2021. március 28. – 21:20
20 éve jelent meg a Gorillaz első nagylemeze, amelynek köszönhetően rövid idő alatt a világ legsikeresebb virtuális zenekarává váltak a Guinness-rekordok könyve szerint. Damon Albarn, a Blur frontembere és Jamie Hewlett képregényrajzoló valószínűleg akkor még nem is tudták, hogy évekkel megelőzik azokat a trendeket, amelyek ma már dominálnak a kortárs popzenében.
Nem csak azok ismerhetik a Gorillazt, akik a 2000-es években már tudatosan hallgattak zenét, hiszen az olyan számok, mint a Clint Eastwood vagy a 19-2000 címűek éveken át kirobbanthatatlanok voltak a rádiókból, a zenecsatornákról és a videójátékokból is. Mai szemmel vizsgálva egyébként teljesen érthető, miért talált be azonnal a mainstream közízlésnél a Gorillaz zenéje:
A britpopból érkező Damon Albarn remek érzékkel kombinálta az angolszász gitárzenét az amerikai hiphoppal és különböző elektronikus zenei műfajokkal, ami akkor még teljesen újszerűnek hatott.
Ehhez hozzájött még az is, hogy 2000 és 2001 még épp pár évvel volt a digitális korszak berobbanása előtt, így egy nagy adag misztikum is övezte a produkciót, hiszen a videóklipekben nem Damon Albarn és más zenészek szerepeltek, hanem egy fiktív rajzfilmzenekar tagjai. Ha valaki kamaszként élte meg az ezredfordulót, arra a Clint Eastwood című szám klipje garantáltan óriási hatással volt mind vizuálisan, mind zeneileg.
A Gorillaz felfutásának egyik legnagyobb érdekessége egyébként maga Damon Albarn. Albarn már a '90-es években a brit rockzene üdvöskéje volt, többek között az ottani sajtó által máig témában tartott „britpop háborúnak” köszönhetően. Albarn zenekara, a Blur, illetve az Oasis egyszerre robbantak be, mindkét zenekarnak óriási jövőt jósoltak, a bulvérmédia meg imádta, ahogy a Gallagher fivérek beszólogatnak a Blurnek, és ez így ment oda-vissza évekig. Ma már egyértelmű, hogy az Oasis lett a nagyobb hatású a két zenekar közül, de a Gallagherek hiába nyerték meg a háborút, hosszú távon Albarn jött ki győztesen, méghozzá éppen a Gorillaz miatt.
Az MTV-t nézni maga a pokol
A Blur a '90-es évek vége felé már picit leszálló ágban volt, és ugyan a legnagyobb slágereik egy részét ekkoriban írták (Song 2, Coffee & TV), nagyon feltűnően szakítani próbáltak a korábbi popos zenéik világával. 1999−2000 környékén kicsit szét is széledtek a Blur tagjai, hogy a saját projektjeire koncentráljanak, Albarn pedig elkezdett dolgozni a Gorillazon az akkori lakótársával, Jamie Hewlett-tel.
A virtuális zenekar ötlete is egy közös tévézés során született meg, amikor rájöttek, hogy túl sokáig nézni az MTV-t maga a pokol, mert alig van benne valódi tartalom.
Ekkor született meg egy olyan virtuális zenekar ötlete, amellyel reagálnak a szerintük sekélyes mainstream zenei világra és felhozatalra.
Hewlett ugyan nem zenész, de kulcsszerepe van abban, hogy a Gorillaz akkorát szólt elsőre, hogy még ma is sokan emlékeznek rá. A képregényrajzoló a Tank Girlnek köszönhetően vált kultikus figurává, amely egy tankot vezető anarchista punk lányról szól, aki az ausztrál posztapokalipszisben végez különböző erőszakos munkákat élettársával, egy mutáns kenguruval. A Tank Girl hamar iszonyatosan népszerű lett a punk látványvilág, a szókimondó stílus és a brit popkultúrára való folyamatos reflektálás miatt. Az más kérdés, hogy a képregényből készült 1995-ös nagyjátékfilm Ice-T, Malcolm McDowell és Naomi Watts szereplésével enyhén szólva nem sikerült túl jól.
A Gorillaz projektbe Hewlettnek sikerült átmentenie a védjegyévé váló látványvilágot, és megalkották a fiktív zenekar négy tagját, akik simán lehetnének a Tank Girl-képregények mellékszereplői is. Az évek során pedig videóklipekkel és más különböző vizuális projektekkel mesélték tovább a négy tag történetét hol könnyen, hol kevésbé könnyen követhetően, amelynek köszönhetően mára kiderült, hogy az első klipekben látható ázsiai kisfiú valójában lány. A Gorillaznak tényleg annyira fontos védjegyévé vált Hewlett vizuális világa, hogy 2020-ban bejelentették, a Netflix egész estés animációs filmet készít a zenekarról.
Popzene, csak nem a lakossági fajtából
Persze mit sem ért volna a rengeteg lenyűgöző animációs videó, ha azok alatt gyenge zenék szólnak. Albarn azonban itt tudta igazán kiélni a kreativitását, és sok mindent elmond, hogy saját bevallása szerint az első Gorillaz-számot még a Blur adta ki, méghozzá On Your Own címmel. Ha valaki meghallgatja ezt a számot, akkor könnyen észreveheti azokat az apró részleteket, amelyek később visszaköszöntek a Gorillaz első albumán is.
A formulához egyébként az is jól jött, hogy Albarn dolgozott azon a Deltron 3030-albumon, amely gyakorlatilag a Gorillaz elődje volt. Erről a kultikus raplemezről itt írtunk korábban részletesen, de a lényeg, hogy az album egy fiktív afrofuturista renegát szemszögéből mesélt egy kvázi scifi-történetet úgy, hogy az előadók végig kitalált alteregók közé bújtak. Nem véletlen, hogy a Clint Eastwood és a Rock the House című számokban az a Del the Funkee Homosapien rappel, aki a teljes Deltron 3030-albumon is.
Ahogy maga a britpop, úgy Albarn és a Blur is igyekezett váratlan helyekről meríteni, azonban a rockzene és a hiphop kombinálása gyakran csak a rapmetál szintjéig tudott eljutni az ezredforduló környékéig. Ma már egyértelműen a hiphop a domináns popzenei formula, és nemhogy nem szokatlan, de marketingszempontból egyenesen kötelező is minden zenekarnak, hogy hébe-hóba rapperekkel működjenek együtt és tágítsák a zenei határaikat. A Gorillaz idején ez még teljesen újnak hatott, olyannyira, hogy mai füllel sem lehet egyértelműen megmondani a 2001-es bemutatkozó lemezről, hogy az rock, rap vagy pop lenne.
A Clint Eastwood refrénje egy bármilyen rockdalban elférne, miközben Del the Funkee Homosapien rappeli a verzéket. A Rock the House-nak motown- és jazzbeütései vannak, a Tomorrow Comes Today pedig akár egy magányos Bob Dylan-szám is lehetne, ha nem raktak volna alá boom bap alapot. A punk című szám egy korai Green Day-demóra hajaz, a Double Bass pedig akár egy Ninja Tune-kiadványon is szerepelhetett volna akkoriban. A 5/4 számról nem is beszélve, amiről ha nem mondják, hogy Gorillaz-szám, simán ráférhetne egy kései Blur-albumra. A 19-2000 műfaja pedig annyira nehezen kategorizálható, hogy eljutunk a végső konklúzióig: ez bizony színtiszta popzene a nem lakossági fajtából.
Csak évekkel később kapcsolt a szórakoztatóipar
Az első Gorillaz-album ráadásul már multimédiás termékként is működött. A cédéhez járt digitális háttér, képernyőkímélő, egy rövid videó, illetve egy applikáció, ami megnyitotta a böngészőben a Gorillaz honlapjának egy spéci aloldalát, ahol betekintést nyerhettünk Murdoc, a basszusgitáros lakóautójába. Ebből is látszik, hogy Albarn és Hewlett nem szimplán csak fiktív zenekarként tekintett a Gorillazra, hanem egy olyan termékre, mint a menő képregényhősök, akikből videójátékokat, rajzfilmeket, akciófigurákat meg egy rakás más terméket el lehet adni.
Ez a víziójuk akkoriban nem tudott kiteljesedni, de évekkel később a szórakoztatóipar észrevette a kiaknázatlan potenciált a projektben. A Netflix-film mellett készítettek egy számot a Converse-nek (ennek nagyon ajánljuk a 13 perces változatát), a Humanz album megjelenése előtt pedig a Telekom húzott fel egy hatalmas virtuális kampányt a zenekar köré. 10-15 év kellett, hogy a fogyasztóipar ráeszméljen arra, hogy Albarn és Hewlett fiktív figuráiban sokkal több van pár rövidke videoklipnél.
De ami ennél is fontosabb, hogy a Gorillaz lesz a bizonyítéka annak, hogy nincs olyan, hogy egymáshoz nem illő zenék és előadók, csak kevésbé tehetséges producerek.
Ma már teljesen alap, hogy Paul McCartney EDM-számban énekel, rockzenekarok rapperekkel csinálnak közös számokat, Lou Reed meg egy komplett albumot rakott össze a Metallicával. Ez a Gorillaz idejében még nem volt ennyire szembetűnő jelenség, és az évek során Albarn bebizonyította, hogy a rockzenekari felállás bizonyos korlátok közé tud szorítani, és a digitális zenekészítés korszakában óriási hiba nem tágítani a műfaji határokat.
Tessék csak megnézni, kik működtek közre egy-egy Gorillaz-dalban az elmúlt 20 évben. Ike Turnertől Snoop Doggon át St. Vincentig sikerült mindenféle nagyon karakteres előadót organikus módon beleilleszteni a Gorillaz világába, méghozzá úgy, hogy az sokáig ne váljon öncélúvá, és olyan remekművek készüljenek ennek köszönhetően, mint az első album vagy az azt követő Demon Days és a Plastic Beach. A 2010-es évek második felére Albarn egy picit el is koptatta a formulát (The Fall, Humanz, The Now Now albumok), hogy 2020-ra maga is belássa, mi is volt mindig is a Gorillaz funkciója:
egy fantasztikusan jól működő dalgép, amihez ha hozzáadunk egy-két random előadót, nagy eséllyel minimum egy közepesen jó szám fog kisülni belőle.
2020-ban a Gorillaz már ott tart, hogy ismét tesznek a berögzült zeneipari struktúrára, és egy újabb album helyett kihoztak egy audiovizuális projektet, amit már inkább online sorozatként kezelnek, mint nagylemezként. Ez a Song Machine, amelynek tavaly jelent meg az első évada olyan közreműködőkkel, mint Elton John, Robert Smith a Cure-ból, Beck vagy a Salves kéttagú punkzenekar. A lemezt kvázi tévésorozatként építették fel, vagyis időközönként megjelent egy új epizód, ami a gyakorlatban egy új dalt és egy rövid animációs videót jelentett. Albarn egyébként maga is az Ozark tévésorozathoz hasonlította a projektet. A tervek szerint 2021-ben jön a második évad, ami szintén úgy fog működni, mint az első, vagyis a Gorillaz már nem fiktív zenekarként működik, hanem egy dalgépként, ami bizonyos időközönként kiad egy új számot, amelyben Albarn (és a Gorillaz) zenél együtt valamilyen ismertebb előadóval. Mintha csak egy olyan sorozat lenne, amelynek minden epizódjában feltűnik egy sztárvendég.
A megdöbbentő, hogy a Gorillaz formulája itt is működik, és a Song Machine sokkal jobb dalokat produkált, mint az elmúlt évek próbálkozásai azzal kapcsolatban, hogy Albarn valahogyan visszaszerezze a zenekar eredeti varázsát. Itt látszik igazán, hogy Albarn, aki testközelből élte meg a '90-es évek zeneiparát, mennyire jó érzékkel jött rá még az internetkorszak előtt, hogy sokkal könnyebb figyelmet generálni komfortzónán kívüli projektekkel, mint az évtizedek óta ismételt klisékkel és sémákkal. Ennek köszönhetően valószínűleg ő azon kevés zenészek egyike, akiknek 10 év alatt sikerült mennybe mennie egy rockzenekarral (ez lenne ugyebár a Blur), majd ezt úgy tudta fokozni, hogy gyakorlatilag háttérbe szorította a saját nevét és arcát négy darab kitalált rajzfilmfigura kedvéért. A húzás pedig bevált, mert amíg a Blur nehezen tudott Nagy-Britannián kívül igazi sikereket elérni, a Gorillazt szinte mindenki ismeri a világon, aki a 2000-es években nézett zenei tévécsatornákat.
