2021. május 5. – 05:03
Én sem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mit, de valamit nagyon jól csinál a Sony animációs műhelye, a Sony Pictures Imageworks. A stúdió, ami kitermelte többek között a Hotel Transylvania-sorozatot, és a két évvel ezelőtt, parádés Pókember: Irány a Pókverzum!-ot, most megint elkészített egy olyan animációs filmet, ami befogadható nagyjából ötéves kortól kilencvenkilencig, nem nézi le a nézőjét, nem kaparja ki a bödön alját a legótvarabb poénokért, nem untatja a felnőtteket, akciófilmnek is megállna a helyét, üzenete is van, és azzal csak mérsékelten klopfolja az ember fejét.
Akárcsak a Pókverzum, a Mitchellék a gép ellen is egy olyan rafinált film, ami tisztában van a saját célközönségével, az igényeivel, az ízlésével, a világnézetével, és azzal, hogy már nem elég jó filmeket csinálni, le is kell kötni őket. Vagy az is lehet, hogy én képzelem, hogy a Mitchellék ezekkel a dolgokkal tisztában van, de nekem az is pont elég, hogy elhitette velem.
Az egyszerű magyarázat arra, hogy mi mehet itt jól, az Phil Lord és Chris Miller producerek jelenléte lenne. Lord és Miller az utóbbi években olyan, mérhetetlen kaotikus energiával készülő filmeken dolgoztak, mint a Derült égből fasírt, a Lego-kaland, az élőszereplős 21 Jump Street, vagy a már említett Pókverzum! is, sőt, a Han Solo-film is idetartozna, ha abból nem rúgták volna ki őket páros lábbal.
Általában mindegy, hogy rendezőként, íróként, vagy producerekként vannak jelen, a neveiket viselő filmekben mind közös, hogy annyi ötlet, geg, vizuális és szövegbeli vicc van bennük, hogy kibuggyannak és lecsorognak a vászonról, egy nézésre fel sem lehet fogni minden egyes részletet.
Túlterheléses támadás a figyelem ellen, és ha hagyjuk, hogy hasson, akkor az baromi szórakoztató tud lenni. Ahogy a Mitchellék a gépek ellen is az.
Egy ilyen iszonyatos energiabefektetéssel készült animációs film stílusát, hangulatát, és minőségét hiba lenne csak két ember produceri munkájával megmagyarázni, úgyhogy még beleveszek még két embert: az egyikőjük Michael Rianda, a Gravity Falls (magyarul: Rejtélyek városkája) egyik készítője, a másik pedig Jeff Rowe, szintén a Gravity Falls, illetve a Disenchantment (magyarul: A kiábrándult királylány) írója, a Mitchellék ugyanis az ő fejükből pattant ki, sőt, ha a stáblista igaz, egyenesen az ő családi otthonukból.
A Mitchell család ugyanis egy felszínes ránézésre közhelyes, alaposabb ránézésre pedig egy közhelyesen bénácska család: a tizenéves Katie filmrendező szeretne lenni, öccse dinómániás, tanárnő édesanyjuk szeret mindenkit, de a leginkább Mr. Incredible testalkatára emlékeztető apuka kicsit olyan, mintha nem tudott volna elengedni néhány dolgot az utóbbi évtizedben. Olyan új dolgokban, mint az internet, meg sem tudott kapaszkodni. Ami azért annyira kellemetlen, mert Katie pont ebben utazik, a család bandzsa kutyájáról vicces videókat készít a Youtube-ra, filmes egyetemre felvételizik, egész nap a laptopja előtt gubbaszt, és várja, hogy végre elmehessen egy koleszba lakni, ahol távol van a szüleitől.
Ez eddig mind nagyon hétköznapi, de amikor megismerjük a Mitchelléket, éppen a család megbízható százéves autójával hajtanak át egy csapat önálló életre kelt androidon.
A Mitchellék a gépek ellen ugyanis nem arról szól, hogy egy helyét nem találó tinédzser megszereti a szüleit megint, vagyis nemcsak arról, hanem arról is, hogy meg kell akadályozni egy egész világot érintő tech-apokalipszist, amit egy Apple-szerű cég új terméke hozott el a bolygónak. Vagyis nem az új termék, hanem a régi, a cég ugyanis a telefonban található Siri-szerű asszisztenst kihajította, és lecserélte egy olyan robotra, ami igazából egy okostelefon kézzel és lábbal. A régi Siri aztán aztán ezt nem hagyja annyiban, és kitölti a mérgét az emberiségen. Kivéve a Mitchell famílián, akiknek valahogy sikerül megúszniuk. Mentségére mondva, a Mitchellék a gépek ellen ezt sokkal ügyesebben mondja el, mint én ebben az előző bekezdésben.
Főleg azért is, mert nem az a lényeg, amit mond, hanem ahogy elmondja: túlburjánzó, viccekkel teletömött, változatos, és iszonyatosan látványos animációval, amit a legváratlanabb helyeken szakítanak meg vicces videók, kézzel rajzolt és festett betétek, girbegurba vonalak, szívecskék, és annak ellenére, hogy minden 3D animáció, azok között is van különbség. A Mitchell család úgy néz ki, mintha egy képeskönyvből vagy egy reklámból bukkantak volna elő, míg a gonosz robotok, és főleg, a gonosz robotok főhadiszállása tényleg olyan, mintha egy Journey albumborítót („Mit jelent, hogy album?” – kérdez vissza a kisgyerek erre a megállapításra) egy Apple-butikban terveztek volna meg, csupa szimmetria és egyszerű szín, a Mitchellék tarkabarka, matricás, összefirkált világához képest. Minden eleme úgy néz ki, mint amin nagyon sokat rágódtak, hogy hogyan lehet a legjobb, legviccesebb, és legkifejezőbb.
És a Mitchellék a gépek ellen tényleg ez lesz: jó, vicces, és kifejező. A fejünkbe veri, hogy sokat nyomogatjuk a telefonunkat, és keveset törődünk a családunkkal, de abból is viccet csinál, hogy nem mindig olyan jó a családdal törődni. Megmutatja, hogy mennyire nehéz félúton találkozni akkor, ha egy generáció választ el egymástól, hogy egy Youtube ugyanannyira tud rémisztő lenni, mint a sebességváltó az autóban. Akciófilmnek is bombajó, ráadásul ha valaki azért nem akarja megnézni, mert mondjuk ódzkodik attól, hogy ilyen modern, fiatalos dolgokat nézzen, annak elmondom, hogy egy adott jelenetben szétvernek benne egy csomó Furby-babát.
Lehet, hogy nem minden egyes eleme lesz ugyanannyira vicces – ez az átka azoknak a filmeknek, amik a hétéves gyereknek és a családfőnek is akarnak szólni egyszerre –, de legalább nincs benne az az érzés, hogy egyik geg kárára megy a másik. Meg itt úgysem egy geg van egy percben, hanem legalább száz. Még jó, hogy otthon tudjuk nézni, amikor bármikor ott van a pause-gomb, mert moziban vehetnénk sorban a jegyeket.
A Mitchellék a gépek (eredeti címén: The Mitchells vs. The Machines) ellen a Netflixen látható.