„Lengyelországban nincsen konszenzus arról, hogyan kellene a dolgoknak lenniük, bizonyos dolgok politikailag inkorrektek vagy soviniszták, mások pedig az ellentétei. (...) A közös az, hogy a kapitalizmust annyira elfogadták a kommunizmus után, hogy kialakult egy külön embertípus, aki imádja a gyorskajaszerű tévét és annak a kultúráját” –
ezt Magnus van Horn, Svédországban született, de Lengyelországban élő és dolgozó rendező mondta, amikor a Sweat című új filmjéről kérdezték, ami egy fiatal, magányos fitnesz-influenszer mindennapjait mutatja be. Beszélhetne Magyarországról is, sőt, a Sweat valószínűleg ugyanilyen lenne, ha itthon forgatták volna, magyar szereplőkkel, magyar helyszínekkel, magyar párbeszédekkel. Minden eleme ismerős: a népszerűségért kaparó Instagram-sztár, a lélektelen luxus-lakótelep, a kellemetlen családi ebédek a panelházak emeletén.
Amikor először találkozunk a Sweat főszereplőjével, Sylwiával (Magdalena Kolesnik), egy plázában tart fitneszórába oltott motivációs gyakorlatot, ami után tömegével mennek hozzá a résztvevők és mondják el neki, mennyi mindent köszönhetnek neki. Sylwia a színpadon, a tömegben, a színfalak mögött, az öltözőben is folyamatosan posztol a rajongóinak, de olyan rutinnal, hogy sosem kell újravennie semmit. Szabadidejében gyúr, promótermékeket reklámoz, bár kérdés, hogy lehet-e ezt a szabadidejének nevezni, vagy egyszerűen az életének. A film egyik legjobb pillanatában sétáltatja a terrierjét a lakóparkban, és a kutyája összeakad egy másik, tök ugyanolyan kutyával, amit egy tök ugyanolyan szőke nő sétáltat.
Sylwia teste tökéletes, az étrendje makulátlan, a lakása ragyog, hatszázezer követője van, magánélete viszont egyáltalán nincs. Amikor erről posztol videót, amiben elsírja magát, az is virális lesz. Egy nap egy maszturbáló rajongó fogadja a bejárata előtt parkoló autóban, a zaklató aztán az interneten kér bocsánatot. Sylwia ezerrel pörgeti az Instát, minden posztot lájkol, amiben tagelték, de a zaklató videóját kihagyja.
A Sweat egyszerre próbál betekintést nyújtani az influenszerek életébe, és ítélet nélkül megmutatni azt, a kettő viszont nem mindig működik, mert olyan, mintha egyszerre szeretne véleményt mondani, és a véleményt meghagyni nekünk. Sylwia figurája tényleg szenvtelenül van bemutatva (egy szuper jelenetben addig nézzük az arcát a futópadon, amíg szinte összefolynak a vonásai), de nehéz megmondani, hogy éppen mi van a fejében egy adott pillanatban. Ez tud előny is lenni, például amikor találkozik egy volt iskolatársával, és hosszú percekig nem lehet eldönteni, hogy a főszereplőnk emlékszik-e rá, mert képtelenség bármit leolvasni az amúgy szuper Magdalena Kolesnik arcáról. Amikor a volt iskolatárs egy vetélésről kezd el mesélni, a fitneszgurunak az arca sem rezzen. Amikor közös szelfit kér, azonnal megy a konzervmosoly.
A Sweat szenvtelen stílusa egy ideig elviszi a filmet a hátán, és csak akkor bicsaklik meg, amikor ebből fel is kell építeni valamit. Az első fele pattogós, majdnem Bourne-filmes dokumentarista stílusa átadja a helyet egyre hosszabb, egyre végtelenebb jeleneteknek, amikben a főszereplő egyre megkérdőjelezhetőbb döntéseket hoz meg. Semmivel sem leszünk közelebb a végére ahhoz, amiből a Sweat elején kiindultunk: népszerűnek lenni nem azt jelenti automatikusan, hogy boldog is vagy. Hiába szenvedsz, hiába izzadsz.
A Sweat július 8-tól látható a magyar mozikban.