Amióta az eszemet tudom, legalább kilenc Batman-filmet néztem meg, minimum három Batman-videojátékkal játszottam, azt sem tudom, mennyi Batman-képregényt olvastam, amivel nem azt akarom mondani, hogy szakértő vagyok, hanem azt, hogy ma már egyszerű ozmózissal annyi tudást, érzést, véleményt lehet összeszedni bárkinek Gotham sötét lovagjáról, hogy filmnek kell lennie a talpán annak, ami valami mást, valami érdekeset akar művelni ebben a sztoriban.
A 2022-es Batmannek (eredeti címén: The Batman) ez sikerül. Valahol félúton a Tim Burton-féle gótika és a Christopher Nolan-féle földhözragadtság között Matt Reeves rendező megtalálta annak a kulcsát, hogy hogyan lehet a denevéremberből releváns, érdekes, és néha lenyűgöző filmet készíteni: jól kell kinéznie, jól kell castingolnia, meg kell tisztességesen írni, el kell felejteni az egymással kardozó képregény-univerzumokat, és elkészíteni valamit, ami a saját lábán áll.
Ja igen, és felnőtteknek készül, akik tudják, hogy amit látnak, az közelebb áll a Hetedikhez, mint a Pókemberhez, egy karakterdrámához mint egy akciófilmhez, egy merész kísérlethez, mint egy bevett formula x-edik ismétléséhez. Nem tökéletes, mert túl hosszú, a szó szoros értelmében sötét, néha egyhangú, és szándékosan nem ad olyan jeleneteket, ahol csak hátradőlhetnénk, de minden áldozat megéri a végeredményt nézve. A Batman a tökéletlenségétől lesz érdekes, mint egy ütött-kopott izomautó, egy golyót fogott kevlármellény, vagy egy ránézésre szigszalaggal összegányolt denevérjel az égen.
A Batman még mindig Batmanről szól, ez még mindig egy árva története, aki annyira megborul, hogy denevérnek öltözve bokszolja le az erőszakos embereket addig, amíg nem jön szembe valaki, aki nála is jobban megborult. Még mindig Gothamben játszódik, ebben a képzeletbeli városban, ahol csoda, hogy még lakik valaki, mert a Londont, New Yorkot, és még isten tudja milyen nagyvárosokat összegyúró látkép sem érhet fel azzal, hogy az ember nonstop retteg a tematikus banditáktól az utcán.
Bruce Wayne itt egy – nincs rá jobb szó – klasszikus emós, aki Nirvanát hallgat (sok szerencsét, hogy kiverd a fejedből a filmben megszólaló Nirvana-dalt), My Chemical Romance-re sminkeli magát, és a reggeli ébredésnél rögtön felveszi a napszemüvegét, mert bántja a szemét a napfény. A Batman sztorija akkor indul, amikor Bruce Wayne már második éve űzi ezt a öntörvényes rendrakást a város sötét sikátoraiban, és az őt alakító Robert Pattinsonon azért meg is látszik, hogy két évig folyamatosan éjszaka élni nem tesz jót az ember mentális egészségnek. Még akkor sem, ha az ember mellékesen nagyon gazdag.
Pattinson tökéletes választás erre a Batmanre, akinek az állkapcsából is a rezignáltsággal közös megszállottság árad, Bruce Wayne-nek pedig teljesen mindegy, milyen, mert a történet szerint évek óta nem látta senki nyilvános helyen Gotham hercegét. Nem nyilvános helyen pedig csak a mentor-komornyikja és nyomozótársa, Alfred (Andy Serkis).
Ez a Batman más, mind az eddigiek, kinézetben és viselkedésben is. A verekedése nem akrobatika, nincsen benne semmi kecses, csak a célzott, nagy erejű püfölés. Amikor körbeveszik, akkor nem lövi ki magát, nem ugrál háztetőkre, hanem üt. Amikor lefogják, akkor rúg. Vannak kütyüjei, de nem túl kifinomultak, a ruhája pedig inkább páncél, mint tornadressz. A bekapott ütések fájnak neki, és biztos vagyok, hogy az adottak is. Borotválkozni vagy nincs kedve, vagy nincs ideje, a maszk alatt az arca mindig egy kicsit borostás.
A nála jobban megborult ellenfele pedig a Rébusz (Paul Dano), akivel a Batman legelső perceiben meg is ismerkedünk, ahogy éppen lihegve figyel egy gazdag családot a távcsövén keresztül, miközben szól az Ave Maria. Rébusz egyszerre a Fűrész-sorozat főgonosza, a Heath Ledger-féle Joker utódja, egy szadista szabadságharcos, és egy szerencsétlen, bőrkámzsával a fején. A tervei messzire nyúlnak, de a piszkos munkát maga végzi el, amikor a piszkos munkát el kell végezni, a brutális agyonveréstől kezdve a sajátos fejtörőkig. Amiket az elejétől kezdve Batmannek címez.
Batman pedig nyomozni kezd, kódot fejt, feladványokon agyal. Habár a harci kütyüjei még annyira nem fejlettek, a detektívképességeit már sikerült felturbóznia emberfelettire, a legnagyobb segítsége a kontaktlencse, amivel rögzíti azt, amit egész nap lát. Bruce Wayne aztán hazaér, és visszapörgeti a nap eseményeit, Pattinsont látva pedig az lehet a néző benyomása, hogy ezt akkor is csinálja, amikor éppen nem levágott ujjú holttesteknél helyszínelt. Batman aztán azt műveli, mint a legtöbb nyomozó, csak éppen egy tanknak öltözve: szemtanúkat hajt fel, gyanúsítottakat hallgat ki, gondolkodik. Csak éppen az ő világában a szemtanú egy bőrcsizmás pincérnő, akinél gyanúsan sok a macska (Zoë Kravitz), a gyanúsított klubtulajdonos-gengszternek pedig az a művészneve, hogy Pingvin (a megmagyarázhatatlan okokból castingolt, majd felismerhetetlenre sminkelt Colin Farrell).
A Macskanő és a Pingvin ábrázolása szépen megtestesíti azt, hogy mi a jó a Batmanben. Mindegyik igazi embernek hat, motivációkkal, érzelmi háttérrel, pillanatok alatt felvázolt stílussal. De mindegyik pont elemelkedik a valóságtól annyira, hogy ne érezzük azt, hogy egy tucat ilyen figura sétál az utcán. Gotham is egyszerre ismerős és idegen, fél lábbal a valóságban, fél lábbal pedig egy eltúlzott környezetben – a Wayne-ház jobban hasonlít egy Guillermo del Toro-film díszletére, de a barlang már egy mid-tech bunker. Batman maga pedig néha úgy lóg ki a környezetéből, mint egy átlagember, aki úgy grasszál az utcán, mint egy páncélba öltözött kisemlős. Ismerős is minden, meg nem is.
Ehhez az őszintén szólva bizsergető érzéshez még hozzájön az, hogy a Batman lenyűgözően néz ki. Greig Fraser operatőr (Dűne) képei olyan sötétek, hogy nekünk is kedvünk lenne bekapcsolni az éjjellátót. Az értelemszerűen szinte csak éjszaka játszódó sztoriban minden fény elvakít. Azt a kevés akciójelenetet nem darabokra vágták, hanem aprólékosan komponálták, talán pár kivétellel észrevehető CGI segítség nélkül. A pofonoknak súlya van, az autóknak lendülete, a kompozícióknak ereje.
A Batman minden porcikájából sugárzik, hogy Matt Reeves rendezőnek (Engedj be!, a Majmok bolygója-filmek legutóbbi két része) nagyon konkrét elképzelése volt arról, hogy mit szeretne: egy bűnügyi filmet, ahol a nyomozó egy önmarcangoló cosplayes, a vizualitást pedig ehhez a kemény, könyörtelen, néha film noiros világhoz igazította. Azért csak néha, mert a film noirokban azért szokott járni fény is az árnyék mellé. Nem mondom, hogy nem hunyorogtam már egy idő után egy kis napfényre, vagy valami hajnali derengésre vágyva, de ez a koromfekete éjszaka világa. El nem tudom képzelni, hogyan működhet ez a film otthon, monitoron, tévén.
A Batman moziba készült, felnőtteknek, olyanoknak, akiknek három órányi sötét merengés nem sok, akik nem az akciójelenetek miatt akarnak jelmezes szuperhősökről szóló filmeket nézni, és akiknek Pattinson neve már több, mint egy béna vámpíros mém. Lehet, hogy ez egy szűk réteg, de ők annyira fognak örülni neki, mint én.
A Batman március 3-tól látható a magyar mozikban.