Az osztrák slágercsődör, aki a hóviharos olasz tengerparton tengeti az életét

2022. február 16. – 05:09

frissítve

Az osztrák slágercsődör, aki a hóviharos olasz tengerparton tengeti az életét
Forrás: Ulrich Seidl Filmproduktion

Másolás

Vágólapra másolva

Richie Bravo megélt már szebb napokat is. A szekrényméretű német fickó azzal kereste a kenyerét a nyolcvanas-kilencvenes években, hogy mediterrán tematikájú slágereket énekelt Ausztriában, jellemzően hölgyeknek, mint egy Zámbó Jimmy, aki az Adriára próbálta elrepíteni a hallgatóit a gyakori olasz szavaival és a ringatózó csípőjével.

Richie Bravo már nem mai csirke, de saját magát már sikerült az olasz tengerpartra varázsolni, Riminiben lép fel, kizárólag busszal odahordott, német turistacsoportoknak. Van háza is, a Villa Bravo egy panoptikum saját magának, giccses festményekkel, megkérdőjelezhető dekorációval, rengeteg kabáttal a gardróbban. Mint egy hús-vér, keletnémet Johnny Bravo, Richie az éneklés mellett máshogy szórakoztatja a helyi, német özvegyeket, és itt nem a néha selymes, néha rekedt baritonjára gondolok.

Richie Bravo nem létezik, Michael Thomas osztrák színész alakítja, de ha elmerülünk a Rimini című filmben, akkor el fogjuk hinni, hogy a vén, megtört csődör valószínűleg még ebben a pillanatban is énekli a német turistáknak, hogy Amore Mio. Bravo az osztrák Ulrich Seidl találmánya, Mickey Rourke Pankrátorának a vasfüggöny mögött szocializálódott testvére, akit kikezdett az idő, a nők és a mérhetetlen mennyiségű alkohol, amit a hordóhasába tölt, hogy ép ésszel túlélje a napot.

Ott sétál naphosszat Riminiben az ormótlan kabátjában, amiben inkább tűnik bálnavadásznak, mint dzsigolónak. „Fókabőr” – mondja valakinek, aki rákérdez a ruhadarabra, és hát tényleg, Richie Bravo néha olyannak tűnik, mint akinek jót tenne pár karcsapás a jeges vízben, hogy magához térjen. Richie élete addig, hát nem is tudom, csordogál, amíg egy adott pillanatban fel nem tűnik a lánya, aki élete nagy részében nem is találkozott az apjával. Tessa és a szótlan szíriai barátja a gyerektartást követeli, ami nem egészen akkora összeg, amit a léhűtő apa ki tud csengetni.

Ulrich Seidl évtizedek óta tartó karriert épített fel abból, hogy nyomorult osztrák sorsokat dolgoz fel, vagy dokumentumfilmként (A pincében), vagy játékfilmként (A Paradicsom-trilógia), olyasmiket, amik egyszerre tartanak görbe tükröt a nyugat-európai privilégiumnak, a kispolgáriságnak, a generációkon átívelő lelki nyomorúságnak.

A pincében olyan osztrákokról szólt, akik a pincéjükben lőteret vagy amatőr náci múzeumot tartanak fenn, a Szerelmet a feketepiacról az Afrikába érkező, idősebb női szexturisták jelenségét dolgozta fel. A Rimini sem kivétel a necces tartalom alól, szóval ha valaki majd hónapokkal később megtalálja ezt a cikket, és mérgesen ír, hogy egyáltalán nem egy két lábon járó Johnny Bravo a főszereplője, attól elnézést kérek.

A Rimini főszereplője egy kifejezetten nem jó ember, aki próbál még valahogy kapaszkodni az életbe, de az élet már annyira nem kapaszkodik belé. Ahogy magába a helyszínbe sem: Seidl ragaszkodott ahhoz, hogy a filmje Riminiben játszódjon, de télen. Ettől az egész üdülőváros olyan, mintha kifújta volna belőle a szél az életet, latyak, orkán, hózápor, minden van ott, ahol ennek egyáltalán nem kellene lennie. Ebben a Riminiben sétálgat a fókakabátjában Richie Bravo, teszi boldoggá az özvegyeket, és alig veszi észre, hogy az utcák tele vannak egyre több és több menekülttel.

Forrás: Ulrich Seidl Filmproduktion
Forrás: Ulrich Seidl Filmproduktion

Seidlnek van egy vizuális stílusa, ami gyakorlatilag nem sokat változott a karrierjében: tág, széles totálok, amikben az emberek néha alig megkülönböztethetőek a bútoroktól vagy a dísztárgyaktól, váltakozva végtelennek tűnő, kézi kamerás imbolygásokkal egy-két rázósabb jelenetben. A Riminiben a totálok nagyon jól működnek a bizarr helyszín, a bizarr figura és a bizarr időjárás miatt, Richie Bravo minden egyes szállodai koncertje olyan, mintha a bolygó utolsó élő zenés fellépése lenne, ahol csak és kizárólag slágereket adnak elő, mielőtt mindent elsöpör a globális felmelegedés miatti jégvihar. Az osztrák Michael Thomas – aki korábban több Seidl-filmben is feltűnt – tökéletes a szerepére, a programozószakállas, megviselt, tetoválásokkal teli, de dörmögő hangjával a hetvenes korosztályt még mindig szédítő Richie Bravo lesz valószínűleg örökre, ha a Rimini szélesebb közönséghez is eljut.

Az más kérdés, hogy tényleg el fog-e, mert Seidlhez méltóan vannak benne bőven olyan jelenetek, amikor az embernek összeszorul a gyomra. A nyugdíjaskor feletti meztelenkedés, a haldoklás, a demencia is mind-mind megjelenik benne, Richie Bravo pedig néha olyan mélységekig süllyed a részegségében, hogy a forgatókönyv létében is el lehet kezdeni kételkedni, és simán hihetjük azt, hogy egyszerűen csak a folyamatos töményezéstől a szereplő aljasodott le ennyire. A filmnek ráadásul ad egy keretet Richie Bravo édesapja is, aki egy osztrák öregek otthonában, magáról nem sokat tudva éli az életét. Menekülni próbál, de nem tud, csak a szétfoszló gondolatai maradtak, és az emlékei – nem éppen az ország legdicsőségesebb korszakáról.

A Rimini kemény, rideg, de mégis empatikus, Seidlt mintha tényleg érdekelné az, hogy ezek az emberek a tönk szélén hogyan élik az életüket, és szinte szurkolunk ennek a meláknak is, hogy sikerüljön neki, amit szeretne, és ki tudja fizetni az elmaradt gyerektartást. Csak szinte, mert a megoldásai azért nem olyanok, ami után egyetértően vállon veregetnénk. De azért szeretnénk, hogy sikerüljön neki.

A Riminit a berlini filmfesztiválon láttuk, de a tervek szerint ősszel Magyarországon is be fogják mutatni.

Részlet a Rimini című filmből:

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!