A szemünk előtt esik szét a Beatles egy nyolcórás dokumentumfilmben

Fontos leszögezni, hogy amíg a streamingkorszakban óriási reneszánsza van a dokusorozatoknak, legyen Michael Jordan utolsó bajnoki évéről, sorozatgyilkosok történetéről vagy futóbolond tigristartókról, a Beatles: Get Back egyáltalán nem olyan könnyű néznivaló, mint az előbb felsoroltak. És egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy azoknak is tetszeni fog, akiket alapvetően hidegen hagy a Beatles. A Disney+-on megjelenő Beatles: Get Back ugyanis nem egy szenzációhajhász modern sorozat, ahol minden epizód valami cliffhangerrel ér véget, hanem láthatóan azzal a céllal készült, hogy minél őszintébb képet mutasson minden idők egyik legsikeresebb zenekarának utolsó heteiről.

A leginkább a Gyűrűk ura-trilógia rendezőjeként ismert Peter Jackson 60 óra videós nyersanyaggal és 150 óra hanganyaggal dolgozott, nem véletlenül lett közel 8 órás a végeredmény, a nyers felvételek gerincét pedig Michael Lindsey-Hogg filmje szolgáltatta. Lindsey-Hogg azt a feladatot kapta még 1969-ben, hogy a Beatlesszel forgasson a legújabb albumuk elkészüléséről, de végül éppen azt mutatta be, mi vezetett az együttes feloszlásához. A Let It Be című filmet 1970-ben több moziban is bemutatták, de sosem került kereskedelmi forgalomba, nehezen hozzáférhető kalózmásolatokat leszámítva csak azok láthatták, akik annak idején elmentek megnézni a moziban. Egészen eddig, ugyanis a Get Back nagy részben ennek a projektnek a nyerseiből készült. Méghozzá Paul McCartney, Ringo Starr, Olivia Harrison (George Harrison özvegye) és Yoko Ono közreműködésével, de a produkcióban részt vett Giles Martin, a zenekar legendás producerének, George Martinnak a fia is. McCartney le is nyilatkozta, hogy a négy évig tartó vágási folyamattal járó projektnek az is a célja volt, hogy megmutassák, valóban hogyan zajlott az utolsó nagylemez felvétele, ellenben az 1970-es filmmel, ami kifejezetten a feszült helyzetekre fókuszált.

A világ legexkluzívabb valóságshow-ja

1969-ben a zenekar megkapta a Twickenham Studiost, egy hatalmas raktárépületet azzal a céllal, hogy tévéfilmet készítsenek az új lemezük elkészüléséről, aminek aztán egy hatalmas élő koncert lesz a kiteljesedése. Ez azért volt akkoriban hatalmas szám, mert a zenekar 1966-ban leállt a turnézással és a koncertezéssel. A dokusorozat első részét nézve egészen döbbenetes volt belegondolni, hogy 1969-ben a Beatles még mindig csak 30 év körüli tagjai már túl voltak egy tucat nagylemezen, több nagyjátékfilmen, a világ pedig gyakorlatilag a lábaik előtt hevert. Ehhez képest a háromrészes projekt első felvonása semmi másról nem szólt, mint egy diszfunkcionális házasság válás előtti időszakáról.

A Twickenhamben felvett részek több szempontból is különlegesek:

• A Beatles mind a négy tagját folyamatosan vette a kamera, tényleg minden pillanatát rögzítették annak, ahogy elkezdték megírni és elpróbálni a dalokat a következő nagylemezükhöz.
• Aki játszott már zenekarban vagy volt zenekari próbán, tudhatja, hogy ez mennyire egy intim élethelyzet, ahol akár csak egy kívülálló is képes teljesen felborítani a jól működő dinamikát.
• Ráadásul ezek a próbák egy hatalmas, üresen kongó, hangulattalan raktárcsarnokban zajlottak egy csomó stábtaggal, be-beugró barátnőkkel és fontoskodó zeneipari figurákkal, és persze Lindsey Michael-Hogg-gal, a folyamatosan szivarozó rendezővel.
• Bónuszként még az is nyomasztotta a négy zenészt, hogy kötötte őket az idő, nemcsak megírni kellett az új számokat, hanem be is gyakorolni, közben valami értelmeset forgatni a filmre, és még azt is kitalálni, hogy hol legyen majd a grandiózus lemezbemutató. Erre volt kereken három hetük.

A Beatlestől egyáltalán nem szokatlan a sztahanovista tempó, hiszen nagyjátékfilmektől kezdve a stúdióalbumokon át az animációs projektekig annyi mindent csináltak már szűk 10 év alatt, amit a legtöbb ember egy élet alatt sem.

Valószínűleg ezzel a projekttel sem lett volna semmi baj, ha a négy tag tökéletesen összhangban van egymással és a környezetükkel. De egyáltalán nem voltak.

A Kardashian klán élete más hasonló valóság show-k óta egyáltalán nem szokatlan, hogy az A listás sztároknak egészen mélyen látunk bele az életébe, mégis hihetetlen így 50 év távlatából látni, hogyan is működött a Beatles belülről az utolsó időszakukban. McCartney egyértelműen dominálta a többieket, ő alakította a dalszerzés és a próbák ritmusát, ő próbált fazont szabni a zenekarnak. Ezzel szemben Lennon általában rezignáltan üldögélt, arcán bármiféle érzelem nélkül oldalán Yoko Onóval. Közben Harrison igyekezett minél több ötletet és témát bedobni a közösbe, de valahogy azok mindig elvesztek McCartney szélárnyékában. És ugyebár ott volt még szegény Ringo Starr, a dobos, akinek ritmust kellett adni a másik három zseni ötleteihez, ezért az esetek többségében csak csöndesen dohányzott a dobok mögött.

Különösen John Lennon az, akin látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát. Miközben alapvetően őt tartják máig a Beatles vezetőjének, a gyakorlatban McCartney volt a zenei főkolompos és gyakran üvölt róla, hogy legszívesebben tök máshol lenne, tök mást csinálna és a töke ki van ezzel az egésszel. Különösen furcsán hat mellette Yoko Ono, akiről a közvélekedés úgy tartja, hogy ő okozta egyszemélyben a Beatles feloszlását, ami önmagában még úgyis baromság, hogy valóban elég kényelmetlen jelenség benyomását kelti a felvételek alapján. Mondjuk George Harrisonnak meg egy kopasz krisnás haverja meditált folyton a sarokban, ami legalább ennyire szürreális látvány lehetett.

A próbák és dalszerzés közben aztán elkezdenek kiesni a csontvázak a szekrényből. Bevallják, hogy Brian Epstein, a zenekar menedzserének halála óta nincs fegyelem a zenekarban, nincs aki kezelje a négy nagyon erős egót. Aztán McCartney többször utal arra, hogy kényelmetlenül érzi magát próba közben Yoko Ono jelenlétében, és a dalszerzés folyamata is egyre többször fordul át sehová sem tartó ökörködésbe. Ono szinte úgy ül Lennon mellett, mintha a férfi pajzsként tartaná maga előtt, hogy ezzel is jelezze a vele szemben ülő másik három tagnak, hogy ők egy külön entitást képeznek. Közben a rendező is többször feltűnik azon panaszkodva, hogy lövése sincs, hogy lesz ebből tévéfilm. Végül aztán egy kreatív nézeteltérés közepette George Harrison fogja magát, hazamegy, másnap már be sem jön próbálni és bedobja a törölközőt.

Soha nem lehetett ennyire belelátni a Beatles dinamikájába

Harrison kiszállása az egész sorozat egyik legerősebb jelenetét is eredményezi. Lennon és McCartney beülnek egy kávézóba megbeszélni a problémákat, azonban nem tudnak arról, hogy a stáb bemikrofonozta az asztalt, így rögzítették kettőjük párbeszédét. A Beatles két vezetője közötti párbeszéd pedig fantasztikusan bemutatja a Beatlesben uralkodó dinamikát és nézeteltéréséket, ami a később a feloszláshoz vezetett.

Lennon azzal vádolja McCartneyt, hogy nem lehet neki nemet mondani, nem lehet kritizálni az ötleteit, és elnyomja a többieket, leginkább szegény George Harrisont. McCartney ezt elismeri, és hozzáteszi, hogy egyébként már sokat változott, majd áttereli arra a témát, hogy mindig is Lennon volt a zenekar vezetője, ő mindig csak a második ember volt. Ez a privát párbeszéd tökéletesen rámutat arra a helyzetre, hogy mi történik, ha ennyi ösztönös zseni, évek óta tartó világsiker után eljut addig a pontig, hogy már nehezen tolerálják egymást.

A twickenhames rész innentől kezdve atomjaira hullik, dobják a tévéfilm ötletét, ahogy a helyszínt is, és új ötleteket kezdenek el kitalálni. Az egyik ilyen volt, hogy a koncertet a líbiai Sabrathában, egy ókori római romvárosban tartják, de szóba került Izrael is, azonban például Starr vagy Harrison annyira nem repesett az örömtől, hogy ennyit kelljen utazni egy koncert miatt. Végül inkább építtettek maguknak egy stúdiót az Apple Corps Limited (ez a Beatles saját alapítású multimédiás cége, ami nem összekeverendő a másik híres Apple céggel) londoni főhadiszállásán, és nyomtak egy újrakezdést.

Amennyire lenyűgöző azt figyelni, hogy négy világhírű zenész hogyan ír és próbál dalokat, annyira lehet ez baromi unalmas a laikus nézőnek. Ugyan tényleg akadnak drámai jelenetek, de összességében el lehet mondani, hogy

a Beatles utolsó közös éve még Harrison átmeneti kiszállása ellenére sem volt annyira balhés és veszekedős, mint ahogy azt akkoriban a brit sajtó tálalta.

Erre a legjobb példa, hogy az Apple-nél gyakran egymásnak olvasgatták a róluk szóló cikkeket, egy alkalommal pedig annyira jól szórakoztak ezen, hogy egy zenei improvizációt is csináltak, miközben McCartney éppen felolvasta a róluk szóló lesújtó hangvételű cikket.

Még a Beatles sem áll a törvény felett

Az Apple-házban történő felvételeknek viszont radikálisan más hangulata van, mint amit Twickenhamben vettek fel. A zenekar láthatóan jobban érzi magát egy szűkebb térben, ahol tényleg csak a hozzájuk igazán közel álló emberek vannak, beleértve a barátnőket és családtagokat, akik csak a hülyülés idején ülnek be a hangszerek közé, még Yoko Ono is partvonalra kerül. Ono egyébként abszolút a produkció enigmája, tényleg le sem lehet kaparni Lennonról, de még így is baromi nagy túlzás azt állítani, hogy ő mérgezte volna meg a kapcsolatot a tagok között, ahogy erre rácáfol több közös próbálás és párbeszéd is.

Itt már inkább az az érdekes, hogy a nagy dirrel-durral beharangozott visszatérés mennyire más lesz a végére, mint ahogy eltervezték. Gyakorlatilag teljesen letettek arról, hogy értelmezhető film készül az új albumról, ahogy a koncerthelyszíneket is bukják folyamatosan, miközben végig szorítja őket az idő. Viszont a közös zenélést láthatóan sokkal jobban élvezik itt, mint a másik épületben, amiben az is nagy segítség, hogy beszáll hozzájuk billentyűsnek Billy Preston (vele még a hamburgi időszakukban ismerkedtek meg), aki nem hivatalos ötödik Beatle-ként segíti az együttest.

Végül eljutunk oda, hogy a koncertet az Apple-épület tetején tartják meg. Az ott készült felvételek mára legendássá váltak, de izgalmas belelátni, hogyan is alakult ez így. Harrison például nagyon nem akart a tetőn játszani, ahogy attól is féltek, hogy nem bírja el majd a szerkezet a rengeteg embert és eszközt, a rossz időjárásról nem is beszélve. A filmes stáb is kénytelen volt improvizálni, és olykor vérfagyasztó látni, ahogy operatőrök és roadok lógnak a tetőkön. Aztán elkezdődik a koncert, ami az eddigi felvételek alapján tényleg kultikussá vált, de akkoriban egyáltalán nem volt olyan nagy szám, mint hittük.

Kezdjük ott, hogy az épület London divatnegyedében található, tele drága üzletekkel és irodákkal, és a hangzavar miatt egészen korán kiért a rendőrség a helyszínre. Az elsőként érkező két csóri járőr pedig láthatóan totál zavarban van, hogy hát 15 perc alatt 30 bejelentést kaptak, tessék már lehalkítani a zenét. Ja, hogy a Beatlesről van szó? És hogy filmet forgatnak?

Nem lehet utólag berakni a filmre a zenét?

– kérdezi naivan az egyik járőr, akinek sokáig azt hazudják az ott dolgozók, hogy csak nagyon hangosan próbál a zenekar, de csak jóval később derül ki, hogy valójában a tetőn játszanak.

Elképzelni nem tudom, hogy egy Beatles esetében miért nem kértek engedélyt a tetőn tartott koncertre, de valahol pont ezért csodálatos, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású zenekara gyakorlatilag egy illegálbulival búcsúzott a rajongóktól.

Sőt, nem is a rajongóktól, mert a környéken tébláboló gyalogosok egy része fel sem ismerte a zenekart, pár idősebb helyi pedig egyenesen fel volt háborodva, hogy mi ez a zajongás az utcában. Akkor még nem tudhatták, hogy éppen történelem zajlik a fejük felett. Végül a rendőrök lefújták a bulit, ezért is történhetett, hogy a Let It Be című számot McCartney már a próbateremben adta elő, és nem a tetőn, ahol Lennon egy idő után már arra panaszkodott, hogy lefagyott ujjakkal nem tud akkordokat fogni.

A Beatles: Get Back egy párját ritkító alkotás, amihez Peter Jackson a lehető legjobb ízléssel nyúlt. A valós kronológiát követte, nem akart manipulatív vágással plusz drámát generálni a nézők kedvéért, de nem is akarta a Beatlest indokolatlanul kedvező fényben feltüntetni. Végig nagyon nyersen, minimális kontextusmagyarázással mutatta be azt a háromhetes folyamatot, ahogy szenvedő próbákból eljutott a zenekar a hírhedt tetős koncertig. Mindezt úgy, hogy egészen intim közelségbe hozott olyan már-már elérhetetlen sztárokat, mint John Lennon vagy Paul McCartney. Éppen ezért bravúros a Get Back még úgyis, hogy azért a háromszor 2,5-3 órás játékidő rendesen próbára teheti a kevésbé érdeklődő nézők figyelmét.