Vannak sztorik, amik olyan jók, hogy megéri őket pár évtizedenként újra elővenni és elmesélni őket az időközben felnőtt új közönségnek. Hollywood elég jelentős részben ebből él, megszámolni se nagyon lehet, hányszor porolták le és újították fel már Robin Hood történetét vagy a Három testőrt, a Rómeó és Júliát, Drakulát, esetleg bármelyik klasszikus Grimm-mesét. A remake-eken lehet, sőt szokás is fanyalogni, de valójában teljesen érthető és logikus, hogy a filmesek nem hajlandók elengedni, ami egyszer már bejött. Például azért, mert a technika fejlődésével sokkal látványosabban tudnak megmutatni egy sztorit (lásd például a King Kong-filmeket az 1930-as évektől máig), vagy mert bátran nyúlhatnak az alapanyaghoz, értelmezhetik újra, helyezhetik új környezetbe (mint mondjuk a BBC-féle Sherlock-sorozat). Vagy akár csak azért, mert egy új kor új sztárjaival játszhatnak újra egy régi történetet. Remake például az Al Pacino-féle A sebhelyesarcú vagy az Ocean’s Eleven is, és akkor az Office-tévésorozatot ne is keverjük már ide. Szóval alapban az új Halál a Níluson létezése is abszolút indokolt.
A Halál a Níluson Agatha Christie egyik leghíresebb regénye, a Tíz kicsi indián vagy a Gyilkosság az Orient expresszen fogható hozzá ismertségben. De nemcsak a regény klasszikus, hanem a filmváltozat is 1978-ból, Poirot szerepében Peter Ustinovval; illetve a 13 évadon át futott brit Poirot-tévésorozat vonatkozó epizódja is 2004-ből. Tehát itt egy sztori, amit mindenki ismer, egy gyilkossági rejtély, aminek mindenki tudja a megoldását, hogy ki a gyilkos, mi a nagy csavar a végén. Szép kihívás úgy újraforgatni, hogy hű is maradjon az alapanyaghoz, de ne is fulladjon unalomba.
A rendező és főszereplő Kenneth Branagh egyébként láthatóan él-hal az ilyen kihívásokért, csinált már például egy csomó filmes Shakespeare-adaptációt, egy Marvel-szuperhősfilmet, ami a maga nemében egészen olyan volt, mint egy Shakespeare-adaptáció, de feldolgozta már a Frankensteint vagy a Varázsfuvolát is. (És most éppen a Belfastért várja az első Oscarját, sőt, az első hármat, de ez nem tartozik szorosan ide.) De Agatha Christie és Poirot szerepe is ismerős pálya már neki a 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen óta. Ami egyébként nem volt egy túl jó film, és egyben azt is felvázolta, milyennek képzeli Branagh a legendás detektívet. A sorozatbelihez képest még egy fokkal hülyébb a bajusza, két fokkal erősebb az OCD-je, viszont David Suchet ikonikus alakításához képest nem annyira aszexuális és érzelemmentes, és talán nem is annyira idegesítően tudálékos. De azért eléggé.
A Halál a Níluson mindezt azzal tetézi, hogy rögtön az elején háttérsztorit és eredettörténetet kap a híres bajusz. Én meglettem volna enélkül, az sem érdekelt különösebben, hogy Indiana Jonesnak honnan van a kalapja meg az ostora, hogy Forrest Gump hol vette a doboz csokiját, vagy Brown doki miért pont egy DeLoreanba építette az időgépet, de az emberközeli Poirot felskicceléséhez elfér ez, pláne, hogy aztán majdnem szerelembe is esik a film végére, egyébként totál karakteridegen módon.
A Poirot-történetekben az a jó, hogy ha az ember már kettőt látott, onnantól az összes többi biztonságos, nyugis szórakozás, mindenféle felesleges izgalom, feszültség és meglepetések nélkül. Mindig az a szereplő hal meg, akit a legtöbben utálnak, mindig az a gyilkos, akinek a legtutibbnak tűnik az alibije, és Poirot a végén mindig aprólékosan elmagyaráz mindent. Ráadásul úgy, hogy utólag már pofonegyszerűnek tűnik az egész, hiszen minden árulkodó nyom ott volt végig a szemünk előtt. Egy idő után az ember már automatikusan úgy nézi a filmeket, hogy ha bárki bármit mond vagy csinál, ami nem viszi előre a sztorit, csak úgy, mellékesen, mintegy véletlenszerűen történik – na, tuti az lesz a nagybetűs Árulkodó Nyom. A csavar pedig mindig valami olyasmi, ami kiránt a néző alól egy alapvető logikai összefüggést vagy igazodási pontot, mondjuk azt, hogy ha látjuk, hogy az óra 12-t mutat, akkor dél van. Nem, ez nem a Halál a Níluson megoldása, hanem a Nyaraló gyilkosoké, meg még legalább két másik Poirot-sztorié is.
A Halál a Níluson egy nílusi hajóúton játszódik, ahol egy dúsgazdag örökösnő (Gal Gadot), és újdonsült férje (Armie Hammer) éppen a nászútját tölti, kábé egy tucatnyi vendégük társaságában. Igen, elég fura ötlet az embernek vendégeket hívni a nászútjára, pláne az ifjú férj exmenyasszonyát vagy az ifjú ara exvőlegényét (előbbi mondjuk pont hívatlan vendég). Akárhogy is, valaki meghal, mindenkinek van indítéka is, alibije is, mindenkiről kiderül egy-két sötét titok, de a végére persze Poirot kinyomozza az egészet, én meg nem spoilerezek. (És ha már itt tartunk, természetesen nem a fodrász a gyilkos, nem is szerepel fodrász a filmben, csak kíváncsi voltam, hány kommentelő fog olvasatlanul felháborodni a cikk címén.)
Na de miben próbál más lenni az új Halál a Níluson, mint a régiek? Hát, a kicsit áthangolt Poirot-tól eltekintve nem sokban. Például tartja magát Agatha Christie ráérős történetmeséléséhez, konkrétan több mint egy óra telik el a filmből, mire megtörténik a címben előre jelzett gyilkosság, addig csak megismerjük a szereplőket, meg elénk szórják a már említett Árulkodó Nyomokat. Néha jelzi csak a nagy oldschoolkodás közepette egy-egy drónfelvétel vagy CGI, hogy hahó, 2022 van azért. Ez nem áll túl jól a filmnek, egyszerűen se füle, se farka, amikor egy indokolatlan CGI-krokodil elkap egy CGI-madarat, vagy amikor kiröppen a kamera az égbe, és valami állati látványos tájképet próbál mutatni, de csak a renderelt Nílus partján egy műanyag Völgyzugoly az A Gyűrűk Urából.
Ahhoz képest egyébként, hogy sok időnk lenne rá, mélyebben nem ismerjük meg a szereplőket, annyira Poirot van a középpontban, körülötte forog minden. Branagh alig leplezetten saját magának csinálta ezt a filmet és a saját – mint főszereplő – szemszögéből vezeti végig a nézőt az egészen mint rendező. Persze ahhoz képest, milyen szinten elátkozott volt az egész film (2019-ben forgatták, és azóta tologatták a premierjét a járvány miatt, a stábból két színész is oltásellenes nyilatkozatokkal borzolta a kedélyeket, egy harmadik meg még sokkal cifrább dolgokkal), örüljünk, hogy egyáltalán megjelent. Még ha kicsit feleslegesnek is tűnik.
Aki ismerte már a történetet, az tudja úgy nézni, hogy az apró változtatásokra figyel (a mellékszereplőknél van bőven ilyen, leginkább olyan irányba, hogy mindenkinek az a motivációja, hogy őrülten szerelmes és/vagy féltékeny). Aki nem, hát, annak én jobb szívvel ajánlom a 2004-es, tévésorozatos verziót, abban valahogy hitelesebben oldschool és békebeli 1937 meg az egész sztori. Aki meg a klasszikus krimi műfajának tényleg modern és mai állására kíváncsi, annak ott a váratlanul jó Tőrbe ejtve, aminek elvileg még idén érkezik a folytatása is.