A The Harder They Fall (magyar, röhejesen semmitmondó címén: A vadnyugat törvényei szerint) olyasmi, amivel nem lehet olyan gyakran találkozni a Netflixen: valami, aminek van személyisége. Véres, erőszakos, stílusos, vagány, túlírt, túlrendezett, de legalább belead mindent. Western, de nem úgy western, ahogy mondjuk a régi John Ford-filmek vagy a Sergio Leone-spagettiwesternek, bár mindkét fajta stílusából bőven szemezget magának. Hanem úgy, mint ahogy régen egy nagyon drága videoklip elején várta az ember, hogy elkezdődjön a zene, csupa póz és kúlság, és jól kitalált képek.
A zenés párhuzam nem a semmiből jön, a rendezője és írója Jeymes Samuel brit zenész, aki többek között A nagy Gatsby-filmzenén is dolgozott, illetve amúgy Seal öccse. Samuel már 2013-ban, egy rövidfilmben elkészítette a saját szája íze szerint a westernjét a vadnyugat fekete hőseiről, de a The Harder They Fall sokkal komolyabb vállalás, sokkal jobb és ismert színészekkel. A „vadnyugat fekete hősei” kifejezés nem túlzás, a film tele van valóban létezett figurákkal, bár igazából inkább a neveikkel.
Egy ilyen név Nate Love, a film főszereplője, aki felszabadított rabszolgából lett cowboy, és hát itt máshogy ismerjük meg. Egészen pontosan úgy, hogy egy ismeretlen figura legyilkolja a szüleit a szeme előtt, majd a 11 éves Love homlokába egy jelet karcol borotvával. A fiúnak évtizedeket, nekünk viszont csak pár percet kell várni ahhoz, hogy elkezdje a bosszút, és úgy puffantson le valakit, hogy hatalmasat repüljön a levegőben.
Főhősünk (Jonathan Majors) az évek alatt egy saját banda vezetője lett, olyan, valóban létezett fickókkal kiegészülve, mint Jim Beckwourth vagy Bill Pickett, illetve a később csatlakozó Stagecoach Mary, aki a való életben postakocsit vezetett egyedül a montanai hegyekben, a szoknyája alatt egy pisztollyal. De a The Harder They Fallt nem érdekli különösebben a való élet, az egyik jelenetben például egy kiszabadított fogoly vesz egy nagy levegőt, és a szabadságtól meggörbül körülötte a tér. Ez nem a valóság krónikája, hanem a valóság továbbgörgetése a fantáziába.
Az ember, aki körül meghajlik a tér, nem más, mint Love szüleinek mészárosa, a már mondanom sem kell, szintén létezett Rufus Buck (Idris Elba). Bucknek szintén van egy saját bandája, de ők nem jó kedélyű csibészek, mint a Love-banda, akik csak bankrablókat fosztogatnak. Buckék simán lepuffantanak embereket, kisemmiznek jóravaló városbelieket, és ha nem tetszik nekik valami, azonnal nyúlnak a pisztolyhoz.
Általában elsőnek Cherokee Bill (az Oscar-jelölt Lakeith Stanfield) vagy Trudy Smith (az Oscar-díjas Regina King) teszi ezt. Smith az egyik első jelenetében, ahol a szimpla jelenlétével megállít egy vonatot, ledurrant valakit, amint az elkezdi az N betűs szót kimondani. Vagyis feltehetőleg azt kezdte el kimondani, mert az első betűtől kezdve már nem halljuk.
Nyilván Magyarországon nagyon kevés embernek lesz halvány fogalma arról, hogy ki volt Cherokee Bill vagy Jim Beckwourth, és a The Harder They Fall nem is foglalkozik azzal, hogy igazságot tegyen a különböző vadnyugati mítoszokkal és többé-kevésbé valóságos karakterekkel, ahogy mondjuk a Deadwood tette azt. Felhasználja őket, igen, de úgy, mint az eszetlenül nagy menőség két lábon járó példáit. Lil Nas X két évvel ezelőtti felemelkedése az Old Town Roaddal rávilágított arra, hogy a fekete popkultúra és a western műfaja, akár filmben, akár zenében, alapvetően mennyire nincs összekapcsolva, holott lennének közös pontok. Egy kimutatás szerint a vadnyugati cowboyok legalább negyede fekete volt, de több évtizednyi film, regény és zene szinte kiradírozta őket onnan. A The Harder They Fall visszarajzolja őket, színes filctollal.
Fél óra, vagányabbnál vagányabb belépők, bemutatkozások és magánszámok után azt is gondolhatnánk, hogy ennél jobban már nem is foghatna az a filctoll. Samuel tudja, hova kell helyezni kamerát egy 2021-es westernben, abban az időben, amikor a műfajra a legnagyobb hatással a Red Dead Redemption-videójátékok voltak. A bajok ott kezdődnek, amikor a vizualitásról át kell terelni a cselekményt a szavakra, a The Harder They Fall ott elkezd annyira bukdácsolni, hogy szinte leesik a lováról.
Samuel forgatókönyvíróként egészen biztosan beleszerelmesedett azokba a mondatokba, amiket a szereplők szájába ad, és a monologizálás, a bandafilmekre emlékeztető gengszterbeszéd és a vadnyugati régimódi szleng keveredése rávilágít arra, hogy az eredeti figurák ellenére milyen ismerős szövegpanelokból rakja össze a filmjét. Regina King például csodálatos színész, de a film közepi monológját egy családi tragédiáról még ő sem tudja úgy előadni, hogy ne egy Steven Seagal-film jusson eszünkbe róla. Nem hiába beszélnek keveset a Sergio Leone-filmekben: ha valamit el lehet egy csúnya, hosszan kitartott nézéssel mondani, oda nem kellenek mondatok.
De ha képesek vagyunk túllépni azon, hogy remek színészek (akiket még nem is említettem: Delroy Lindo, Zazie Beetz) néha fárasztó modorban jópofáskodnak, akkor van bőven mit értékelni a filmben. Főleg Samuel vizualitása, ami tényleg minden, csak nem szürke, és ezerszer látott: van például egy jelenet, amikor valakit jól pofán vernek párszor egy pisztollyal, és ezt pár villanásra a pofán verő kar szemszögéből nézzük. A nagy lövöldözések közben is mindig tudjuk, hogy ki, hol, merre van éppen, és honnan hova tart, ami szép teljesítmény egy sokszereplős akciójelenetnél. És kifejezetten jópofa az a helyszín, amire a fekete hősök úgy hivatkoznak, hogy az egy fehér város, és oda megérkezve kiderül, hogy több értelemben is.
A The Harder They Fall hosszú, furcsa a tempója, és néha lyukat beszél az ember hasába. De amikor beindul, akkor kész adrenalinbomba, tele van olyan emberekkel, élükön Stanfielddel és Kinggel, akikről nehéz levenni a szemünket, és akik olyan embereket játszanak, akikről kedvem lett még többet megtudni. Egészen szép teljesítmény.
A vadnyugat törvényei szerint a Netflixen látható.