Az elegáns kifejezés túlzás lenne rá, de A potyautas (eredeti címén: Stowaway) című új sci-fi olyan, mintha egy másik korból, egy másfajta igényből született volna, mint amire számíthatunk. Nincsenek benne sem gyilkos organizmusok, sem az űrben megbolondult gyilkosok, nincsenek földönkívüliek, térugrás, féreglyuk, időutazás, csak egy egészen hiteles díszlet, és négy ember olyan dilemmája, amit a Föld felszínéről is meg lehet érteni.
Eredetileg három ember dilemmája. Ugyanis hárman indulnak egy Mars felé tartó űrhajón egy két évig tartó küldetésre, csak éppen a kilövés után 12 órával veszik észre, hogy van még ott velük valaki rajtuk kívül. Ráadásul az űrhajó panelja mögött. A Michael nevezetű fickó nem terrorista, nem pszichopata, nem sorozatgyilkos, hanem egy egyszerű mérnök, aki a kilövés előtt eszméletét vesztette az ellenőrzéskor, és ott ragadt a hajón. A grammra kiszámolt küldetés már így is necces lenne, de Michaelnek sikerült taccsra tennie a hajó egyik létfontosságú kütyüjét, amivel aztán az oxigénszint nem necces, hanem életveszélyesen hiányos lesz. Ennyi embernek nincsen elég levegő, főleg ennyi időre. Mit lehet ilyenkor tenni?
Leginkább morfondírozni, és ebből a morfondírozásból áll össze A potyautas oroszlánrésze. Ha minden információ nélkül kezdjük el nézni Joe Penna (Sarkvidék) filmjét, akkor hosszú idő telik el azzal, hogy várunk. Várjuk, hogy mi fog kisülni az alaphelyzetből, mikor fogja valaki, vagy valami megmutatni a foga fehérjét, mikor fog ez átfordulni, beindulni, megtáltosodni. Az élvezet az benne, hogy soha, nem fogja a figyelmünket elterelni semmi, nem fog A potyautas másfelé kanyarodni, nem fog előhúzni olyan sületlenségeket a kalapból, mint mondjuk The Cloverfield Paradox vagy az Élet. Az elején olyannak tűnik, de ez nem az a film.
De akkor micsoda? Egy visszafogott, rideg, néha türelmet próbáló kamaradráma, gyakorlatilag a villamosdilemma űrhajóra átrakott változata. Feláldozható egy ember azért, hogy egy több éves tudományos kísérlet gond nélkül mehessen tovább? Megadhatjuk az esélyt ennek egy embernek a kegyes öngyilkosságra, ugyanezekből az okokból? Vagy mindenki csak szégyellje el magát, és várjunk a segítségre? A dilemma nyilván nem új, de még a sci-fik történetében sem, az emberi túlélési vágy és az űr végtelen vákuumja már azóta rendszeresen összefeszül, mióta az Apollo-program elindult, és hát a Gravitáció és a Mentőexpedíció is eszünkbe fog jutni, amikor A potyautast nézzük.
Amitől viszont mégis érdekes és valamennyire eredeti is lesz, az két dolog: az egyik a díszlet, az űrállomás, amiről a kamera többször is bebizonyítja, hogy ezt megépítették, a színészek hosszú folyosókon sétálnak a szobák között. A másik pedig az, hogy Joe Penna szándékosan, szinte végig az űrhajóban tartja a sztorit, amikor a szereplők a földi központtal kommunikálnak, akkor azt az űrben már nem látjuk és nem halljuk, a karakterek Skype-beszélgetéseikből csak az ő reakciójukat látjuk. Ezektől A potyautas klausztrofób, magányos, és néha idegtépő is lesz (hatásos ötlet, hogy rendszeresen láthatjuk, hogyan lesz egyre kisebb a távolodó Föld), hogy aztán a film utolsó fél órája egyszerre legyen egy fellélegzés és egy rémisztő nyitás az óriási semmibe.
Hogy odáig kibírjuk-e türelemmel, az más kérdés, mert A potyautas azért tényleg nem viszi túlzásba a cselekményt, hiába került annak a súlya négy teljesen alkalmas színész vállára. Nyilván most már eljutottunk odáig egy társadalomként, hogy tudjuk, ahol Toni Collette feltűnik (mostanában: Örökség, A befejezésen gondolkodom), ott már semmi jóra nem lehet számítani, de ő kapja a legkevesebb feladatot, a dilemmával legtöbbet Daniel Dae Kim (Lost – Az eltűntek) és Anna Kendrick (Az egek ura, Pitch Perfect) foglalkoznak, mindketten próbálják a legtöbbet kihozni az amúgy nem túl részletgazdagra megírt figurájukból. És most veszem észre, hogy dilemmának hívtam, pedig neve is van, a színészé Shamier Anderson, és ha eddig semmiből nem volt ismerős, akkor majd A potyautasból lesz.
Mivel A potyautast a Netflixen látható, könnyen lehetne asszociálni arra, hogy már megint egy pocséknál egy fokkal jobb, saját gyártású B-film, amit az ember betesz, közben elmosogat, kitereget, nyomogatja a telefonját, aztán már indul is autoplayen a következő. Hiba lenne amúgy, mert Joe Penna (akinek az első filmje, a Sarkvidék a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be) minden külsőség ellenére nem abban a ligában játszik. De még nem is ott, hogy egy személyes látásmóddal készült film legyen. Valahol a kettő között van az igazság, ami egyszerre A potyautas erénye és gyengéje is: okosabb azoknál, mint amikre hasonlít, de egyszerűbb azoknál, mint amikre hasonlítani szeretne.
A potyautas április 22-től látható a Netflixen.