Megijedni nem, undorodni simán lehet a Sáskarajon

2021. augusztus 13. – 04:49

Megijedni nem, undorodni simán lehet a Sáskarajon
Kiszabadulnak a vérszívó sáskák a Sáskaraj című filmben – Kép: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Van a Sáskarajban egy jelenet, amikor azt hiszi az ember, hogy na majd most. Most kiborult a bili. A könyörtelen, vérszívó sáskák kiszabadulnak az egyik fóliasátorból, főszereplőink pedig nézik, ahogy egy felhőként (ezt jelenti a film francia címe, a La nuée) elszállnak a francia vidéken.

Ha valaki látta a Jurassic Park folytatását, akkor tudja, hogy ez az a pont, ahonnan jön a futás, meg a sikítás. Amikor menekülni kell a siserehad elől, mert fel fognak falni mindent, jószágot, kedves francia parasztbácsit, bevándorló szomszédot, és nagy valószínűséggel a főszereplő család tagjait is. Mostantól a Sáskaraj beindul.

Aztán a következő jelenetben a főszereplők elmennek strandolni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Sáskaraj teljesen hülyének néz mindenkit, a saját szereplőivel kezdve, hanem hogy ez nem az a film, aminek a hosszú bevezetése alapján tűnik, nem az, ahol majd a sarok mögül előugrik háromezer sáska, és sűrű zizegések között leeszi az egyik karakter arcát. Aki aztán fut meg sikít. Ez nem az 1978-as Rajzás, ahol Michael Caine küzdött meg a gyilkos méhekkel, meg a saját banki tartozásaival. A Sáskaraj néha közel kerül ahhoz, hogy ilyen horror legyen, de ezt a lépést nem teszi meg.

Suliane Brahim a Sáskaraj című filmben – Kép: Netflix
Suliane Brahim a Sáskaraj című filmben – Kép: Netflix

Sőt, igazából teljesen másféle lépéseket tesz meg. A főszereplője egy egyedülálló anyuka, Virginie (Suliane Brahim) a francia semmi közepén, aki először kecsketartással, aztán most sáskatenyésztéssel próbálja valahogy a víz felett tartani magát és a két gyerekét. Nem igazán megy, ráadásul a víz általában tök hideg, mert napelemekkel fűtenek. Virgine meggyőződése az, hogy az emberiség hamarosan rádöbben, valamit ennie kell, egy marék sáskalisztben pedig több protein van, mint ugyanannyi húsban, úgyhogy nekiáll a nagyüzemi gyártásra. Vagyis állna, de a sáskák nem petéznek eléggé. Magában enni pedig lehet, hogy nem a legjobb, legalább is amikor meggrillez egy halom rovart gyömbérrel és paprikával, kóstolni kóstolnám, de azért valami köret kellene mellé.

Minden megváltozik akkor, amikor Virginie egy nap megcsúszik a sátorban, és arra eszmél, hogy a sáskák a sebéből majszolják a vért. Következő nap már önként eteti őket, később pedig próbál így vagy úgy vért szerezni. Ettől most úgy tűnhet, mint valami kosztümös gót horrorban, kimászik éjjel a ködös francia tájra, és frissen eltemetett hullák vérét csapolja le, de nem. Felhív egy vérbeszerzőt és rendel tőle 50 litert.

Aki mondjuk nem tudná, hogy miről szólhat egy Sáskaraj című film, amikor elindítja, akkor az első fele után megdöbbenten vehette észre, hogy sikerült a figyelmét egy agrikulturális drámára összpontosítania: Virginie egy kistermelő vidéken, akit kiröhögnek a tinilánya osztálytársai, nem vesznek komolyan a nagyobb gazdák, csak a hasonlóan flúgosnak tűnő szomszéd, egyébként arab bortermelő érti meg. Hiába jön a klímaváltozás, és vele párhuzamosan hal éhen az emberiség, sáskákat etetni velük, vagy sáskalisztből bagetteket sütni még mindig azért sci-fi. Még ha a józan ész azt is diktálná.

A Sáskaraj első fele olyan mint egy lassan csordogáló dráma egy érvényesülni és gazdaságilag megfelelni képtelen gazdászról. Aki rájön, hogy vérrel hirtelen sikerül érvényesülni és gazdaságilag megfelelni is. Még akkor is, ha a saját vérével kell. Innentől pedig majdnem egy Frankenstein-szerű történetbe megy át a film második fele, gonosz sáskákkal, kiszipolyozott haszonállatokkal, cserébe fenyegetően zizegő sáskákkal. Érdekes látni, ahogy Virgine kapva kap a lehetőségen, hogy egy pár liter vérért cserébe már a haszonrovarjai petéznek, lehet építeni a fóliasátrakat. Amikor egy melós megkérdezi tőle, hogy mit csináljanak a fával, ami az utolsó sátor útjába áll, a nő maga röffenti be a láncfűrészt. Szép társadalmi látlelet az, hogy valaki, aki annyira a természet erejében és megoldásában hisz, azt aztán a saját maga és családja boldogságára használja fel.

Kép: Netflix
Kép: Netflix

A Sáskaraj (amit ha sokszor leír az ember, olyan, mintha egy nádból készült flekken lenne) talán abban a legjobb, hogy bizonytalanságban tart minket, hogy mennyire jó dolog az, amit a főszereplője művel. A magasztos eszmék még okék, kisgyerekek is arról álmodoznak, hogy megoldják majd a világ gondját-baját, Virginie-t pedig az hajtja abban a düledező, délnyugat francia farmházban, hogy valahogy jobbá tegye azt, ahogy élünk. Nehéz nem együttérezni vele.

A Sáskaraj ráadásul ezt az életet laikusnak egész pontosan mutatja be, folyamatosan árad belőle a sár és a doh szaga, a mellékszereplők tényleg gazdáknak tűnnek, sáskákat meg rendező legyen a talpán, aki közelképekre instruálni tud, úgyhogy azok meg végképp igaziak. Van ebben az egészben valami földszerű, amitől a horror része is tud működni. Még akkor is, ha azt tényleg minimálisra hagyta Just Philippot, akinek ez az első filmje, és ezek szerint már most professzionálisan be tudja tanítani a sáskáknak, hogy mi az érzelmi motivációjuk egy-egy jelenetben.

Phillipot filmje és főszereplője is díjat kapott Európa legnagyobb horrorfilmes dzsemboriján, a sitges-i fesztiválon, ahol egy évvel előtte a fődíjat az ugyancsak a Netflixen kikötött A platform kapta. Az a spanyol film sem volt tökéletes, de legalább volt egy karakán mondanivalója: a társadalmi egyenlőtlenség minden rossz okozója, még egy jövőbeli világban is. A Sáskaraj inkább a környezet részéről közelíti meg a kérdést: meddig vagyunk hajlandóak elmenni abban, hogy megmentsük a jövőnket. Mi van, ha nem is sikerül? Még ha a film, ami felteszi ezeket a kérdéseket, nem is olyan jó, legalább a kérdéseket feltette. Hiszen mi is csak nézzük, ahogy a mi világunk vérszívó sáskái kirepülnek, aztán elmegyünk strandolni.

A Sáskaraj a Netflixen látható.