2022. június 9. – 21:58
frissítve
A Jurassic World: Világuralom cseles cím egy olyan filmnek, ami valójában a Jurassic Park 6., ami azt jelenti, hogy a szereplőknek sikerült sorozatban hatszor elkövetniük nagyjából ugyanazt a hibát, a nézőknek meg szintén, mert folytatásról folytatásra tömegesen beülnek rá. A Jurassic Park arról szólt, hogy lehet-e mindenhatót játszani, Steven Spielberg pedig ténylegesen mindenhatóvá vált attól, hogy elhitette velünk, több millió éve kihalt állatokat össze lehet rakni egy helyszínen hús-vér emberekkel.
Azóta a tömegszintű filmkészítés tényleg mindenható lett, nem győzzük nézni a fantasztikus félisteneket azokban a csodálatos galaxisokban, de valami miatt újra és újra be kell bizonyítani, hogy tessék nézni, még mindig mennek a dinók. Most már olyan dinókat is létre tudnak hozni a konceptművészek és a harmadik világbeli 3D-animátorok, amik sosem léteztek – passzolnak egy olyan sorozathoz, mint a Jurassic World, ami ezen a célon kívül alig létezik.
A Jurassic World: Világuralom feltehetőleg a befejező része annak az új trilógiának, ami a 2015-ös Jurassic Worlddel indult, és mint az éjjel, valószínűleg sosem ér majd véget. Mindhárom rész főszereplője Chris Pratt és Bryce Dallas Howard, az előbbi Owen Brady raptoridomárt, az utóbbi pedig Claire Dearinget játssza, aki az első részben még parkigazgató volt, de onnantól kezdve gyakorlatilag a sorozat svájci bicskája lett. És mint ilyen, az idei filmben már úgy rohan a máltai háztetőkön a raptor elől, mint Jason Bourne.
Amikor a sorozat elkezdődött, Pratt egy ígéretes fickó volt, akiben még akadt valamennyi humor, szimpatikus sárm, és valamennyire hasonlított egy átlagemberhez is. Most ő lett a Hollywoodi Chris Társaság (Pine, Hemsworth, Evans) legkevésbé érdekes tagja, egy két lábon járó margarinos kenyér, amiről lemaradt a feltét. A Jurassic World-filmekben karizmája nuku, a szerepe sem sokkal több: egy átlagos, délceg hős, aki mindig kiment mindenkit a bajból, a raptorvajákolással pedig van egy olyan ezoterikus képessége, ami miatt önkéntelenül is jobbnak tűnik mindenki másnál.
Érdemes megnézni Pratt színészi munkáját azokban a jelenetekben, amikor éppen egy dinót kell megbűvölnie, hogy ne egyen meg valakit, lehetőleg őt magát – az erőfeszítése kimerül abban, hogy úgy tesz, mintha nagyon óvatosan szeretné megtapasztalni, forró-e még a sütőből kivett jénai edény, szemkontaktus, kinyújtott tenyér, ami bármikor kész a visszahúzásra. Az arcáról lekoptak az érzelmek, ugyanolyan rezignált fapofával veszi tudomásul, hogy ha lezuhanni készül egy repülő, aminek az első ülésén ül, mint amikor egy dinó elől kell rohannia egy befagyott tavon. Egyikben sem volt még soha részem, de nem hiszen, hogy egyenrangúak, persze az is igaz, hogy nem kellett záros határidőn belül életveszélyes helyzetekbe keverednem rég kihalt, génmanipulált állatokkal. Lehet, hogy az ilyesmi megedzi az embert.
Hogy Howard szerepe mi is egészen pontosan, azt nehéz belőni, mert ahogy írtam, filmenként változnak a képességei, az ambíciói, vagy hogy éppen mire és hogyan képes. Nagy felhördülést keltett, amikor az első filmben magas sarkúban menekült a dinók elől, de én azt gondoltam akkor, hogy na, ez legalább valami, ha erre képes ez a karakter, akkor gyakorlatilag mindenre. A második részben külön hangsúlyozták, hogy terepcsizma van rajta. A legújabb részben nem emlékszem, hogy mutatják a lábát.
A két semmilyen főhős azért is olyan fájó pont, mert a Jurassic World: Világuralommal úgy döntöttek, hogy visszahozzák azokat, akik a legelső Jurassic Park óta nem voltak együtt a vásznon. Visszatér Alan Grant (Sam Neill), Ellie Sattler (Laura Dern) és Ian Malcolm (Jeff Goldblum), akik pillanatok alatt, szimplán azzal, hogy rendesen megágyazott figurák, és hogy karizmatikus színészek játsszák őket, minimális munkával is szimpatikusabbak lesznek a két főszereplőnél. Ezt nagy valószínűséggel az alkotók is így gondolták, azért rakták őket egy szinte teljesen független kötöttpályára a többiekhez képest, szinte az egész film alatt, ahogy génmanipulált sáskák után nyomoznak.
Mert amikor először találkozunk Gradyvel és Dearinggel, valamint a velük maradt klónozott kislánnyal (ne is menjünk most bele), éppen úgy élnek, ahogy a nyolcvanas években elképzelték, ahogy rendes amerikaiak elbújnak a világ elől: egy faházban, ahol fát kell vágni, el lehet biciklizni, az apuka pedig egy faberakásos, négykerék-meghajtásos kombival jár, és előveszi a távcsöves winchestert, ha baj van. Sehol egy mobiltelefon, mindenki a pillanatban él.
A pillanat valósága pedig az, hogy az előző rész végén szabadon engedett, vagy éppen mindenkitől függetlenül kiszabaduló dinók az ökoszisztéma részei lettek. A kis szárnyasok néha megbúbolnak ártatlan járókelőket, az óriási gigakrokodil elsüllyeszt egy halászhajót, de nincs mit tenni, itt vannak velünk, ha hunyorítunk, akkor még azt is mondhatjuk, hogy olyanok, mint a menekültek – a film elején felvillan egy térkép, hogy milyen útvonalakon közlekednek a világban. Ahogy láttam, Magyarországon kétfelé is kanyarodnak.
Na de nincsen Jurassic-film egy rendes őslénypark nélkül, ami most nem az óceánon van, hanem a Dolomitok csúcsai között. Itt rendezte be a biolaborját/rezervátumát a Biosyn nevű cég, amit egy szociálisan eléggé hebehurgya milliárdos, Lewis Dodgson (Campbell Scott) építtetett. A célja ide biztonságba elhelyezni azokat a dinókat, amik az egész világon randalíroznak, és itt végre viszonylag a természetes környezetükben élhetnek. Hűha, mondhatnánk. Hűha, mondta a második Jurassic Parkban Ian Malcolm, aztán hozzátette, hogy mindig így kezdődik, majd tényleg jön a futás, meg a sikítás. Főleg azért, mert Grant és Sattler pont itt kutakodnak azok után a nyomorult sáskák után.
Malcolm (vagyis rajta keresztül az Elveszett világot készítő Steven Spielberg) elég jól megjósolta, hogy miről fognak szólni a Jurassic World-filmek, csak éppen senki sem gondolta volna, hogy a hűha teljesen ki fog maradni belőle.
A Jurassic World: Világuralomban ugyanis egyszerűen már nincs semmi, amire azt lehetne mondani, hogy hűha, nincsen benne semmi csoda, semmi kreativitás, semmi fantázia.
Az új trilógiában a dinók néha lehetnének bármik: földönkívüliek, túlvilági szörnyek, robotok, az eredmény néha nem sokban különbözne, a filmek viszont egyszerre várják el azt tőlünk, hogy szurkoljunk, hogy egyes embereket brutálisan elfogyasszanak, de rettegjünk attól, hogy ez másokkal is megtörténik. Nem mindig megy. Az meg végképp nem, hogy dinó és dinó között is kell különbséget tennünk: az egyik a világ legnagyobb húsevője, a másik pedig egy olyan kedves teremtmény, aminek hősünk megígér valamit. Ez akkora hülyeség, hogy a Jurassic World: Világuralom egyik szereplője is szóvá teszi. Sajnos csak akkor ébred ez a film öntudatra.
Pedig a sztori csavarásánál mindent megpróbáltak, egy hosszú rész erejéig tényleg egy Bourne-filmbe csöppenünk, ahol raptor-bérgyilkosok kergetik a főszereplőinket agyagházak között, még a Bourne-ultimátum egyik legjobb snittjét, az erkélyre ugrást is megpróbálja reprodukálni Colin Trevorrow rendező, a manapság már műfajidegen, rángatózó kamerával. Trevorrow több minden mást is próbál reprodukálni, az utolsó harmadban például a Jurassic Park bizonyos jeleneteit is, ami annyira nem sül el jól, hiszen ott állnak azok is a képben, akikkel megtörtént. Ha még Alan Grant sem teszi szóvá, hogy nahát, hányszor fog még ez vele előfordulni, akkor kitől várunk önreflexiót?
Az egészen biztos, hogy a Jurassic World: Világuralomtól nem fogjuk megkapni azt, hogy mondjon is valamit arról, amiről szól. Sokkal jobban érdekli a zaj, a káosz, a futás és a sikítás, mint az, hogy valami mást nyújtson ezen kívül. Van valamennyi diskurzus arról, hogy mennyire etikus bárkinek belenyúlni a DNS-ébe, ha ezzel egy betegséget ki lehet küszöbölni, de ha a diskurzust is elnyomja az, hogy reaktorokat kell újraindítani messzi folyosók végén, gombokat benyomni, és rádiókba ordibálni instrukciókat, akkor nehéz bioetikáról elmélkedni.
De nehéz is bármiről a Jurassic World: Világuralom közben, ami néha azt sem tudja, hogy a feje hol áll, nemhogy a mondanivalója. Az első részből előrángatott szereplői nem elegek egy rendes nosztalgiatúrához, az új szereplőket még mindig nem sikerült szimpatikussá tenni, újból, sokadjára végignézni egy őslénypark összeomlását pedig már annak is fárasztó, aki a film világában is többször átélte. A Jurassic World-filmek amúgy sem a minőségükkel tűntek ki, de a Világuralommal sikerült elérni egy nem sejtett mélypontot, amiből nagy meló lesz kirángatni a sorozatot. Már ha lesz valaki, aki hetedjére is kíváncsi lenne ugyanerre.
A Jurassic World: Világuralom június 9-től látható a magyar mozikban.
