Szép mutatvány A másik nővér (eredeti címén: The Good Nurse) című filmtől, hogy az egyik főszereplője egy sorozatgyilkos, aki nagy valószínűséggel több száz ártatlan embert ölt meg tizenvalahány év alatt, szinte teljes titokban, a végén mégsem őt érezzük hibásnak, hanem a komplett amerikai egészségügyet. A sorozatgyilkost úgy hívják, hogy Charles Cullen, és a kilencvenes évektől kezdve egészen a kétezres évek elejéig kórházi ápolóként rendszeresen mérgezett meg betegeket, jellemzően olyanokat, akik már éppen javulófélben voltak a súlyos állapotukhoz képest.
Cullen kihasználta egyszerre több rendszer hibáját, kiskapuját és lehetőségeit. Tudta, hogyan kell használni a számítógépes gyógyszeradagolót, hogy úgy tűnjön, visszavont egy kérelmet, de az mégis kiadja az adagot. Tudta, hogy az éjszakai ápolói műszakokra nehezebb embert találni, ezért kifejezetten azokra jelentkezett. Tudta, hogy az éjszakai műszakok alatt kevesen fogják zavarni. És azt is tudta, hogy ha bármi kitudódik, az a kórház felelőssége is, nemcsak az övé. Cullen így aztán elbocsátások, távozások és más városban történt újrakezdések után ugyanúgy folytathatta azt, amiről igazából senki sem tudja pontosan, maga sem, hogy mikor kezdett el.
Viszont A másik nővér főszereplője nem Cullen, hanem az, akinek sikerült lebuktatnia: Amy Loughren a férfi mellett dolgozott ápolóként egy New Jersey-i klinikán. Loughren pontosan olyan karakter, akit forgatókönyvírók szoktak kitalálni, hogy egy különösen furcsa igaz történetben legyen valami annyira emberi, hogy a nézők rá tudjanak csatlakozni. Két gyereke van, súlyos szívbeteg, de a munkáját nem adhatja fel, mert nincsen egészségbiztosítása, ezért úgy kell az éjszakai műszakot végeznie, hogy vigyáznia kell, nehogy egyszer megálljon a szíve. A valódi Loughren szerint egy dologban voltak csak pontatlanok vele kapcsolatban a filmesek: a valóságban sokkal rosszabb állapotban volt, mint ahogy A másik nővérben azt látni lehet.
Loughrent Jessica Chastain (Jelenetek egy házasságból) játssza, akinek az erős, céltudatos és kitartó női karakterek már nem esnek a nehezére, itt sem teszi annyira magáévá a karaktert, inkább az archetípust testesíti meg. Vele szemben Eddie Redmayne (Legendás állatok-sorozat) belead mindent, hogy átlényegüljön, és ehhez minden lehetséges tikkelést és metakommunikációt bevet, a pislogástól a remegő hangig. Az igazi Cullen életének leírásaiból (melegen ajánlott ez a 2004-es cikk) egyértelmű, hogy a magának való férfi súlyos mentális problémákkal, szociális hátránnyal és egyszerű félénkséggel küzdött, Redmayne pedig ezt a harmincévnyi elnyomást – és gyilkos vágyat – minden egyes mozdulatában érezteti. Redmayne hajlamos színészként rettenetes túlkapásokra, és itt is eljön a lehetősége a teli torokból ordítozáshoz, de most a karakteréből adódóan ezek kevésbé tűnnek esztétikai bűncselekménynek.
Ugyan a két főszereplő lényegesen különböző játéka már így is kifogásolható, A másik nővér igazi problémája nem a színészekben keresendő, hanem a történetben. Azzal, hogy Loughren a főszereplő, a film nagyon sokáig titkolja, hogy az új munkatársa valójában kicsoda, és mivel bűnös. Amivel teremt egy minimális feszültséget azoknak, akik nem ismerik Cullen történetét – vagy nem tudják dekódolni, hogy konkrétan mi történik a film első perceiben, ahol a férfi tátott szájjal néz végig egy haláltusát –, és a nőnek is kialakít egy történetívet, de hogy is mondjam, nem túl érdekfeszítő ív ez. Ráadásul a kettejük dinamikáját folyton megszakítja két nyomozó, akik próbálják felgöngyölíteni, hogy mi is történt az egyik haláleset során, de a kórháztól zéró segítséget kapnak. A szálak összeérnek, de addigra már mindenki összerakta, hogy mi történik: Cullen mérgez, a kórház terel.
A dán Tobias Lindholm pedig rendez. Lindholm forgatókönyvíróként és rendezőként is dolgozik egy jó ideje, ő írta a Még egy kört mindenkinek című alkoholgőzös drámát, és besegített a Mindhunter két részébe is, jellemzően pedig csak olyan filmet vagy sorozatrészt készít, aminek ő is írta az alapját. Itt nem ez történt, a forgatókönyvet Krysty Wilson-Cairnsnek köszönhetjük, aki az 1917 és az Utolsó éjszaka a Sohóban mellett egy teljesen más történetet is papírra vetett.
Lindholm rendezőként jellemzően szinte görcsösen ragaszkodik a valósághoz, a dán filmjei (Emberrablás, Egy háború) életszagúak, csicsa nélküliek, és csak a lényegre fókuszálnak. A másik nővérben valamennyire érvényesül ez a részletgazdagság, de csak a képek szélén – a valóságteremtő részletek hitelesek, csak a központi történet vonzódik néha a túl egyszerű megoldásokhoz, a szerencsés és szerencsétlen véletlenekhez.
Ami megkülönbözteti A másik nővért azoktól a sorozatgyilkos tematikájú filmektől, sorozatoktól és dokumentumfilmektől, amik elárasztják a Netflixet, hogy itt Cullen ámokfutása miatt egyértelműen az amerikai egészségügyet hibáztatják. A történetben folyamatosan szóvá teszik, hogy a szívleállás szélén egyensúlyozó főszereplőnek mennyit kell fizetnie egy egyszerű kivizsgálásáért, miért nem alhat ott egy hozzátartozó egy kórházban, és hogyan kell fenntartania egy intézménynek a saját ártatlanságát, még akkor is, ha egy ilyen gyilkost dédelget.
Az egészségügyi rendszer elleni kritikaként viszont túl felszínes A másik nővér, és mintha a sorozatgyilkos személye csak kulcs lehetne ahhoz, hogy a rendszerhiba nyitjára rátaláljunk. Nem biztos, hogy Cullen erre a legjobb személy, hiszen egyértelműen valami megmagyarázhatatlan gonoszság vezérelte, miközben a felette álló intézményt a nagyon is megmagyarázható kapzsiság. Csak az egyik kezén kattan a bilincs a film végén, a másik ellen ezek szerint csak ilyen filmeket lehet készíteni az Egyesült Államokban.
A másik nővér a Netflixen látható.