Egy pokoli élet után Tina Turner nekiállt elbúcsúzni

2021. november 05. – 21:34

frissítve

Egy pokoli élet után Tina Turner nekiállt elbúcsúzni
Forrás: Pannonia Entertainment

Másolás

Vágólapra másolva

A Tina című film tökéletesen érti: Tina Turnert nézni és hallgatni kell, évtizedeken keresztül, koncerten, stúdióban, színpadon, tízezrek előtt. Csak nézni a gesztusait, a mozdulatait, az eksztatikus táncát, hallani a hangját, és ezek elmondják egy olyan nő történetét, akinek az életéből készült dokumentumfilm címében sem a saját neve van.

Amikor Turner, született Anna Mae Bullock hangját először halljuk a filmben, arról beszél, hogy nem akar visszatekinteni az életére, azért sem, mert az élete annyira más, mint a személyisége. Tizenhat évnyi súlyos házastársi abúzusból, lelki és munkahelyi terrorból kilépve késő negyvenéves korában érte el az a fajta világhír, ami másoknak feleannyi idősen jön össze. Addigra túl volt egy pokoli gyerekkoron, egy pokoli házasságon, a karrierje zsákutca felé haladt, mégis sikerült feltápászkodnia a világ és a showbusiness tetejére.

Hogy hogyan sikerült, arra nehéz választ találni, és igazából a Tina című dokumentumfilmnek sem megy. De az odáig vezető utat és az onnantól kijelölt új irányt jobban bemutatja, mint egy Wikipédia-oldal.

Már csak azért is, mert a Tina hagy bőven időt arra, hogy alaposan megnézzük a főszereplőjét: hatalmas mennyiségű archív képen, tévéműsoron, koncertfelvételen tudjuk nézni, hogy tényleg valami elementáris energiája volt, szinte mindig. Másrészt pedig – nagyon helyesen – csak nagyon kevés beszélő fej van benne, és ők is mind olyanok, akik így vagy úgy, de alaposabban ismerhetik az átlagembernél az énekesnőt. Nincsenek szakértők, de vannak menedzserek, barátok, férj, és Kurt Loder egykori MTV-s műsorvezető személyében olyasvalaki, aki meghatározta Turner megítélését a mai napig.

Loder volt ugyanis az I, Tina című életrajzi könyvének társszerzője, ebből a könyvből készült az eredetileg What’s Love Got To Do With It, magyarul egyébként szintén Tinaként futó film 1993-ban, ami egy sokkal szélesebb közönségnek is elmesélte Tina Turner életének kálváriáját. A Tina, mármint az új dokumentumfilm ezt a történetet mélyíti el és próbálja kontextusba helyezni, nem mindig időrendi sorrendben. A kiindulópontja az az interjú, amit 1981-ben a People magazinnak adott, és amiben először mesélt arról, hogy egykori férje és menedzsere, Ike Turner totális terrorban tartotta a házasságuk alatt. A Tina aztán innen megy visszafelé: megismerhetjük a körülményeket, ahogy Anna Mea és Ike találkoztak, a férfi pedig szisztematikusan magához láncolta az énekesnőt. A művésznevét is ő adta, anélkül, hogy megkérdezte volna.

A Tina tesz egy kísérletet arra is, hogy megfejtse a férjet: Ike Turner írta az egyik első rock & roll dalnak tartott Rocket 88-et, még 1951-ben, és ő is hangszerelte, de nem az ő neve alatt jelent meg. Turner innentől kezdve betegesen retteghetett attól, hogy meglopják, és a saját szellemi munkája kicsúszik a kezei közül. A Tina Turner nevet mint védjegyet, bejegyeztette. Amikor később elváltak, az énekesnő nem kapott semmit. Tina azért nyilatkozott a People-nek, azért segített az I, Tina megírásában, mert maga mögött akarta hagyni ezt a korszakot, és nekikezdeni egy újnak. Ez a dokumentumfilm elég jól megmutatja azt, hogy milyen az, amikor még a síron túlról is egy abuzív ember rajta tartja a kezét az életeden, amikor még akkor is róla kérdeznek, amikor már nem él.

Forrás: Pannonia Entertainment
Forrás: Pannonia Entertainment

Na tessék, most én is Ike Turnerről írok ahelyett, akiről ez a film szól. Anna Mae Bullock a tennessee-i gyapotföldekről jutott el odáig, hogy Rióban százötvenezer ember előtt koncertezzen, a Tina pedig izgalmasan mutatja be ezt az utat. Főleg azért, mert nem akar mindenféleképpen beleszuszakolni mindent, ami az alanyával történt: aki azt szeretné megtudni, hogyan keveredett Tina Turner a Tommy című musicalbe vagy mit jelentette neki a GoldenEye című Bond-film főcímdala, az nem innen fogja megtanulni.

De az életrajzi apróságoknál sokkal többet jelentenek azok a hangfelvételek, amelyeket Turner 1981-es interjújából, illetve a pár évvel későbbi könyvéből jönnek, ahol kendőzetlenül beszél arról, hogyan verte őt a férje, vagy arról, hogy egyszerűen képtelen volt egy olyan férfit találni, aki önmagáért szerette. T. J. Martin és Daniel Lindsay rendezők hozzáférést kaptak Ike és Tina egykori házához, ami a felvételek szerint üresen áll, a hetvenes évekbeli dekor megmaradt, de mindent elkezdett már felemészteni az idő. Tina Turner emlékei még 2019-ben is élénkek, még ha a valóságot elkezdte is magáévá tenni az enyészet, és ahol ezek az emlékek megtörténtek, az már inkább kísértetkastély, mint valakinek az egykori lakhelye.

Gyakran tűnik úgy, hogy manapság a zenés életrajzi filmek inkább a streamingszolgáltatókat és az előadó PR-igényeit szolgálják ki. Vannak kivételek, az Apple+-on debütált Velvet Underground például Todd Haynes rendező miatt formailag érdekesebb a legtöbbnél. A világ nagy részén az HBO-n debütált, nálunk moziba kerülő Tina esetében elsőre nem világos, hogy miért készült el egyáltalán. Turner sosem volt az a rejtőzködő típus, az élete a nyolcvanas évek után sosem volt az a zárt könyv, amit meg kellett fejteni. A választ a film vége felé a jelenlegi férje, az egyébként executive producer Erwin Bach mondja meg: amikor forgatták, Tina Turner akkor lett 80 éves. Elkezdett búcsúzni. Ő akarja meghatározni, hogyan emlékezzenek rá, a Tina pedig méltó emlékezés.

A Tina november 4-től látható a magyar mozikban.