2022. október 6. – 23:59
Valamit rosszul drótoztak: a Blonde (magyar címén: Szöszi) egy kifejezetten ízléstelen, áhítatos, elhibázott, végtelen és végtelenül fárasztó, nyomorult fantázia lett a huszadik század egyik legnagyobb sztárjáról. Az alapvetően elfuserált dolgok tudnak érdekesek lenni, de a Blonde-nak sikerül az a mutatvány, hogy egyáltalán nem az, csak egy elnyújtott kínszenvedés. Amiben kétségtelenül vannak pozitívumok, ha szeretjük a felszínes vizuális megoldásokat, a hangulatok értelmezhetetlen keveredését és a már-már deepfake-szerű hasonlóságot halott híres emberekkel.
Én bevallom, ezeket a dolgokat mind szeretem, és még így is nehéz volt elviselni a Blonde-ot. Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent, bevallottan nem életrajzi pontossággal megírt Marilyn Monroe-könyvét Andrew Dominik (Jesse James meggyilkolása) dolgozta fel, és a Netflixre került fel. Nagyobb összeget mernék tenni arra, hogy a csatornánál ő az utolsó nagy költségvetésű filmen, egyéni látásmóddal dolgozó filmrendező, aki alá a lovat adni fogják. A szolgáltató lehetőséget adott Martin Scorsesének, Charlie Kaufmannak, David Finchernek, de a legjobb filmnek járó Oscart még Jane Campion westernje sem tudta összehozni – a Blonde olyannak tűnik, mint egy utolsó nagy hazárdjáték, egy nagy most vagy soha, ami vagy bedönti a falakat, vagy utána már tényleg lehet hazakullogni. Ahogy láttam, a falak még állnak.
A Blonde nem életrajzi film, hanem fikció, csak éppen a világ egyik leghíresebb nőjének életéről, annak lehetséges, elképzelt, néha igazi részleteiről szól. Könyvformájában is: Oates felhasznált ugyan naplórészleteket az igazi Monroe-tól, vagyis Norma Jeane Bakertől, de a történelmi regénye hozzáállásban inkább olyan, mint, mondjuk, Oliver Stone 1991-es JFK-filmje, ami teljes bizonyossággal és ellenállhatatlan filmkészítéssel képes teljes sületlenségeket állítani az amerikai közhangulatról. A Blonde-nak nagyjából olyan a viszonya a valósággal, mint a Freddie Mercuryról és a Queenről szóló, 2018-as Bohém rapszódiának volt, mentségére legyen mondva, hogy legalább sosem tetteti magát az igazságnak.
A Blonde Monroe-ból táplálkozik, de a fontos szereplők nincsenek megnevezve – a regényben és a filmben is Joe DiMaggio (Bobby Cannavale) csak egy volt sportoló, Arthur Miller (Adrien Brody) pedig csak a drámaíró. A nevek nem is fontosak, a Blonde alapállítása, hogy Marilyn Monroe a születése óta el volt átkozva a világ által: a zavarodott édesanyja (Julianne Nicholson) terrorban tartotta, az idősebb férfiak szexuálisan kihasználták, a férjei alkalmatlanok voltak, Kennedy elnök is undorító módon cicázott vele, a három abortusza pedig olyan volt, mint egy átok, ami akkor is lecsapott, amikor a fél világ éppen a szoknyája alá próbált bekukkantani. De a film maga is olyan, mintha ugyanennek a folyamatnak a része lenne, mintha Monroe-t csak a sorozatos tragédiák, zaklatás, elnyomás, kemikáliák, kihasználás és terror lencséjén keresztül érthetnénk meg, ezért csak így mutatja meg.
Dominik pedig vizuálisan azt a megközelítést alkalmazza, hogy a sztorit Monroe-ról készült, gyakran ikonikus fotók alapján komponálja. Mindegy, hogy annak a fényképnek mi volt a kontextusa, miért készült, hol, kivel és milyen alkalomból, sőt általában az is mindegy, hogy milyen kompozícióban és képarányban, mert a rendező önkényesen váltogatja azokat, hogy a fotók belesimuljanak a filmjébe. Ezek viszont azt az érzést keltik, hogy Monroe életének pillanatai felcserélhetők, értéktelenek, sőt nincsen közöttük ok-okozat sem. Néha ezek a képek önmagukban gyönyörűek, a kor megidézése, a belsők berendezése, a külsőségek úgy tökéletesek, hogy sosem hívják fel magukra a figyelmet, de amikor ilyen ürességet díszítenek fel, még egyértelműbben látszik, hogy csak díszek.
A valós fotók adaptálása legalább egy érdekes döntés, Dominik viszont szinte megőrül a kezébe kapott lehetőségektől, és nincsen az a vizuális ötlet, amit ne akarna valahogy beleszuszakolni a történetébe. Filmjében többször is visszatérnek a fekete-fehér, lassított felvételben készített totálok, a képarány rengetegszer változik, a fény erősödik, a tér görbül, az idő megbolondul, amikor Monroe világa destabilizálódik. Vitán felül erős az a rövid jelenet, amikor a közönség a Van, aki forrón szereti premierjén ül, és az egész film egy pár másodperc alatt lefutó zajos csík csak a vásznon.
De a Blonde aztán annyira túlzóan bánik a saját képi világával, ahogy a saját hősével is – a legízléstelenebb húzás a terhesség és az abortuszok körül felbukkanó kép, ahogy Monroe vaginájából kifelé nézve látjuk a procedúrát, vagy a vissza-visszatérő CGI-magzat, ami egyszer a síron túlról idéz az édesanyjának egy monológot, önkéntelenül is groteszk giccsbe taszítva a film stílusát. Az ízléstelenség talán akkor jut a csúcsra, amikor a John F. Kennedyre hasonlító elnök, akit Monroe-nak orálisan kell kielégítenie, miközben az elnök éppen a szexuális zaklatásairól telefonálgat, és ágaskodó rakétákról néz egy műsort a tévében.
Az egész giccsvihar kellős közepén pedig ott áll Ana de Armas (Szárnyas Fejvadász 2049), aki bizonyos jelenetekben megdöbbentően hasonlít Marilyn Monroe-ra, miközben általánosságban egyáltalán nem hasonlít rá. Nem tudom, hogy digitális mágia állhat-e a háttérben, vagy egyszerűen sikerül az agyi szinapszisoknak máshogy elsülniük, amikor például a Van, aki forrón szereti egyik jelenetében látjuk, de a hasonlóság elképesztő. A színészi munkája nem feltétlenül, az alakításhoz minden lehetséges helyzetben egy olyan affektálós, lihegős beszédstílust használ, amit a színésznővel szoktak azonosítani, de ami nagyon rövid távon maníros lesz.
A filmbeli Monroe-nak pedig néhány jelenettől eltekintve az a szerepe, hogy az egyre borzasztóbb megaláztatásokat elviselje addig, amíg meg nem hal. De Armasnak ezt sikerül jól kommunikálnia azzal, hogy minden egyes pillanatban úgy fest, mint egy bárány, akinek a nyaka felé közelítik a kést. Mindenki más csak egy villanás Monroe kálváriájában, és mivel a többi fontos szerepnek neve sincs, archetípusokat játszanak: Brody a tépelődő, értelmiségi írót, Cannavale pedig a féltékeny, övvel büntető vadkant.
Az egyetlen szegmens, ahol a Blonde valamit állítani is tud azon kívül, amit majdnem három órán keresztül vehemensen demonstrál, az a jelenet, amiben Monroe két hollywoodi csillag fiával, az ifjabb Charlie Chaplinnel (Xavier Samuel) és az ifjabb Edward G. Robinsonnal (Evan Williams) meghitt, hedonista poliamóriában látható. Ahogy ők is mondják, mindhárman olyanok gyermekei, akik nem akarták őket, ezért semmi más nem maradt nekik, csak az, hogy lerészegedjenek és szexeljenek egy városban, ami folyton szipkázza a fiatalkori szépségüket. Érzékletes és tényleg ihletett pillanat, amikor az ő édeshármasukból Dominik a Niagara című Monroe-film előzetesére vált – ez volt az a korszak, amikor Monroe-ból egyértelműen szexbombát akartak faragni. Lehet, hogy csak azért emelem ki ezt, mert ezek azok a pillanatok a Blonde-ban, amikor Marilyn Monroe annak ellenére boldog, hogy már addig is egy életnyi borzasztó traumát élt át.
Vagy lehet, hogy azért, mert a Blonde akkor még tele van lehetőséggel: a stílusa nem megy az ember agyára, nem fárad bele a mentális és testi kínzások végeláthatatlan sorozatába, az öncélú vizuális megoldásokba (Monroe egy adott ponton lehányja a kamerát, azaz a nézőt is). A fiatalon elvesztett sztárok életével kapcsolatban egy állandó gondolatkísérlet, hogy mi lett volna, ha minden máshogy alakul. Ez a Blonde-ról is elmondható.
A Blonde a Netflixen látható.
