A titkosügynökök élete nem mindig hasonlít James Bond mindennapjaihoz
Velünk lesz Szeri Viktor, a Decolonize Your Mind Society, Leiner Laura, Székely Kriszta, Saiid, Grafitember, Simor Dániel, Sarkadi Zsolt, Cuhorka Emese és sokan mások.
Két év alatt harmadik könyvét írta meg Dezső András, ami akkor sem rossz teljesítmény, ha az ember vacakot ír. Az egykori Indextől a HVG-hez igazolt újságíró azonban két, több tízezer példányos bestseller – a magyar szervezett bűnözést a 70-es évektől napjainkig bemutató Maffiózók mackónadrágban, és a hazai kokainpiacot leíró Magyar kóla – után jött ki újabb dokumentarista, archívumokon és interjúkon alapuló könyvével, a kémek világáról szóló Fedősztorival.
„De miért dolgozik András az amerikaiaknak? – Nem nekik dolgozik, újságíró. Rengeteg forrásból állt össze a kép, amit jó eséllyel nem is ismertek azok sem, akik egy-egy részletről tudnak. Tudom, sok hírszerző szívesen leegyszerűsítené a képletet arra, hogy kapott egy dossziét, aztán bepötyögte a szöveget, de akkor nem értenek semmit. Ami kijött, az a nyilvánosságot szolgálja, nem valamelyik titkosszolgálatot. – Hm, valóban? Hát, akkor majd ilyen szemmel is olvassuk a cikkeit.”
Ezt nem a könyvből idéztem, hanem egy külföldi diplomatával pár éve folytatott beszélgetésemből, azután, hogy Dezső András lebuktatta Kovács Bélát, a Jobbikba beépült, EP-képviselőségig jutott orosz hírszerzőt. A könyvet olvasva ez a feszülten udvarias beszélgetés sokszor eszembe jutott, mert jól jellemzi a szerzőt. Amiről ír, azt alaposan ismeri – lám, még a kémek világában szocializált diplomatát is megtéveszti. Dezső András valójában vérbeli civil kívülálló, aki nem feledkezik meg arról, hogy az olvasó is az, akit ennek megfelelő közérthetőséggel vezet végig a titkosszolgálatok szövevényes, hangsúlyozottan nem fekete-fehér világán. Több mint 400 oldalon keresztül olvashatunk a ‘70-es-’80-as évek későkádári szolgálatairól, ahonnan a csecsenföldi magyar túszok történetén, aztán a D-209-en át egészen a mai Pegasus-ügyig jutunk.
Na jó, néhány mondatnál talán túlzottan is fogja az olvasó kezét: „...1953-ban csatlakozott az Államvédelmi Hatósághoz, az ÁVH-hoz. Ez a szervezet a kommunista diktatúra egyik legkegyetlenebb elnyomó szerveként működött, hírhedt volt kegyetlenségeiről és rendkívül durva módszereiről” – ami igaz, de úgy hangzik, mintha azt írta volna meg a hazai olvasóknak Budapest említésekor, hogy a várost a Duna szeli ketté, nyugati oldala Buda, a keleti Pest.
Nem Jamesnek való vidék
A könyv könnyed kémregényes stílusban indul, a 17 évesen Szudánban a CIA-hoz beszervezett Rimner Gábor történetével. Azt nem tudom, csak gyanítom, hogy az archívumokból és – ezzel nem árulok el titkot – a 10 év után lebukó Gábor vallomásaiból mennyire derül ki, hogy az őt beszervező CIA-ügynök tényleg mélyen az ember szemébe néz, amikor fontos dolgot közöl, vagy csak a szerző koktélosította az iratok száraz szövegét, de szerencsére egyébként Dezső nem vedlik át a riportkönyvek Dan Brownjává.
Rimner rendszerváltáson átnyúló sztorija ugyanis valójában nagyon jó helyen van. Bemutatja a távolról izgalmasnak tűnő titkosügynökök legalsó szintjének esendőségét, tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, ami semmiben sem hasonlít James Bond mindennapjaihoz.
A másik rendszerváltás előttről induló sztori egy szigorúan titkos tiszt beszervezése Kolumbiában ismét az amerikaiak oldalára. A történetek a '90-es években a sajtóban is megjelentek, de az archívumok révén Dezső árnyalja az egykor elítélt két – a hírszerzés nagyon különböző szintjein álló – férfi állításait. Azt boncolgatja, hogy miért is nem rehabilitálhatók feltétlenül azok, akik 1990 előtt a nyugatnak kémkedtek.
A '79-ben Magyarországon pihenésre berendezkedő terrorista, Carlos „a Sakál” története a hidegháborús idők titkosszolgálatokra nézve is szűk geopolitikai kereteiről szól. Mellesleg azt is igazolja, hogy a Bolíviában 2009-ben megölt Rózsa-Flores Eduardo már 19 évesen kapcsolatban állt a szolgálatok egyikével. A bő 30 évvel később megszülető Terrorelhárítási Központot érintő fejezet pedig arról, milyen eltérő módon dolgozik a rendőrség és a titkosszolgálat úgy, hogy a maga szempontjából mindkettőnek igaza van.
A legtökösebb akció
A könyv egyik kiemelten fontos része a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat két Csecsenföldön dolgozó magyar munkatársának túszul ejtése és kiszabadítása. Dunajszky Gábor és Oláh István 9 hónapot volt csecsen fegyveresek fogságában 1997. október 23-tól. A kiszabadítás körülményeiről minden korábbinál részletesebben számol be a könyv. Bár vannak továbbra is titkos részletek, az bizonyos, hogy a szaúdi vonalon keresztül, a magyar szolgálatok révén önállóan végrehajtott, alkudozással egybekötött kiszabadítási akció olyan sikertörténet volt, amire az oroszok és az amerikaiak is felkapták a fejüket: a mai napig nem tudják, hogyan oldották meg a magyarok a két túsz hazahozatalát. (Kellettek hozzá az arab világban akkor még meglévő kapcsolatok, amelyek az elmúlt bő húsz évben mára sajnos elhalványultak.)
Már a spájzban vannak?
„KGBéla”, azaz a jobbikos Kovács Béla lebuktatása Dezső egyik legismertebb – bár messze nem az egyetlen – története a könyvben. Elgondolkodtató az a része is, hogy miért nem sikerült kémkedést is rábizonyítani arra, akinél azt kétséget kizáróan sikerült igazolni, hogy az oroszok kéme volt. Hogy a kémelhárítás példátlan módon miért jelentette fel az ügyészségen Kovácsot, mielőtt tetten érte volna, máig kérdéseket vet fel.
Legalább ennyire zavarba ejtő 2007-ból a Nemzetbiztonsági Hivatalt akkor vezető Galambos Lajos intézkedése, aki az orosz külső elhárítás (SZVR) szakembereit vonta be, hogy a NATO-tag Magyarország hírszerzőit pszichológiai vizsgálatnak vessék alá. Ezt Galambos felmentéssel megúszta, az áfacsalásban utazó Egy-Másért Alapítvány ügyében viszont első fokon nemrég börtönre ítélték több társával együtt.
Az oroszok magyarországi jelenlétéről szóló részeknél az is kiderül, milyen kockázatot vállal Magyarország a sajtóban csak kémbeanként emlegetett, orosz vezetésű Nemzetközi Beruházási Bank (IIB) központjának Budapestre telepítésével.
A titkosszolgálati munka gyakorlatát, a siker viszonylagosságát, az ellenoldal titkosszolgálatával való versenyfutást, a kapcsolatoztatást, a sötét hírszerzést taglaló interjú a könyv egyik legjobb része, szerencsére a könyv végén egy kis kémszótár is helyet kapott. Mindez jól ellenpontozza a könyv szándékosan regényesen könnyed elejét. Ugyanilyen jól elhelyezett, fajsúlyos rész még két történet:
- A Pegasus kémszoftver ügye, amelyben nem a szoftver a lényeg, hanem hogy azt a magyar állam és vélhetően az izraeli állami cég több más ügyfele nem kizárólag terrorelhárításra, hanem politikai ellenfelei ellen is beveti, nemzetbiztonsági kockázatnak állítva be több újságírót.
- A szintén izraeli Black Cube akciója, amelyikkel gyaníthatóan magyar kormányzati megrendelésre akarták kompromittálni 2016-ban a menedékkérők segítségére létrejött Migration Aidet. A kormány sorosozós kampányába ez ugyan jól passzolt, ám a nyilvánosságra hozott részletekkel a kormányközeli Magyar Nemzet valójában olyan szervezetet támadott, amellyel a magyar titkosszolgálatoknak nemzetbiztonságot erősítő kapcsolatuk volt.
De hát a titkosszolgálat, a nemzetbiztonság, a kormányzati politika egymást keresztező, szövevényes érdekei kifürkészhetetlenek. Vagy ha nem lehetetlen, hát bogozza ki Dezső András, akitől ezt jobb elolvasni, mint mindenkinek belegabalyodni.
