Szembenéztünk a keresztény konzervatív jobboldal legdurvább rémálmával

A leggyakoribb testnedv a Titánban a motorolaj. Igen, jól írtam, a motorolaj, és a tulajdonképpen a film maga is olyan: sötét, égett, kicsúszik az ember kezéből, de nyomot hagy. Majdnem azt is lehetne írni, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan, de Julia Ducournau (Nyers) filmje azért jobban csúszik, mint egy bögre olaj, bár nem sokkal.

A történetét összefoglalni olyan lenne, mintha minden egyes mondatot egy másik film ajánlójából szedtük volna össze. Mintha álmaink videotékájában valaki összeborította volna a nyolcvanas évekbeli szemétfilmes polcot az európai pszichodrámák polcával, aztán ebből életre kelt volna egy filmszörny, ami minden lehetséges igénynek szeretne megfelelni, de leginkább annak, hogy jelenetről jelenetre meghökkentsen. A stáblista alatt egy autó belsejét látjuk, a koszos, poros, olajos, szmötyis autóbelsőt. A Titán olyan, mintha valaki rosszul rakta volna össze egy autó belsejét, és az addig dübörögne, amíg neki nem megy a falnak.

A főszereplőjével először gyerekkorában találkozunk, ahogy éppen halálra idegesíti az édesapját (Bertrand Bonello, szintén rendező) egy kocsi hátsó ülésén. A kislány kiköti magát, az apa rákiabál, a végeredmény egy autóbaleset, és egy titán-implantátum a gyerek koponyájába, aminek a hegét még felnőttkorban is büszkén viseli. A felnőtt Alexia (Agathe Rousselle) aztán autóbemutatókon táncol, és előszeretettel gyilkol meg embereket a hajában viselt tűvel, nem sokkal később megerőszakolja egy autó, teherbe esik, kiadja magát egy eltűnt fiúnak, akit a tűzoltó apja (Vincent Lindon) könnyes szemekkel fogad vissza a karjaiba. Mint ahogy az lenni szokott.

A Titánban semmi sincs úgy, ahogy lenni szokott, olyan élmény nézni, mintha ötpercenként kihúznánk alólunk a talajt, és csak zuhanunk a semmibe a következő szőnyegig, ami még zavarbaejtőbb az előzőnél. A film első fele tele van megmagyarázhatatlan, értelmezhetetlen, és eléggé magamutogató erőszakkal, olyasmivel, amit a belezős horrorfilmek csak az első vagy az utolsó öt percben szoktak megengedni maguknak. Rousselle annyira vonzza a tekintetet, hogy akkor is egyszerűen muszáj őt nézni, amikor szörnyű dolgokat művel.

És amikor úgy érezzük, hogy hm, akkor ezek szerint a Titán ez lesz, a film csavar egyet magán, és átrakja magát egy teljesen új helyzetbe, egy teljesen új filmbe, egy teljesen új felállásba. Szó szerint újratöri a csontjait, hogy bekerüljünk a film második felébe, ahol Vincent Lindon karaktere átveszi az uralmat, az önfeledt gyilkolászásból, vonaglásból, agresszív mellbimbó-szopogatásból és autószexből pedig valami még furcsább, még megmagyarázhatatlanabb szituációba kerülünk: egy gyászoló apa őrületébe.

Lindon a francia film Thuróczy Szabolcsa, már abban az értelemben, hogy folyton van munkája, és mindig úgy néz ki, mint akit meggyötört az élet, de minden jobb lesz, ha egy kicsit még ébren tud maradni. Ebben a filmben viszont olyan, mint egy két lábon járó, vicsorgó izomszövet, aki szteroidokkal próbál a topon maradni, miközben az elméje látványosan bomlik le. Ő a Titán legemberibb karaktere, már ha lehet olyat mondani egyáltalán valakiről ebben a filmben, hogy emberi.

A magyar kormányközeli média idén nyáron előszeretettel ugrándozott azon a tényen, hogy a Titán kapta a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Mutatom a találatokat arra a kifejezésre, hogy „transzgender botrányfilm”, de nem muszáj kattintani, elmondom mi derül ki a cikkekből: emberek folyamatosan rosszul lettek a fesztiválos vetítésen, mentőknek kellett ellátni őket, és különben is, mi ennek a filmnek a témája. A filmes ájulások egyébként félrevezetőek, én is ott voltam évekkel ezelőtt, amikor a Whiplash című film miskolci vetítésén egy cukorbeteg néző rosszul lett – a filmhez nem sok köze volt.

A Titán esetében vannak pontok, amikor szándékosan túlzásba esik – vagyis hát ez gyakorlatilag az egész működési mechanizmusa, de valójában a legdurvább jelenetei nem hatnak annyira zsigerileg, mint mondjuk Ducournau előző filmjében, a szándékosan horrorfilmes Nyersben. Ott a megszállottság és a megmagyarázhatatlan olyan volt, mint egy szike, amivel precíziós vágásokat ejtenek, a Titán pedig olyan, mintha bedobnának minden lehetséges témát, ami valaha társadalmi vitát generált, egy olyan autóbontóba, ami vizes zsömleként szedi szét a fémet.

A transzneműség csak egy dolog. Van itt még homoszexualitás, homofóbia, toxikus maszkulinitás, testmodifikáció, mérgező apa-lánya viszony, vérfertőzés, terhesség alatt változó női test, örökbefogadás, szülői felelősség, család-e a család valójában, és a felvetés, hogy egy low rider meg tud-e erőszakolni valakit. A transzgenderséget kiemelni belőle olyan, mintha a diákcsemegéből kiemelnénk a mazsolát, és azt mondanánk, hogy ez egy zacskó mazsola. Pedig ott van még benne a nemi erőszak kesudiója is. (Az egyik miskolci vetítésen egyébként egy elharapódzó leszbikus szexjelenet közben hagyták el néhányan a termet.)

Viszont a Titán egy idő után hiába vonzó képileg és hangilag, ez a túltöltöttség képes ledobni az embert, és teljesen elzsibbasztani, amíg hirtelen az egész tűnik inkább pillanatok sorozatának, mint egységes történetnek. Szórakoztató a hullámvasút a videoklipes látvány, és a könnyes szemű, bizarr lelkizés között, de Ducournau mintha megelégedne azzal, hogy van egy hullámvasút, amitől az ember lerágja a körmét felfelé, aztán berezel lefelé, majd rájön, hogy a trükkjei ugyanazok újra és újra, és majd másfél óra múlva szállhat csak ki.

A Titán premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt, ahol megnyerte a fődíjnak számító Arany Pálma-díjat. A magyar premier a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon volt, október 28-tól lehet nézni a magyar mozikban is.