2021. november 18. – 10:03
A Szellemirtók – Az örökség nem egy film, hanem annak a kísérletnek az eredménye, hogy más, sokkal népszerűbb és jobban kivitelezett, sikeres filmekből lenyúlják a felszíneket, aztán ezek a felszínek szépen egymásra rétegződnek, alul pedig nincsen semmi, csak a cinikus rohadás, a lakkozott semmi, egy múmia, ami már rég elporladt, csak a gyolcs új rajta. Kísért Az ébredő Erő hozzáállása, a Stranger Things külsőségei és az első Szellemirtókból gyakorlatilag minden, csak semmi nincs, ami ezeket alátámasztaná. Tele van alapokkal, mégis összeomlik.
A Szellemirtók – Az örökség egy termék, ami csak célközönségeknek akar megfelelni.
Azoknak, akik imádták, szerették a legelső Szellemirtókat
Ez például én lennék, még a régi Indexen írtam erről. Többek között rám gondolva is tették a film középpontjának Egon Spengler karakterét, akit Harold Ramis alakított az első két filmben. Ramis 2014-ben meghalt, ezért értelemszerűen nem szerepelhet a filmben hús-vér formájában, de már a Szellemirtók – Az örökség elején elkezdődik a sejtelmeskedés, amikor egy vidéki házban egy rá nagyon hasonlító, de végig árnyékban lévő figura valami furcsaságban mesterkedik. Aztán a végén elkapja úgy egy fotel, ahogy Sigourney Weavert az első részben. És ennél még lesznek cifrább dolgok is,
Megvan Az ébredő Erőből az a jelenet, amikor megmutatják az Ezeréves Sólymot, és megáll mindenkinek egy pillanatra a szíve? A Szellemirtók – Az örökség ezt az érzést akarja kifacsarni belőlünk újra és újra és újra. Elég hamar lekerül a ponyva az Ecto-1 járgányról, megtalálják a fiatal szereplőink a protonhátizsákokat, és egy megtömött szellemcsapda is fontos szerephez jut. A főszereplőink gyakorlatilag úgy turkálnak Egon Spengler örökségében, ahogy a film szeretne az emlékeinkben, előrántva fontos dolgokat, amik nekik még nem jelentenek semmit, de nekünk egy csomó mindent.
Az emberi szervezet biológiája nagyon érdekes folyamatokkal van tele, például önkéntelenül is reagálok arra, amikor feltűnik valaki a gyerekkoromból. A Sony ezt tudja, a rendező (az eredetit rendező Ivan Reitman fia, Jason Reitman) is tudja, mindenki tudja. Ezért ülnek be majd emberek a Szellemirtók – Az örökséget megnézni. Én rettenetesen szeretnék például egy igazi protonhátizsákot a kezeim között fogdosni, meg élesíteni, meg kilőni vele egy szellemet, de ez sosem fog úgy megtörténni, ahogy gyerekkoromban elképzeltem. Ezzel az ember megtanul együtt élni, ezt nevezzük felnőttkornak. Azt pedig nosztalgiának, amikor mégsem tudjuk elengedni. A Szellemirtók – Az örökségben hájjal kenegetik azokat az embereket, akik mindent tudnak a Szellemirtók világáról, ismernek minden kütyüt, és tisztában vannak azzal, hogy 1984-ben New Yorkban megmentették az egész ismert univerzumot. Legalábbis én annál nem tudok nagyobb hájjal kenegetést elképzelni, mint hogy egy ilyen karaktert a világ legszexibb férfija, Paul Rudd játszik.
Akiknek a Stranger Things az ilyen szórakoztatás csúcsa
A Stranger Things a legszebb példája a modern kori nosztalgiának, a sorozat, ami olyan, mint nagyon sok minden más, amit régen szerettünk, de hitegetjük magunkat azzal, hogy ez nem nosztalgia, hiszen a 2010-es években készítették. A Stranger Things-jelenség szerves része az, hogy egy, most a példa kedvéért mondjuk azt, hogy paranormális jelenségekkel foglalkozó filmnek a főszereplői gyerekek. A Szellemirtók – Az örökség főszereplője Phoebe, a magának való, szemüveges, feltételezhetően, de nem egyértelműen kimondottan az autizmus spektrumán lévő iskolás lány, akit amikor először látunk, épp a falban buherálja a szomszéd áramát, mert náluk lekapcsolták.
Phoebe nagyon sok mindent össze tud szerelni, viszont nem nagyon boldogul azzal, ha más korabeliekkel kell beszélgetnie. Ezt onnan is tudjuk, hogy bemagol rossz vicceket. Amikor a családja a halott nagyapja (vajon ő ki lehet?) házába költözik az oklahomai Summerville-be, csak egy, még nála is fiatalabb sráccal lesz jóban. A fiatal srác úgy mutatkozik be, hogy Podcast. Mármint ezen a néven kell szólítani, azért is, mert mindenhova egy mikrofont visz magával, és narrálja azt, ami történik. Ez egy próbálkozás egy modern kori poénra, ami egészen odáig még működne is, amíg az egyik szereplő a másikat Podcastnak nem hívja. Hol vannak ennek a gyereknek a szülei? Ki vette neki azt a professzionális mikrofont? Ezek sokkal érdekesebb kérdések, mint hogy mi a túró történik Summerville-ben.
Podcastok ugyan még nem szerepeltek a Stranger Thingsben, Finn Wolfhard viszont igen, aki Phoebe bátyját alakítja. Egészen hosszú ideig mintha egy párhuzamos filmben lenne, amiben neki csak az lenne a szerepe, hogy a roncs állapotban lévő Ecto-1 járgányt megjavítsa. Wolfhard jelenléte elgondolkodtatja az embert, hogy vajon mennyi pénzt költöttek a Stranger Things új évadában arra, hogy digitálisan megfiatalítsák a szereplőket, mert ha ilyen termettel ülne arra a BMX-re, akkor a térdeivel kiverné a szemeit.
A Stranger Things nagyon fontos eleme volt a nyolcvanas évek fetisizálása. Ezt nyilván egy Szellemirtók-film kipipálja azzal, hogy a Szellemirtókról szól, de van még bőven, amit fel lehet ismerni: Paul Rudd tanára például órán a Cujót, majd a Gyerekjáték című horrorfilmeket vetíti a gyerekeknek, ami azt feltételezi, hogy talán létezhet egy időbuborék abban a teremben, ahol még mindig a nyolcvanas éveket írják, és ezért nem tanácsolták el az iskolából.
Azoknak, akik azokra a régi szép időkre szeretnek emlékezni
Minden előző Szellemirtók kizárólag New Yorkban játszódott, az Örökség átrakta a cselekményét vidékre, egy oklahomai kisvárosba. Nyáron játszódik, sok-sok beverő napfénnyel, naplementével, végtelen tájakkal, amikor még szép volt gyereknek lenni, marokszám lehetett enni a homokot, és mégis rendes felnőttek lettek. A furcsa az az egészben, hogy a fiatalság bemutatása visszamegy a nyolcvanas évekhez képest legalább egy évtizedet: Summerville egyik fontos helyszíne a burgerező, ahol görkorcsolyás lányok viszik ki tálcákon a rendelést.
„Ezek még léteznek?” – kérdezi az egyik szereplő, és még az is lehet, hogy valami szellemmachináció áll az egész mögött. Sajnos nem: egyszerűen csak még rápakoltak az egészre egy újabb réteg nosztalgiát, ahol Funkadelic szól 1971-ből, és a pickup teherautó hátán száguldanak bulizni a naplementében a tinik a hegytetőre, ahonnan messze ellátni, és ahol furcsa módon egyikőjük sem fogyaszt sem drogot, sem alkoholt. A régi szép idők megidézése amúgy azért érdekes, mert egy nagyon konkrét, idealizált régi szép emlék lehet, amit Finn Wolfhard karaktere átél: amikor nyáron nagyapa leroggyant házába beköltöztünk, elkezdtem dolgozni egy étteremben, lógtam a suliból, a papa kocsiját bütyköltem, aztán megpillantottam egy interdimenzionális démont egy bánya tárnájában, ami feltehetőleg még a sumér időkből maradt itt. És akkor rá is térhetünk a legutolsó, legfontosabb célközönségre:
Azoknak, akik szeretik a Szellemirtókat, de valamikor az utóbbi 37 évben súlyos fejsérülést szenvedtek, és ezért elfelejtettek mindent
A Szellemirtók – Az örökség nem sokáig titkolja azt, hogy gyakorlatilag lefénymásolja az első rész sztoriját, a sztorijának elemeit és a gegjeinek egy részét is. Az első rész zöld szelleme felzabált mindent, itt most egy más színű szellem felzabál mindent – ami fém. A habcsókemberek visszatérnek, de nem egy házak fölé tornyosuló rémálomként, hanem apró pici kis dilifigurákként, amik önként mennek a grillre és nyársalják fel magukat. Az első Szellemirtóknak kifejezetten hátborzongató része a finálé, ahol mindenkinek ki kell ürítenie az agyát, Ray viszont csak arra a nyomorult habcsókemberre tud gondolni, ami aztán meg is jelenik szétzúzni a várost. Dan Aykroyd a forgatókönyv írása közben azért találta ki ezt a szörnyet, hogy bemutassa, bármilyen ártatlan dolog lehet gonosz és pusztító. Hát most a Szellemirtók – Az örökség bebizonyítja, hogy bármilyen gonosz és pusztító dologból lehet Minyon.
Az Örökség ráadásul először még csak helyzeteket, gegeket játszik újra más színészekkel, aztán már olyan konkrét utalásokba is belefuthatunk, hogy A Kapu őrzőjének ugyanaz lesz a ruhája. Jaj, elspoilereztem, hogy A Kapu őrzője, van még hozzá A Kulcsok őre is, vannak fenevadak, amik üldöznek egy embert, pont úgy, ahogy Rick Moranist az első részben, és hát azt is könnyen ki lehet találni, hogy ki az az egyedüli felnőtt férfi, akit kergethetnek. Egy szexi férfiról van szó.
Hervasztó dolog rájönni arra, hogy ugyanazt próbálják megetetni velünk, csak más tányérból. Ez volt Az ébredő Erő esetén is a legtöbb panasz a Star Wars újraindításával, de ott egy multimilliárd dolláros univerzumot kellett bebikázni, nem egy félig elfeledett nyolcvanas évekbeli vígjátékot egy csomó megkeseredett emberről. Az ébredő Erő ráadásul, elnézést, sok erőt nyert abból, hogy érdekes főszereplőket találtak ki hozzá, amihez érdekes arcok társultak. Gondoljunk bele, volt benne egy picsogó Sith, akit Adam Driver alakított! A Szellemirtók – Az örökség annak a sikerét és elismerését szeretné, a kreatív energiabefektetés nélkül, mindenféle más, szintén sikeres és elismert filmek és sorozatok összeturmixolásával. Nincs ennél cinikusabb.
A Szellemirtók – Az örökség november 18-tól látható a magyar mozikban.
