Szilágyi Áron utál veszíteni, és most azt is láthatjuk, mennyire

2021. július 15. – 04:52

frissítve

Szilágyi Áron utál veszíteni, és most azt is láthatjuk, mennyire
Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívó a róla készült Egy mindenkiért című filmben – Fotó: Egy mindenkiért

Másolás

Vágólapra másolva

„Már kilenc évesen élsportoló voltam” – mondja az Egy mindenkiért című dokumentumfilmben Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnok kardvívó, és simán el lehet hinni neki, mert a filmben annyira céltudatos ember benyomását kelti, mint aki kibújt az anyaméhből és az anyja ujja helyett rögtön a kardot markolta meg. Szilágyi az az ember, aki saját bevallása szerint nem színészkedik a páston, nem játssza meg magát, nem barátkozik az ellenfelekkel. Ő az a típus, aki a mentális felkészítőjének, mint egy közhelyes állásinterjún, arról panaszkodik, hogy perfekcionista.

Az Egy mindenkiért rendezője, Muhi András Pires hasonló struktúrát választott, mint a magyar labdarúgó-válogatottról szóló Még ötven perc című filmjében: nem portrét készít, nem a sikereket mutatja be, hanem dokumentálja azt, hogy mik történnek akkor, amikor nem látjuk a film főszereplőjét. A sajtóanyagban, és a premieren Muhi is elmondta, hogy az érdekelte Szilágyiban, hogy itt egy ember, akit a magyarok általában négy évente látnak. Aranyérmes lett Londonban, aranyérmes lett Rióban, közben néha szerepelt reklámokban is. De hogy pontosan hogyan telnek azok a pillanatok, amik az olimpiákon kívüli versenyeken történnek, arról csak nagyon kevés embernek van halvány fogalma. Most már kicsit többnek lesz.

Mert az Egy mindenkiért egyik legnagyobb előnye, hogy tényleg sikerül betekintést nyújtani abba, hogyan gondolkodik Szilágyi. Az, hogy miről, nagyon hamar egyértelmű lesz: szinte mindig a következő versenyről és a lehetséges ellenfelekről, de az élet alakulása miatt a kudarcról is kell neki. A film elején egy klisés pillanatban Szilágyi felkaptat egy napsütéses dombra, majd a kamera mögött a rendező megkérdezi, hogy milyen érzés a csúcson lenni. A vívó erre azt mondja, hogy jó, mert innen lehet látni a kisebb csúcsokat. Szinte röhejes a pillanat, de majdnem tragikus lesz, mert onnantól kezdve Szilágyi egyre kisebb csúcsokra csúszik vissza, hogy majdnem egészen a tengerszintig elérjen.

Szilágyit a lipcsei verseny előtt – Fotó: Egy mindenkiért

Szilágyit ugyanis a két olimpiai érem után váratlan vereségek érték, amikkel nehezen tudott megbirkózni. Közben elvégzett egy egyetemet – tökéletes jelenet, amikor egy Holiday Inn lobbijában szenved a Neptunnal, hogy fel tudja tölteni a szakdolgozatát. Megházasodott – az esküvőre a rendező elmondása szerint meg kellett hívatnia magát, mert még nem volt meg annyira a bizalom. De a versenyek nem úgy sikerültek, ahogy szerette volna. Amikor a lipcsei bajnokságon egyéniben viszonylag hamar kiesik, de a csapattársa, Szatmári András továbbjut, Szilágyi úgy néz rá, mint akinek a szeme elég lenne, hogy egy találatot bevigyen.

„Fejben már Tokióban vagyok” – mondta kedden Szilágyi a film premierjén, és látszik a filmben, hogy egyszerűen nem is nagyon tud soha máshol lenni, mint a következő versenyen. Amikor úgy érzi, hogy nem mennek jól a sportban a dolgok, akkor is csak arra tud gondolni, hogy itt az ideje még többet edzeni. Nem mintha amúgy nem edzene, a Kertvárosi Vívópalotában még az ablakra is kisgyerekek tapadnak telefonnal, hogy láthassák az olimpiai bajnokot. Az Egy mindenkiért visszatérő eleme, hogy emberek nem tudják levenni a szemüket Szilágyiról, amikor készülődik a víváshoz, vagy amikor már a páston van. Az olasz Aldo Montano az egyetlen külföldi versenytársa, aki megszólal a filmben, Montano elmondja, hogy azért szereti Szilágyi stílusát, mert olyan tisztán vív. De azért barátkozhatna többet.

Szilágyi a Budapesten rendezett vívó vb-n – Fotó: Egy mindenkiért

Technikailag az Egy mindenkiért sokkal látványosabb és sokkal változatosabb Muhi előző filmjénél. Iszonyatosan pörgősre és feszültre van vágva az összes vívós jelenet, a dróntechnika nem túlzó, és rengeteget tesz a filmhez, a különböző minőségű nyersanyagok vagy kameramozgások pedig sokkal közelebb tudják hozni az alanyt. Muhi csak párszor veti el a sulykot, általában a zenével: Szilágyi első nagy vereségekor a céltalanul bóklászó versenyző alá olyan idegesítő hegedűnyiszálást kever, hogy nemcsak megértjük, mennyire ideges, de mi is azok leszünk.

Az Egy mindenkiért sokkal érdekesebb, érdesebb film, mint a Még ötven perc, azért is, mert ahogy annak egy katarzissal (és egy instant ikonikus Nézését meg a járását-énekléssel) lett vége, addig Szilágyit ezek a katarzisok végig elkerülik a filmben. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszi a néző – főleg azok, akik nincsenek annyira képben a karrierjével, hogy tudják az eredményeket –, hogy végre most összeszedi magát, most véget ér a pechszériája, akkor következik egy újabb. A film a budapesti vívó vb döntőjével ér véget, ahol aztán a pechszéria csúcsra járatódik. És az élet hozza a legnagyobb metaforát, a vívás előtt Szilágyi a Tour de France-ot nézi, ahol nagyon szoros a befutó. „Ezért menni kétszáz kilométert, hogy a végén öt centi döntsön!” – mondja a kamerának, nem tudva, hogy neki annál is kevesebb fog dönteni.

Az Egy mindenkiért összeségében szuper film. Szuper azért, mert képes minden heroizálás nélkül bemutatni egy sportolót, és azért is, mert ez a sportoló vállalta azt is, hogy megmutassa, élete legnagyobb sikere után mennyire nehezen találja meg magát. Szuper azért, mert tényleg egy percig sem unalmas. Szuper, mert tényleg olyat mutat meg, olyan felvételekkel, amikhez máshogy nem lehet hozzáférni, csak több éves kitartó munkával. És szuper azért is, mert hátha példát mutat, hogy az élsportolóinkhoz így is hozzá lehet állni, ha meg szeretnénk ismerni őket.

Az Egy mindenkiért bemutatója július 13-án volt Budapesten. Egyelőre még bizonytalan, hogy mi lesz a film sorsa, jelenleg tárgyalások folynak, hogy melyik magyar tévénél fog adásba kerülni.