt ezeket az érzelmeket soha nem tudták igazán jól illusztrálni.
Még azt is sikerült zseniálisan megoldani, hogy ne legyen túl sok egyezés a DC Aquamanje és a Marvel Namorja között azzal, hogy a karakternek és a víz alatti népének adtak egy azték őstörténetet, így Atlantisz helyett Talocanban él évszázadok óta egy víz alatti civilizáció. Erről a társadalomról is szívesen megtudtunk volna többet, mégsem volt erre idő, hamar egymásnak kellett ugrasztani a feleket. És itt jön a probléma úgy általában a Marvellel.
Az állandó cameók és a nagy MCU történetvezetése miatt a Marvel-produkciók az elmúlt években egyre jobban hasonlítanak egy termékbemutatóra: látszik, hogy a stúdió és Kevin Feige előre lefekteti, hogy ennek a karakternek meg annak a történetszálnak valahogy benne kell lennie az adott filmben még akkor is, ha kilóg onnan. Így debütált Riri Williams (Dominique Thorne), aki majd a Disney+ Ironheart sorozatának lesz a főhőse, mint egy új tini-Vasember, de felbukkan még egy-két ismerős mellékszereplő más filmekből és sorozatokból.
Emiatt viszont végig azt érezni, hogy semmire nem maradt idő, hiába a 160 perces játékidő: be kell mutatni T’Challa elvesztésének a hatását, közben képbe kerül az FBI, de ott is hatalomátvétel volt, miközben felbukkan egy ősi víz alatti civilizáció, arról nem is beszélve, hogy kéne már lassan egy új Fekete Párduc, nemde? Annyi minden akartak belezsúfolni a folytatásba, hogy már megint nem maradt idő az emberi történetekre. Cserébe valahogy az akció sem volt az igazi, bár azt el kell ismerni, hogy az Avatar kék lényeire hasonlító talocaniak néhol hátborzongatóan jól néztek ki, ahogy bálnákat meg kardszárnyú delfineket lovagoltak meg csatába menet, bármilyen hülyén hangzik is ez így leírva.
Én azon az állásponton vagyok, hogy az első Fekete Párduc azért annyira nem volt jó, mint amilyen jól fogadták, de a kulturális hatása vitathatatlan. Ehhez képest a Fekete Párduc 2.-ből mindössze két dolog maradt emlékezetes: mennyire lenyűgöző Wakanda, és mennyi mindent nem tudunk még Talocanról. Helyette olyan gyorsan ledarálnak egy alapvetően tök komplex, már-már geopolitikai konfliktust, hogy a végére annak is teljesen eltűnik a súlya. Ez 1,5-2 órában szerintem sokkal élvezetesebb tudott volna lenni, de mintha a készítők kegyeleti okokból nem akartak volna vágni a töltelékjeleneteken, és ez nagyon rányomja a bélyegét a végeredményre.
A Fekete Párduc 2. technikailag remek (külön ki kell emelni Ludwig Göransson zeneszerző munkáját, aki már megint elképesztő hangulatot kreált minden jelenethez), a világ ezerszer izgalmasabb, mint ezredjére New Yorkot látni, és akad egy-két látványosabb akciójelenet, de mintha Chadwick Bosemannel a lélek is távozott volna a folytatásból.
