Az Ott torony volt című dokumentumfilmnek csalóka az alcíme: Víg Mihály-portrénak nevezi magát, de jobb lenne Víg Mihály-monológoknak nevezni, amiben a Balaton alapítója, a Trabant tagja, Tarr Béla több filmjének zeneszerzője elmeséli az életét, az első emlékeitől kezdve egészen hogy rendszeresen fellép még a mai napig is a budapesti Hunnia Bisztróban.
Az Ott torony volt legnagyobb hibája pedig pont ez, hogy a főszereplő a mesélője. A rendező Kécza András éveken keresztül forgatta a filmet, több interjút is készített Víggel, összegyűjtött rengeteg, parádés archív mozgóképet, fényképet és hanganyagot, de a koncepciója az volt, hogy mást már nem szólaltat meg. Kécza a Sátántangó idején találkozott először Víggel, az akkori rendezőasszisztens egyik feladata volt, hogy ellenőrizze, sikerült-e a főszereplőnek megtanulnia a szövegét. Évtizedekkel később már úgy beszélget vele, hogy egy korosztályban, egy nyelvet beszélnek.
Aki kontextusra kíváncsi, annak az Ott torony volt nem elég, hiszen csak és kizárólag Víget halljuk. Nincsenek szakértők, nincsenek pályatársak, nincsenek rokonok, ismerősök, barátok, csak a portré alanya szólal meg. Nincsenek magyarázatok: hogy megértsük a monológok utalásait, tisztában kell néha lennünk azzal, hogy mi volt a NÉKOSZ-ügy, miért volt érdekes az 1994-es választás, és hogy mi is a renoméja a Hit Gyülekezetének, mert ezek nélkül néha csak a levegőben lógnak a mondatok.
A kész filmből ráadásul fontos életrajzi részletek kimaradnak: első felesége és az abból a házasságból született gyereke (ezt szóvá is teszi az augusztus végi, Magyar Narancsnak adott interjújában), a négy testvérének sorsa, a saját gyerekeinek élete, amiket máshol publikált interjúkból kell kihámozni, nem a róla készült portréfilmből. Mivel a családból sem szólal meg senki más, az lehet az érzésünk, hogy Víg Mihály onnantól kezdve, hogy megtalálta magának a zenélést, gyakorlatilag egy buborékban élt, egy olyan buborékban, ami különböző legendás magyar underground zenekarok és alkotók között pattogott.
Víg mesél életének legsúlyosabb korszakáról is, amikor rendszerváltás idején, Pajor Tamás hatására belépett a Hit Gyülekezetébe, majd nem sokkal később kilépett. Felesége viszont maradt, Víg pedig azt sugallja, hogy a gyülekezetben nem néztek jó szemmel az ilyen felemás házastársi kapcsolatokra. Felesége meghalt, öngyilkos lett, Víget pedig egy millió forinttal próbálták meg lefizetni, hogy „a választások előtt” ne csináljon ebből ügyet. Az, ahogy a történetet elmondja, nem segíti a pontos megértését – az pedig kimarad, hogy felesége halála után nem sokkal az egyik közös gyerekük is meghalt. Víg nem először beszél erről, Bartus László a gyülekezetről szóló, 2020-ban megjelent Fesz lesz című könyvében is elmesélte az egész esetet.
A kész filmben pedig Víg bele-belekap témákba, emberekbe: külön, pár mondatos blokkot kap Bódy Gábor, Méhes Marietta, és Gémes János, azaz Dixi, de akinek elsőre nem ismerősek ezek a nevek, azokat nem az Ott torony volt fogja róluk oktatni. Én tudom, hogy Bódy Gábor egy korszakos filmrendező volt, aki olyan filmeket készített, mint az Amerikai anzix vagy a Kutya éji dala, Víg a videózás kapcsán beszél róla, a besúgásáról, és az öngyilkosságáról. Ha nem láttuk az Eszkimó asszony fázikot vagy nem ismerjük azokat a Trabant számokat – amik készüléséről nagyon jó amatőr felvételek vannak a filmben –, akkor Méhes Mariettáról annyit tudunk meg, hogy akkoriban a végzet asszonya volt.
Külön blokkot kap Tarr Béla, vagyis a Tarr Bélával közös filmes munkák, az Őszi almanachtól A torinói lóig (bár az Utazás az Alföldön című tévéfilm, amiben Víg Petőfi-verseket szaval Tarr rendezében, kimarad). Víg még a film elején azt mondja, hogy a rendezővel közös munkákat tartja az életművéből a legértékesebbnek, ezért teljesen megérdemelten kap egy hosszú részt a róla készült portréfilmben. Bár valamennyire furcsa az, hogy a film kétharmadánál kerül csak szóba az addig időrendi sorrendben haladó történetben. Víg beszél arról, hogy ma már máshogy játszaná Irimiás figuráját a Sátántangóban, és hogy nem biztos, hogy valaki a könyvet olvasva egy ilyen figurát képzel el a szerepben – ha valahol, ennél a szekciónál tényleg szükség lenne valakire, aki tudna beszélni erről egy külső szemszögből.
A Sátántangó ugyanis sosem hagyta el a filmes világ köztudatát, de egy ideje másodvirágzását éli: 2021-ben Tarr vigyázó szeme segítségével a filmet felújították, megjelent az Egyesült Államokban blu-ray formátumban, 4K minőségben (Magyarországon még mindig nem), Víg Mihály a filmhez írt kompozícióit kiadták lemezen, az Indiewire filmes portál a kilencvenes évek 24. legjobb filmjének választotta, éppen pár napja. Naivan azt gondolom, hogy ha egy portréfilm stáblistáján ott szerepel Tilda Swinton színésznő neve, mint executive producer, akkor csak be lehetett volna rántani másokat erről beszélni, ha más nem, megpróbálni megtudni, miért őt választotta Tarr a Sátántangó főszerepére. Nem tudjuk meg.
Ami persze a koncepcióba illik: mindent abból tudunk meg, amit Víg Mihály elmond. És amit Kécza András archív felvételeken megmutat. Ezek a felvételek viszont egytől egyig csodálatosak, a fotók, a próbák, a koncertek, a nem túl széles körben látott Balaton-videoklip, ezek mind-mind hatásosan tudják elhelyezni Víget a saját korában. Nem ismerem eléggé a felvételeket, hogy tudjam, melyiket nem lehetett eddig látni, és melyik az, amit már ezerszer ellőttek hasonló dokumentumfilmekben, de mindig megdöbbentő látni azt, hogy vizuálisan mennyire pezsgő korszak volt ez.
Ebből a pezsgésből nehezen tud visszaadni egy ember mindent – a pár évvel ezelőtti Fekete Lyuk-retrospektív kiállítás is annyi oral history-t szakajtott az emberre a Kiscelli Múzeumban, hogy ember volt a talpán, aki az összes visszaemlékezést hallani akarta volna. Víg életpályája abszolút megérdemli, hogy feldolgozzák: a népdalgyűjtő fia, aki tizenéves kora végére már azt se tudta a gyógyszerektől és a piáktól, hogy hol van, aki a nyolcvanas évek egyik zsenije lesz, aki sosem emigrált (vagy a nyelvtudás hiánya, vagy a hazaszeretet megléte miatt), és akire stabilan még mindig pármaréknyi ember kíváncsi egy ötödik kerületi pinceklubban. És még mindig életben van. Tele van történetekkel, amiket neki is el kell mondania, de lehet, hogy a sajátjához még kellenének mások is.
Az Ott torony volt premier előtti vetítése augusztus 25-én lesz a budapesti Szeszgyár területén. Moziban szeptember 1-től lehet látni.