2022. július 6. – 04:55
frissítve
Önkéntelenül is úgy érzem, hogy ha filmkritikát akarok írni az olasz Il buco (A lyuk) című filmről, annak úgyis egy ismeretterjesztő cikk lesz a végeredménye. Michelangelo Frammartino (Élet négyszer) filmje arról szól, hogy 1961-ben egy északolasz barlangászati szövetség tagjai úgy döntöttek, hogy felmérnek egy barlangot a déli Calabriában. Rengeteg nap alatt sikerült elérniük az aljára, ami majdnem 700 méter mélyen volt. A felfedezésben nincsen semmi dráma, nem haltak meg barlangászok, nem szorultak be, nem szorultak mentésre.
De a Bifurto felmérése Olaszország egy különösen érdekes időszakában történt, amikor a második világháború utáni Marshall-terv fellendítette az ország gazdaságát, emberek milliói kezdtek el vándorolni a nemzeten belül az új álláslehetőségek miatt, jellemzően délről északra, ahol például Milánóban éppen épült a fejlődés legnagyobb szimbóluma, a Pirelli felhőkarcolója. És abban az időszakban, amikor Olaszország és a lakossága magasra tört, egy csapat barlangász elhatározta, hogy ők mélyre fognak.
Frammartino filmje nem dokumentumfilm, hanem fikció, de kell egy kis idő, amíg egyértelműen felismerjük ezt, nekem ez nagyjából a huszadik percben történt meg, amikor megláttam a hatvanas évek járműveit, és rájöttem, hogy azért Dél-Olaszország biztos nem így fest a 2020-as években. A filmben nincsenek dialógusok, pontosabban vannak, de nem fontosak. Nincsenek is feliratozva, nincsenek kiemelve, nem lehet őket értelmezni, még akkor sem, ha tudunk olaszul.
Nincsenek főszereplők, csak emberek, akiket jellemzően messziről, a tájba veszve látunk, vagy a barlangban, félárnyékban, totális sötétségben, vagy egy másik barlangász lámpáján. Nincsen narráció, nincsenek magyarázatok, de semmi sem kelti a megrendezettség érzését. Nincsen zene, csak épp ha egy tévéből szól, nincsenek eltúlzott hangeffektek, sőt, leginkább a tehenek kolompját lehet hallani. Jelentős része magában a barlangban játszódik, ami azt jelenti, hogy vannak pillanatok, amikor a töksötétet nézzük, hiszen amikor a barlangászok elhaladnak a fejlámpájukkal, utánuk csak az marad.
Az Il buco szereplői barlangászok, nem színészek, amit a kamera előtt művelnek, az tényleg megtörténik, úgyhogy jogos a kérdés, hogy ha barlangászok egy csapata a szemünk előtt ereszkedik le úgy, ahogy ezt ötven éve tehették, akkor most melyiket is látjuk. Frammartino kamerája ugyanis megy velük egészen az aljáig, ott van a meredek falon, a szűk járatokban. És ott van a barlangok kívül is: az expedíció mellett az Il buco egy idős calabriai pásztorra is figyel, aki éli a mindennapi életét: tereli az állatokat, üldögél a fák alatt, bemegy a faluba bandázni a többi időssel. Először furcsa lehet, hogy Frammartino a két szálat párhuzamba állítja, hiszen mi köze lehet a mindent szemmel tartó pásztornak a világ harmadik legmélyebb barlangjának feltárásához, és az ő jelenetei is jóval naivabbnak tűnnek annál, mint ami a föld alatt történik. De amikor a kettő metszi egymást, az Il buco szándéka is a helyére kerül.
Az Il buco igazi moziélmény, de pont ellenkezőleg, mint ahogy ezt a kifejezést általában használni szoktuk: a sötétsége, fényjátéka csak akkor érvényesül, ha mi is ott ülünk a sötétben. A természet hangjai elvesznek, ha nem egy hermetikusan lezárt teremben hallgatjuk. A lassú, elnyújtott, sehova sem siető tempója olyasmi, amit csak az engedhet meg magának, aki a filmben bemutatott, igazából bármelyik életet éli. Van az Il bucóban egy jelenet, ahol a falu kocsmája előtt gyerekek és felnőttek tévét néznek, csak éppen a RAI valamelyik esztrádműsorát. Ha az esztrádműsorokhoz vagyunk szokva, akkor lesz nagy élmény az Il buco.
Az Il buco premierje 2021-ben volt, több fesztiválon is játszották, többek között az idei Karlovy Vary-i filmfesztiválon, ahol mi is láttuk. Magyar premierről egyelőre nem tudni.