Annak idején óriási port kavart Jake Adelstein 2009-ben megjelent Tokió Vice – Egy újságíró a japán maffia hálójában című könyve, amely egyszerre egy memoár Japán első külföldi bűnügyi újságírójától és egy nagyon mélyreható oknyomozói munka a japán alvilággal kapcsolatban. Adelstein a karrierje nagy részét Japánban élte le, több mint egy évtizeden át dolgozott ott gaijin (japán szitokszó a külföldiekre) újságíróként, ezért egészen sajátos szemszögből mutatta be, milyen is a japán média, a politika, a rendőrség és az alvilág kapcsolata. Adelstein könyvéből az HBO forgatott sorozatot Ansel Elgort és Vatanabe Ken főszereplésével.
A könyvből pár évvel ezelőtt már akartak filmet készíteni, amelyben Daniel Radcliffe játszott volna, de végül a projekt meghiúsult. Most viszont ismét elővették a témát, és az eddig megjelent epizódok alapján úgy tűnik, hogy jobban is jártak a készítők azzal, hogy nem egy másfél-két órás filmben mesélik el a teljes történetet, hanem 10 egyórás epizódban, mert így bőven marad hely annak bemutatására, milyen is Japán belülről, ha nem valami távolkeleti egzotikumnak próbálják beállítani, ahogy az évtizedek óta jellemző az amerikaiakra, ha Japánról van szó.
Ezért az HBO-s adaptációnak elsősorban azt a szintet kellett megugrania, hogy a Tokyo Vice ne egy olyan produkció legyen, amelyben az országba látogató fehér emberen keresztül a nyugati ember rácsodálkozik arra, hogy Japán mennyire más hely, mint a többi. A japán popkultúra évtizedek óta szerves része a nyugati szórakoztatóiparnak, legyen szó zenéről, videójátékokról vagy animációs filmekről, így egy amerikai író vagy rendező számára sem lehet opció, hogy közismert sztereotípiákra építve mesél el egy ennyire sok szálon futó, tömény történetet. És hála istennek a készítők nagyon ráéreztek arra, hogy egyáltalán nem ördögtől való dolog bemutatni egy picit Japán árnyoldalait is.
Jake Adelstein (Ansel Elgort) egy Missouri államból származó amerikai fiatal, aki a kilencvenes években japán irodalmat tanult Tokióban, majd úgy dönt, hogy elmegy bűnügyi újságírónak az ország legnépszerűbb újságjához. Tökéletesen ír és beszél japánul, és mindannak ellenére felveszik az újsághoz, hogy soha egy külföldi sem dolgozott még ilyen pozícióban.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a sorozat ebben a formában soha nem készülhetett volna el, ha nem a peak tv korszakában élnénk, amikor szórakoztatóipari megacégek versenyeznek egymással a streamingpiacon az emberek feliratkozásáért.
A Tokyo Vice-ban ugyanis a karakterek nagy része japánul beszél, miközben Amerikában nagyon sokáig az volt a trend, hogy még egy ennyire távoli történetet is igyekeznek minél befogadhatóbban elmesélni, ha kell, akkor inkább amerikai helyszínre adaptálják a történetet, hogy a nézőnek ne kelljen az idegen nyelv miatt sok feliratot olvasnia.
Hála az égnek ez a streamingvilágban virálissá váló európai és ázsiai sorozatok korában már egyáltalán nem szempont, és baromi jól áll a Tokyo Vice-nak, hogy még az amerikai főhős is kénytelen folyékony japánsággal beszélni. A még mindig csak 28 éves Elgort pedig olyan alapossággal készült a szerepére, ami talán még kicsit váratlan is egy olyan színésztől, aki az eddigi karrierjében főleg fiatal szépfiút játszott mindenhol, és leginkább olyan produkciók alapján ismerik, mint a West Side Story, A beavatott-sorozat vagy a Csillagainkban a hiba, bár a Baby Driverben már megmutatta, hogy kevésbé szirupos szerep is jól áll neki.
Elgort annyira komolyan vette Jake Adelstein szerepét, hogy egészen mélyen elmerült a karakter ábrázolásában. Négy héten át napi négy órában készült a szerepére, egész jól megtanult japánul, beiratkozott egy újságíróképzésre, aikidoedzéseken vett részt, és egy ideig még az igazi Adelsteint is követte a munkája közben, hogy minél jobban megismerje a karakterét. Ez az elhivatottság pedig abszolút megmutatkozik a végeredményen, mert ugyan még most is nehéz Elgortot nem egy babaarcú szívtipróként látni a képernyőn, egy olyan jelenetet sem tudnék felidézni, ahol ne lenne a figurája 100 százalékig hiteles.
Ami nagyon hamar feltűnik a Tokyo Vice-ban, hogy mennyire bátran beleálltak a készítők a kilencvenes évek japán társadalmi helyzetének minél karcosabb bemutatásába.
Itt a fehér amerikai nem valami simogatni való plüssfigura, akivel minden utcasarkon fotózkodni akarnak az 160 centiméter magas, zavarodottan mosolygó japán nők, hanem egy betolakodó, egy gaijin, akinek van pofája elmenni külföldiként bűnügyi tudósítónak Japán legnagyobb lapjához. De Adelstein nem hátrál meg a feladattól még úgy sem, hogy egyértelműen óriási hátránnyal indul mindenki máshoz képest, és az állásinterjún konkrétan nekiszegezik azt a kérdést, zsidóként mit gondol arról, hogy a zsidók irányítják a világgazdaságot.
Főnökei és munkatársai pusztán a származása alapján alkalmatlannak tartják a munkára, a potenciális forrásai távolságtartóbbak vele, és nyugati emberként el kell fogadnia, hogy Japánban a cégekhez való hűség áll mindenek felett. Ha itt igazságtalanság éri a dolgozót, akkor nem megy panaszkodni a HR-re, nem alapít szakszervezetet, nem tüntet a munkaügyi bíróság előtt, hanem lehajtja a fejét, elmondja tízszer, hogy értettem és elnézést, és robotol tovább az utolsó leheletéig. Nagyon erős volt például az a jelenet, ahol a szerkesztőség közös ivászatra ment a tokiói éjszakába, és Adelstein észrevette, hogy amíg a férfiak nagyokat hahotáznak, iszogatnak, jól érzik magukat, a jóval magasabb beosztású női szerkesztőnek (Kikucsi Rinko) az a feladata, hogy felvegye és intézze a férfi kollégák rendeléseit.
A Tokyo Vice egyik nagy erénye, hogy Adelstein ugyan a főszereplő, a sorozat nem próbál drámát csinálni a magánéletéből, és a fókuszt a legtöbb esetben a munkájával járó bonyodalmakra helyezi. Nyilván van némi családi háttér, némi romantikus és baráti szál, de alapvetően azt követhetjük végig, hogyan birkózik meg a származása és munkája miatt előtte tornyosuló akadályokkal a japán médiapiacon és alvilágban. Ebben segítségére van az elmúlt években nyugaton talán a legismertebbé vált japán színész, Vatanabe Ken (Hiroto Katagiri), illetve Itó Hideaki (Jan Miyamoto), két bűnügyi nyomozó, akik először veszik szárnyaik alá Adelsteint – bár utóbbi alapvetően csak azért foglalkozik a sráccal, hogy így tudjon fehér nőket felszedni.
Az egyik ilyen nő Samantha (Rachel Keller), aki hoszteszként dolgozik egy night-clubban, és rajta keresztül azt is bemutatja a sorozat, hogy európai nőként talán még nehezebb Tokióban érvényesülni, mint férfiként. Hiába van pénze és kapcsolatrendszere, származása miatt nem tud kezest találni a banki kölcsönhöz, hogy beindítsa a vállalkozását. Az Onyx night-clubban játszódó jelenetek pedig arra jók, hogy olyan oldaláról is megismerjük a tokiói éjszakai élet társadalmi különbségeit, amelyekről az átlag nyugati ember valószínűleg keveset tud.
A Tokyo Vice nemcsak a Japánban élő külföldieket érő negatív megkülönböztetés miatt érdekes, hanem azért is, mert betekinthetünk az ottani sajtó működésébe. Egy amerikai újságíró értelemszerűen úgy végzi a munkáját, hogy az embereknek joguk van megtudni az igazságot akkor is, ha az fáj, ha az sokkoló, ha azzal sok fontos embernek lépnek a tyúkszemére.
Japán ebből a szempontból nagyon más, pláne a szervezett bűnözésre szakosodott média. Még akkor sem lehet leírni, hogy gyilkosság történt, ha minden jel erre utal. A különböző alvilági bandák és jakuzák közti leszámolásokról is úgy kell beszámolni, hogy figyelembe kell venni egy ilyen cikk megjelenésének a következményeit. Mi van akkor, ha a sajtó megírja, hogy kitört a bandaháború Tokióban? Jobb az a helyieknek, hogy az információ kikerülése után már nyílt leszámolások kezdődnek a városban, vagy inkább érdemes távolságtartóan kezelni a témát, hátha a felek a színfalak mögött lerendezik az ellentéteiket, minimálisra redukálva a potenciális civil áldozatok számát?
Az már tényleg csak bónusz, hogy a japán szerepekre sikerült jobbnál jobb helyi színészeket castingolni, és szinte minden jelenetnél azt érzem, hogy
hú, ezeknek a japán csávóknak biztos hatalmas tökeik vannak!
Az első részekben bőven akadt több olyan jelenet, ahol egy-egy színész pusztán a nézésével olyan fenyegető érzést keltett, mintha az asztal alatt már egy pisztolyt szegezne rám. Ebben az is segít, hogy Sato (Kaszamacu Só) karakterén keresztül kicsit megismerjük belülről a jakuzák életét is, ahogy védelmi pénzt szednek a környéken, vagy ahogy még a játékteremben lófráló gyerekek is tudják, hogy az a jól öltözött, cigarettázó fazon a sarokban bizony egy jakuza. De mondhatnám a különböző maffiafőnököket is, mint Ishida (Szugata Sun), Tozawa (Tanida Ajumi) vagy a ranglétrán kicsit lejjebb álló Kume (Haneda Maszajosi), akik az eddigi részek alapján csak keveset szerepeltek, de a legtöbbször elég volt csak egy kicsit csúnyán nézniük a kamerába, hogy elhiggye a néző: ezek az arcok nem packáznak.
Végezetül arra is ki kell még térni, hogy hogyan néz ki a sorozat. Japán és Tokió nagyon erős vizuális világú, a neonfényekben úszó éjszakai nagyváros annyira kézenfekvő klisé lehetett volna egy ilyen bűnügyi, nyomozós, alvilági sorozatban, hogy semmi gondom nem lett volna azzal, ha Ansel Elgort ballonkabátban cigizik pár neonsárgán villogó kandzsi felirat fényében, miközben szemerkél az eső. Ehhez képest az alkotók mintha inkább arra helyezték volna a hangsúlyt, hogy minél nyersebben mutassák be a kilencvenes évek végi Tokiót. Semmi igazán egzotikus nincs a füstös kocsmákban, a steril irodában mindenki öltönyben dolgozik, a tokiói éjszaka pedig semmivel sem nyomasztóbb és sivárabb, mint a világ bármelyik nagyvárosában.
A Tokyo Vice-t rendezőként és alkotóként is jegyző Michael Mann gyakorlatilag ezzel a produkcióval tért vissza a szórakoztatóiparba, ahol a bűnügyi filmek és sorozatok egyik legnagyobb mestereként ismerik. Mann a 2015-ös, szinte teljesen elfeledett Blackhat óta nem írt vagy rendezett semmit, pedig rendezőként, íróként és/vagy producerként olyan produkciók fűződnek a nevéhez, mint a Közellenségek, az Aviátor, a Miami Vice, az Utolsó mohikán, a Szemtől szemben vagy az Erőszak utcái. A 79 éves Mann visszatérése pedig azért igazán érdekes, mert eddigi alkotásaihoz képest a Tokyo Vice talán még sötétebb, nyomasztóbb és komplikáltabb, még ha érezni is rajta azokat a húzásokat, amelyek annyira jellemzők a munkásságára.
Az mindenesetre biztos, hogy a Tokyo Vice remekül mutatja be, mekkora téttel jár, ha az ember olyanba üti az orrát, amihez elvileg semmi köze. Részben ugyebár ez az újságírás egyik alapvető feladata is. Nem véletlen, hogy a könyve megjelenése és pár cikk után Jake Adelstein kénytelen volt elhagyni Japánt, mert az ottani alvilág az életére tört, hiába kért rendőri védelmet, miután egy Washington Postban megjelent írásában bemutatta, hogyan jutnak könnyen amerikai beutazási engedélyhez az FBI-tól a japán szervezett bűnözés figurái. Állítása szerint több kiadó is kihátrált mögüle Japánban, miután gyújtogatás történt nála, szemétszállító autót vezettek az épületébe, illetve elrabolták a beosztottjait. Adelstein szerint még Goto Tadamasza, a könyvében szereplő egyik alvilági kulcsfigura is halálosan megfenyegette, így azóta is inkább Amerikában él.
A Tokyo Vice-nak már az eddigi epizódok alapján is ott van a helye a jobb modern kori krimik és bűnügyi sorozatok között, és ebben a műfajban az HBO kifejezetten erős az elmúlt években, elég csak a True Detective-et, az Éles tárgyakat vagy az Easttowni rejtélyeket említeni. Ez az a műfaj, amelyben igazán újat már nagyon nehéz elmesélni, viszont a Tokyo Vice már pusztán azzal kiemelkedik a tömegből, hogy gaijin kibicként mutat rá a kilencvenes évek Tokiójának visszásságaira és sötét múltjára.