Stockholm-szindrómás lettem a Netflix új sorozatától

2021. november 28. – 07:05

Stockholm-szindrómás lettem a Netflix új sorozatától
Fotó: Geoffrey Short / Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Gyakorlatilag nincs olyan könyvsorozat, képregény vagy animációs film, amelynél nincs ott az esély arra, hogy hamarosan sorozatot csináljanak belőle. Idén lett igazán látványos ez a trend, amikor olyan, korábban adaptálhatatlannak vélt történeteket kezdtek el feldolgozni a streamingfelületek, mint Isaac Asimov kultikus regénysorozata (Alapítvány az Apple-ön), Robert Jordan grandiózus fantasy eposza (Az Idő Kereke az Amazonon) vagy Vatanabe Sinicsiró megismételhetetlen mesterműve.

Utóbbi nem más, mint az 1998-as Cowboy Bebop című anime, amit a műfaj szakértői egyértelműen a legnagyobbak közé sorolnak, sok szempontból éppen azért, mert a szokásostól eltérően elképesztően sokat merít az amerikai popkultúrából. A Netflix 10 részes sorozata alapján viszont kétséges, hogy a készítők tisztában voltak-e azzal, mi is tette különlegessé az eredeti művet. (A következő videó ne tévesszen meg senkit, a sorozat akciójelenetei sajnos egyáltalán nem ennyire stilizáltak.)

A Netflix ráadásul nem indult túl jó előjelekkel sem, mert az elmúlt években sorra buktak meg az animékből készült élőszereplős produkciók, legyen szó a rettenetes Dragon Ballról, a bántóan lapos Ghost in the Shellről, amit még Scarlett Johansson sem tudott megmenteni, vagy a Death Note-ról. A Cowboy Bebop ráadásul tényleg annyira meghatározó és kultikus a japán animáció történetében, hogy egyöntetű vélemények szerint ez a sorozat volt az amerikai fiatalok kapudrogja a műfajhoz. Ha ez nem lett volna elég, a sorozat forgatása is leállt hónapokra a főszereplő, John Cho súlyos térdsérülése miatt, szóval tényleg minden jel arra utalt, hogy a Netflix túlvállalta magát ezzel a projekttel. Végül nem is sikerült megugraniuk az elvárt szintet.

Japán szerelmes levél az amerikai popkultúrához

Az eredeti anime mindössze 26 epizódból és egy egész estés filmből áll, és azóta sem nyúltak hozzá semmilyen formában. Nem véletlenül, ugyanis Vatanabe elég szépen lezárta a történetet az utolsó epizódban, és még a legelvakultabb rajongók is úgy voltak vele, hogy persze, jó lenne még kicsit elveszni ebben a világban, de ez bizony így volt tökéletes.

Vatanabe produkciója azért tudott már a maga idején is kilógni a többi anime közül, mert sokkal nyugatiasabb volt, mint a többi. Minden animének megvannak a maga tipikusan japán sajátosságai, ami a kevésbé érdeklődő nyugati nézőnek annyira sok lehet, hogy úgy általában kerüli az egész műfajt. Ehhez képest a Cowboy Bebop gyakorlatilag egy szerelmes levél az amerikai popkultúrához. Egyszerre idézik meg benne a ‘40-es, ’50-es évek film noirját, a '80-as évek amerikai scifijeit, a klasszikus westernfilmeket és némileg a hongkongi kungfufilmeket is. Mindezt úgy, hogy – az átlag animéktől eltérően – a zene végig ezen korszakok előtt tiszteleg.

Mindezt egy olyan fiktív világban, ahol az emberiségnek sikerült kolonizálnia és terraformálnia a Naprendszert, így a Jupiter holdjaitól a Neptunuszig mindenhol megjelentek az emberi kolóniák, azonban egy tragédia miatt lakhatatlanná vált a Föld, és megállt az emberiség fejlődése, sőt, beütött a gazdasági hanyatlás.

Amíg a scifik általában utopisztikus jövőt vagy éppen nyomasztó disztópiát képzelnek el, a Cowboy Bebop kivitte az űrbe a gazdasági válságot.

Ebben a világban durván inflálódott a pénz, drága az étel és az üzemanyag, a bűnözőket fejvadászokkal próbálják elkapni a hatóságok, és nincs olyan pontja a Naprendszernek, ahol ne akarna minden szétesni, összeomlani vagy elpusztulni. A történet a Bebop legénységére fókuszál, akikben van egy nagy közös pont: mindannyian kénytelenek voltak újrakezdeni az életüket. Spike Spiegel, a maffia egykori bérgyilkosa, akit mindenki halottnak hisz, illetve Jet Black bukott exrendőr, aki jobb híján fejvadászként tengődik az űrhajóján. Hozzájuk csatlakozik az amnéziás Faye Valentine, majd a legvégén Radical Ed, egy fiatal gyerek, akiről a sorozat végéig szinte képtelenség megfejteni, kicsoda ő, honnan jött és mi a háttere. Ők négyen (kiegészülve egy cuki corgival) epizódról epizódra próbálnak valahogy túlélni.

Fotó: Geoffrey Short / Netflix
Fotó: Geoffrey Short / Netflix

Az eredeti anime látványvilága máig megállja a helyét, a bebopzenére történő űrhajós üldözésektől kezdve a látványos verekedéseken át az egészen szívszorító történetekig, tényleg minden van benne, ami miatt joggal tartják kultikusnak és egyben klasszikusnak. Azonban éppen a scifis alaphelyzet miatt történhetett az is, hogy hiába volt nagyon közel hozzá Keanu Reeves, hogy egy filmadaptációban megkapja Spike Spiegel szerepét (ami a tökéletes választás lett volna), végül a projekt nem valósult meg. A színész már 2009-ben arról beszélt, hogy nagyon át kellett írni a forgatókönyvet, mert legalább 500 millió dollárjába került volna a Foxnak mindent szépen megcsinálni, hogy aztán két évvel később feladják az egészet. A pontos összeget nem tudjuk ugyan, de a Netflix ennek az összegnek valószínűleg a tizedét sem költötte el az élőszereplős sorozatra.

Rossz helyekre pakolt hangsúlyok

A netflixes adaptáció végül bántóan közepes vagy éppen fájdalmasan gyenge lett, attól függ, honnan nézzük. Ha adaptációként kezeljük, akkor egyszerűen gyenge, mert a készítők valószínűleg annyira rá voltak feszülve arra, hogy egy kultikus alapművet dolgoznak fel, hogy kényszeresen igyekeztek bizonyos dolgokat úgy is átvenni, hogy azok élőszereplősen nem működtek, miközben kimaradtak vagy éppen alul lettek kezelve olyan részletek, amelyek az anime szívét-lelkét jelentik.

Miközben már az első részben felcsendül 4-5 klasszikus dal az eredeti animéből (a zeneszerző Kanno Yoko dolgozott az élőszereplős sorozaton is), és bizonyos képkockákat egy az egyben emeltek át, a néző képtelen nem arra figyelni, hogy mennyire nincs semmi kémia Jet és Spike között, mennyire nem viccesek az egysorosaik, és mennyire lagymatag a verekedés koreográfiája.

De igazából a Cowboy Beboppal ennél sokkal nagyobb problémák vannak. Amíg a CGI néhol elképesztően jól néz ki, addig a díszletek máshol leesnek a képernyőről, annyira nem illenek oda. A színészek nagy része vagy túljátssza a szerepét, mint Alex Hassell, vagy hiányzik belőlük bármiféle személyiség (mint Elena Satine Juliája), de legtöbbször egyszerűen csak simán nem működnek jól együtt. Az első három rész konkrétan annyira lelombozó, annyira nem működik együtt John Cho és Mustafa Shakir, hogy az anime legnagyobb rajongójaként egy nap szünetet kellett tartanom, nehogy kihajítsam a tévét az ablakon.

Az eredeti anime coolságából, szomorúságából, a sötétségéből átcsapó vidámságából nem maradt semmi más, csak egymásra pakolt közepesen szar akciójelenetek, pár másodperces pillanatképek parkoló űrhajókról, súlytalan egysorosok és néhol olyan díszletek, amit még a Firefly forgatására sem engedtek volna be közel 20 évvel ezelőtt.

Az egyetlen pozitívum, hogy az évad közepe felé csatlakozik a főszereplőkhöz Daniella Pineda, vagyis Faye Valentine, aki gyakorlatilag a hátán viszi onnantól a műsort, és valamilyen csoda folytán az addig kb. két darab idiótaként funkcionáló főszereplők is elkezdenek egymással működni. De itt már annyi sebet ejtett a sorozat minden Cowboy Bebop-rajongó lelkén, hogy valószínűleg túl késő.

Viszlát később, űrcowboy!

A Netflix tényleg nagy fába vágta ezzel a sorozattal a fejszéjét, és miközben otthon a tévé előtt morgolódtam, hogy mennyi rossz döntést hoztak a készítők, a vége felé mégis azon kaptam magam, hogy azért örülnék egy második évadnak. Maga a világ izgalmas, még úgy is, hogy bizonyos helyszínek egy sima amerikai kisvárosra hasonlítanak, nem pedig a Jupiter valamelyik holdján létrehozott kolóniára. Az eredeti történeten is csavartak kicsit, ami miatt őszintén érdekel, hogyan folytatják a sztorit, és mintha az évad második felére John Cho és Mustafa Shakir is jobban átélte volna a karaktereit. Még érzelmi töltetből is bőven jutott a végére, ahogy egy-két akciójelenet is tudott már egész szórakoztató lenni az iszonyatosan lapos első részek után. Sőt, pár helyen fel is röhögtem, vagyis száz százalék, hogy az eredeti alapmű miatti rajongásom miatt Stockholm-szindrómás lettem.

Fotó: Geoffrey Short / Netflix
Fotó: Geoffrey Short / Netflix

Pontosan ez történt a Vaják (Witcher) esetében is. A Netflix fogott egy kultikus, baromi népszerű, de ránézésre nehezen adaptálható produkciót, amit aztán a szükségesnél jóval kevesebb pénzből, jóval gyengébb színészekkel, és néhol erősen gagyi látvánnyal oldott meg. De ott volt a főszerepre tökéletes Henry Cavill, egy feledhetetlen dal meg a Vaják izgalmasan sötét világa, és már úgy várom a második évadot, mintha az első nem lett volna erősen közepes.

Ahogy a Vaják, úgy a Cowboy Bebop világa, hangvétele és története is annyira egyedi, hogy a bűn rossz megvalósítás ellenére többet akar belőle az ember, abban bízva, hogy majd legközelebb minden jobb lesz.

Ugyanis annyira egy kaptafa lassan minden nagy költségvetésű scifi- vagy fantasysorozat, hogy a néző őszintén vágyik valami egészen másra. A Cowboy Bebop pedig tényleg nagyon más, mint bármi, ami mostanában megy a streamingen, és ez az olcsó megvalósítás ellenére is látszik. Ezért kicsit irigylem is azokat, akik úgy nézték meg a sorozatot, hogy semmit nem tudtak az eredeti animéről, mert nekik akár ez még egy klassz élmény is lehetett. Azoknak, akik ismerik (és valószínűleg imádják) az eredeti művet, azok pedig ismét megbizonyosodtak arról, hogy mesterműhöz inkább nem érdemes nyúlni, de legalábbis biztosan nem így.