A titkosügynökök élete nem mindig hasonlít James Bond mindennapjaihoz

2021. október 25. – 20:32

A titkosügynökök élete nem mindig hasonlít James Bond mindennapjaihoz
Fotó: 21. Század Kiadó / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Két év alatt harmadik könyvét írta meg Dezső András, ami akkor sem rossz teljesítmény, ha az ember vacakot ír. Az egykori Indextől a HVG-hez igazolt újságíró azonban két, több tízezer példányos bestseller – a magyar szervezett bűnözést a 70-es évektől napjainkig bemutató Maffiózók mackónadrágban, és a hazai kokainpiacot leíró Magyar kóla – után jött ki újabb dokumentarista, archívumokon és interjúkon alapuló könyvével, a kémek világáról szóló Fedősztorival.

„De miért dolgozik András az amerikaiaknak? – Nem nekik dolgozik, újságíró. Rengeteg forrásból állt össze a kép, amit jó eséllyel nem is ismertek azok sem, akik egy-egy részletről tudnak. Tudom, sok hírszerző szívesen leegyszerűsítené a képletet arra, hogy kapott egy dossziét, aztán bepötyögte a szöveget, de akkor nem értenek semmit. Ami kijött, az a nyilvánosságot szolgálja, nem valamelyik titkosszolgálatot. – Hm, valóban? Hát, akkor majd ilyen szemmel is olvassuk a cikkeit.”

Ezt nem a könyvből idéztem, hanem egy külföldi diplomatával pár éve folytatott beszélgetésemből, azután, hogy Dezső András lebuktatta Kovács Bélát, a Jobbikba beépült, EP-képviselőségig jutott orosz hírszerzőt. A könyvet olvasva ez a feszülten udvarias beszélgetés sokszor eszembe jutott, mert jól jellemzi a szerzőt. Amiről ír, azt alaposan ismeri – lám, még a kémek világában szocializált diplomatát is megtéveszti. Dezső András valójában vérbeli civil kívülálló, aki nem feledkezik meg arról, hogy az olvasó is az, akit ennek megfelelő közérthetőséggel vezet végig a titkosszolgálatok szövevényes, hangsúlyozottan nem fekete-fehér világán. Több mint 400 oldalon keresztül olvashatunk a ‘70-es-’80-as évek későkádári szolgálatairól, ahonnan a csecsenföldi magyar túszok történetén, aztán a D-209-en át egészen a mai Pegasus-ügyig jutunk.

Na jó, néhány mondatnál talán túlzottan is fogja az olvasó kezét: „...1953-ban csatlakozott az Államvédelmi Hatósághoz, az ÁVH-hoz. Ez a szervezet a kommunista diktatúra egyik legkegyetlenebb elnyomó szerveként működött, hírhedt volt kegyetlenségeiről és rendkívül durva módszereiről” – ami igaz, de úgy hangzik, mintha azt írta volna meg a hazai olvasóknak Budapest említésekor, hogy a várost a Duna szeli ketté, nyugati oldala Buda, a keleti Pest.

Nem Jamesnek való vidék

A könyv könnyed kémregényes stílusban indul, a 17 évesen Szudánban a CIA-hoz beszervezett Rimner Gábor történetével. Azt nem tudom, csak gyanítom, hogy az archívumokból és – ezzel nem árulok el titkot – a 10 év után lebukó Gábor vallomásaiból mennyire derül ki, hogy az őt beszervező CIA-ügynök tényleg mélyen az ember szemébe néz, amikor fontos dolgot közöl, vagy csak a szerző koktélosította az iratok száraz szövegét, de szerencsére egyébként Dezső nem vedlik át a riportkönyvek Dan Brownjává.

Rimner rendszerváltáson átnyúló sztorija ugyanis valójában nagyon jó helyen van. Bemutatja a távolról izgalmasnak tűnő titkosügynökök legalsó szintjének esendőségét, tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, ami semmiben sem hasonlít James Bond mindennapjaihoz.

A másik rendszerváltás előttről induló sztori egy szigorúan titkos tiszt beszervezése Kolumbiában ismét az amerikaiak oldalára. A történetek a '90-es években a sajtóban is megjelentek, de az archívumok révén Dezső árnyalja az egykor elítélt két – a hírszerzés nagyon különböző szintjein álló – férfi állításait. Azt boncolgatja, hogy miért is nem rehabilitálhatók feltétlenül azok, akik 1990 előtt a nyugatnak kémkedtek.

A '79-ben Magyarországon pihenésre berendezkedő terrorista, Carlos „a Sakál” története a hidegháborús idők titkosszolgálatokra nézve is szűk geopolitikai kereteiről szól. Mellesleg azt is igazolja, hogy a Bolíviában 2009-ben megölt Rózsa-Flores Eduardo már 19 évesen kapcsolatban állt a szolgálatok egyikével. A bő 30 évvel később megszülető Terrorelhárítási Központot érintő fejezet pedig arról, milyen eltérő módon dolgozik a rendőrség és a titkosszolgálat úgy, hogy a maga szempontjából mindkettőnek igaza van.

A legtökösebb akció

A könyv egyik kiemelten fontos része a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat két Csecsenföldön dolgozó magyar munkatársának túszul ejtése és kiszabadítása. Dunajszky Gábor és Oláh István 9 hónapot volt csecsen fegyveresek fogságában 1997. október 23-tól. A kiszabadítás körülményeiről minden korábbinál részletesebben számol be a könyv. Bár vannak továbbra is titkos részletek, az bizonyos, hogy a szaúdi vonalon keresztül, a magyar szolgálatok révén önállóan végrehajtott, alkudozással egybekötött kiszabadítási akció olyan sikertörténet volt, amire az oroszok és az amerikaiak is felkapták a fejüket: a mai napig nem tudják, hogyan oldották meg a magyarok a két túsz hazahozatalát. (Kellettek hozzá az arab világban akkor még meglévő kapcsolatok, amelyek az elmúlt bő húsz évben mára sajnos elhalványultak.)

Dezső András – Fotó: 21. Század Kiadó
Dezső András – Fotó: 21. Század Kiadó

Már a spájzban vannak?

„KGBéla”, azaz a jobbikos Kovács Béla lebuktatása Dezső egyik legismertebb – bár messze nem az egyetlen – története a könyvben. Elgondolkodtató az a része is, hogy miért nem sikerült kémkedést is rábizonyítani arra, akinél azt kétséget kizáróan sikerült igazolni, hogy az oroszok kéme volt. Hogy a kémelhárítás példátlan módon miért jelentette fel az ügyészségen Kovácsot, mielőtt tetten érte volna, máig kérdéseket vet fel.

Legalább ennyire zavarba ejtő 2007-ból a Nemzetbiztonsági Hivatalt akkor vezető Galambos Lajos intézkedése, aki az orosz külső elhárítás (SZVR) szakembereit vonta be, hogy a NATO-tag Magyarország hírszerzőit pszichológiai vizsgálatnak vessék alá. Ezt Galambos felmentéssel megúszta, az áfacsalásban utazó Egy-Másért Alapítvány ügyében viszont első fokon nemrég börtönre ítélték több társával együtt.

Az oroszok magyarországi jelenlétéről szóló részeknél az is kiderül, milyen kockázatot vállal Magyarország a sajtóban csak kémbeanként emlegetett, orosz vezetésű Nemzetközi Beruházási Bank (IIB) központjának Budapestre telepítésével.

A titkosszolgálati munka gyakorlatát, a siker viszonylagosságát, az ellenoldal titkosszolgálatával való versenyfutást, a kapcsolatoztatást, a sötét hírszerzést taglaló interjú a könyv egyik legjobb része, szerencsére a könyv végén egy kis kémszótár is helyet kapott. Mindez jól ellenpontozza a könyv szándékosan regényesen könnyed elejét. Ugyanilyen jól elhelyezett, fajsúlyos rész még két történet:

  • A Pegasus kémszoftver ügye, amelyben nem a szoftver a lényeg, hanem hogy azt a magyar állam és vélhetően az izraeli állami cég több más ügyfele nem kizárólag terrorelhárításra, hanem politikai ellenfelei ellen is beveti, nemzetbiztonsági kockázatnak állítva be több újságírót.
  • A szintén izraeli Black Cube akciója, amelyikkel gyaníthatóan magyar kormányzati megrendelésre akarták kompromittálni 2016-ban a menedékkérők segítségére létrejött Migration Aidet. A kormány sorosozós kampányába ez ugyan jól passzolt, ám a nyilvánosságra hozott részletekkel a kormányközeli Magyar Nemzet valójában olyan szervezetet támadott, amellyel a magyar titkosszolgálatoknak nemzetbiztonságot erősítő kapcsolatuk volt.

De hát a titkosszolgálat, a nemzetbiztonság, a kormányzati politika egymást keresztező, szövevényes érdekei kifürkészhetetlenek. Vagy ha nem lehetetlen, hát bogozza ki Dezső András, akitől ezt jobb elolvasni, mint mindenkinek belegabalyodni.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!