2021. november 26. – 19:27
Valószínűleg hosszú évekre az emberek retinájába égett az a kép, ahogy Lady Gaga és Adam Driver áll egymás mellett, és úgy néznek ki, mint két nagyon tehetős európai a '80-as években, mielőtt elindulnak síelni a svájci Alpokba. Ammenyire ikonikus az a fotó, annyira lett erős kapufa A Gucci-ház, amelyben a luxusruhamárka mögött álló Gucci család bulvárlapokba illő történetét dolgozzák fel. Ridley Scott annyira beleszeretett a retró luxusba, a felső tízezer kötelező kellékeibe és fantasztikusan öltözött színészeibe, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy a filmjét más emberek is meg fogják nézni.
Ha valaki ismeri a Gucci család és a márka történetét, annak A Gucci-ház nem igazán tud többet adni, pláne úgy, hogy a történet Sara Gay Forden 2001-es bestsellere alapján készült. De ha valaki úgy ült be a moziba, mint én, még annak is teljesen egyértelművé vált olyan fél óra után, hogy a történet milyen irányba halad ezekkel a szereplőkkel. Szó se róla, Adam Driver, Lady Gaga, Al Pacino, Jeremy Irons, de leginkább Jared Leto mindent megtesznek, hogy Oscar-gyanús legyen a produkciójuk, de ez az erőlködés gyakran teljesen életszerűtlenné teszi a karaktereket.
A történet Maurizio Gucci (Driver) és felesége, Patrizia Reggiani (Lady Gaga) megismerkedésétől egészen a '90-es évekig tart, és miközben a sztori több évtizedet ölel fel, mégsem indokolja a közel 3 órás műsoridőt. Scott egyszerűen szerelmes a saját filmjének világába, a finom luxusba, a csillogásba, a hosszú snittekbe gyönyörű autókról, kifutón vonagló modellekől vagy lenyűgöző tájakról, mint a svájci Alpok. Emiatt rendre üresjáratokba kerül a film, és Scott sokkal, de sokkal hosszabban mutat be teljesen egyértelmű élethelyzeteket és szituációkat, mint amire valóban szükség lenne. Persze ezt biztos csak azért mondom, mert én is egy mobiltelefonon felnőtt ezredfordulós vagyok, akiket a rendező a másik nemrég megjelent filmjének a bukásáért okol.
A Gucci-ház lényegében a családi kapcsolatok és az üzleti érdekek törékeny egyensúlyának a bemutatása, ami akkor válik igazán ingataggá, ha valaki kívülről érkezik meg a belső körbe.
És közel három órán keresztül semmi másról nem szól a film, mint ennek a törékeny egyensúlynak a teljes felborulásáról, a szereplőkkel kapcsolatos vélt szimpátiánk elillanásáról és persze az óriásinak szánt színészi alakításokról, amik a film elején erősen hatnak, de a végére gyakran túlzásba fordulnak. Driver egy félénk, hideg, kimért figura, akinek az első komolyabb érzelmi kitörésére egészen a film végéig kell várni. Lady Gaga (aki egyébként maga is olasz-amerikai származású) ellenben az igazi olasz alfanőstény, a törtető aranyásó, aki a felső tízezer egyes tagjainak szemében egy szimpla kis proliként kerül egyre közelebb a Guccik hatalmas vagyonához.
És akkor ott van még a három másik Gucci: Maurizio apja, Rodolfo, akit a fantasztikus bajszú Jeremy Irons testesít meg tökéletesen (nála érezni legkevésbé, hogy túl akarná játszani a szerepét), az ő testvére Aldo, a túlzottan joviális Al Pacinóval, illetve Aldo fia, Paolo, a szerencsétlen, ízléstelen, habókos idióta. Utóbbit Jared Leto alakítja, akit valamiért Ron Jeremyre maszkíroztak a szerephez. Paolo már tényleg annyira képregényfigura, hogy a képregényfigurákhoz képest is hatalmas túlzásokba eső Letónak egyetlen pillanata sincs, amikor el tudnám neki hinni, hogy ez az arc tényleg létezett a valóságban.
Miközben átmegyünk a Gucci család és a márka történetén, a családi és magánéleti viszályokon, egy csomó érdekes témakört érint a film a divat oldaláról. Hogyan alakult a márka sorsa az évtizedek során? Honnan indult? Hol voltak a mélypontjai? Hogyan kezdtek el amerikai háziasszonyok Gucci-táskákra vágyni? Miért nem akart a márka olyan sokáig bárki számára elérhető lenni? Csupa baromi izgalmas kérdés, amikbe csak bele-belekap a film, de egy pillanatig sem próbálja kibontani. Engem például baromira érdekelt volna, hogyan lett a világelit kedvelt ruhamárkája mára a kivagyiság mintaképe, vagy hogyan lett Clark Gable cipőjéből a Gucci Berki Krisztián-szerű wannabe-k meg virítós rapperek legkedveltebb márkája? Ehelyett a film az eredeti G-betűs logót tervező Paolo Guccit úgy mutatja be, mint egy abszolút félnótást, aki állandóan pasztelszíneket akar a barnával kombinálni.
Ehelyett kapunk rengeteg olyan játékidőt, ahol Lady Gaga már-már önmaga paródiájaként keveri a szart a szoborszerű érzelmekkel rendelkező Driver mellett. Szó se róla, az énekesnőnek megvannak a maga pillanatai, de három órában ez már inkább karikatúra, mint Oscar-gyanús produkció. Leto meg annyira sok a szerencsétlen Paolo szerepében, hogy egy idő után már a régóta halott valódi Paolo Guccit kezdtem el sajnálni, hogy ennyire inkompetens barmot kreáltak belőle.
A cikk alapján úgy tűnhet, hogy A Gucci-ház rossz film, de erről azért szó sincs. Gyönyörűek a helyszínek, lenyűgöző a díszlet, a látvány és az akkori divatnak megfelelő öltözékek, ahogy a szerepüket gyakran túljátszó színészeknek is vannak jó momentumai. Na, nem az, amikor Lady Gaga Adam Driver robogójának szélvédőjére rúzzsal írja fel a számát, majd utána végigkeni a száján, hiszen valószínűleg olyan igénytelen ember nincs a földön, aki a saras, retkes, szétplaccsant bogaraktól hemzsegő szélvédőt kvázi lenyalná legszívesebben.
A Gucci-ház tipikusan egy egyszernézős film, ami után az embernek kedve van jobban elmélyülni a Gucci család valóban rémes történetében. Az igazi izgalmat a valóban megtörtént sztori adja, nem pedig a vágás, az operatőri munka, a forgatókönyv vagy maguk a színészek. Éppen A Gucci-ház csak egy erős közepes, de legalább meglehetősen stílusos film, ami annyira próbált felnőni a valódi karakterek hihetetlen történetéhez, hogy magára a filmélményre nem maradt végül semmi idő.