Kiborulnak az emberek a népszerű netflixes sorozat végétől

2021. február 26. – 05:16

Kiborulnak az emberek a népszerű netflixes sorozat végétől
Simona Brown a Ne higgy a szemének! című sorozatban – Fotó: Nick Wall/Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Mindig jó érzés azt látni, hogy valami megtalálja az ideális hosszát, ha egy jó számnak nincs hosszú outrója, ha egy filmnek nincsen három befejezése, vagy, mint a netflixes Ne higgy a szemének! esetében, egyszerűen csak jól kihasználja azt, hogy ezt a sztorit igenis öt órán keresztül kell elmondani. Nem kell tovább húzni, nem kell feleslegesen kipárnázni, hogy valami súlyos sztori benyomását keltse – a jó isten áldja meg a hat epizódhoz szokott brit sorozatgyártást –, de nem is kell ezt összesűríteni másfél órába. Már csak azért sem, mert a Ne higgy a szemének! olyan, mint az a bölcsesség a békáról, ami nem veszi észre, ha lassan forr fel körülötte a víz. Amikor a hatodik rész végén visszatekintünk az elsőre, akkor vesszük csak észre, hogy bugyogott itt minden egy jó ideje, csak nem tűnt fel.

A Ne higgy a szemének! Sarah Pinborough magyarul is megjelent könyvének, minden leírás szerint elég hű adaptációja. Pinborough horroríróként kezdte, írt fiataloknak szóló fantasyket, feldolgozott klasszikus meséket, és most már ott tart, hogy benyelte forgatókönyvírónak a szórakoztatóipar. A nagy áttörése a Ne higgy a szemének! volt, előtte megírt 20 könyvet, de valahogy nem sikerült magának nevet szereznie. Aztán egy nap kitalált egy thrillert, és kitalált egy befejezést hozzá, egy olyan befejezést, amit aztán interjúkban a Marmite-hoz hasonlított. Ahhoz a Marmite-hoz, ami egy végtelenül undorító, de nagyon angol, talán szendvicsfeltét a legjobb szó, egy sötét élesztőkivonat, amit lehet kenyérre kenni, és az emberek vagy ordítva, megszállottan zabálják, vagy látni sem bírják. Itthon lehet kapni brit termékeket forgalmazó élelmiszerboltokban, de ha kóstolás nélkül akarjuk megtudni, hogy milyen érzés lehet bárhogy is viszonyulni hozzá, akkor elég megnézni a Ne higgy a szemének! befejezését a Netflixen.

Előreszaladtam eléggé, teljesen feleslegesen, mert mint minden rendes sorozatban, filmben, könyvben, szexben, nem a befejezés a lényeg, hanem az odáig vezető út. A Ne higgy a szemének! pedig bőségesen hagy magának egy kacskaringós utat, hogy megszokjuk a hülyeségeit, és ami amúgy totális bakugrás lenne, azt finom átmenetnek érezzük. Mondom, nem vesszük észre, hogy bugyog. Ha film lenne, kiröhögnénk, ha kétszer ilyen hosszú sorozat lenne, elunnánk. Így pont olyan, mint egy szórakoztató könyv, egy olyan regény, amit az ember végtelen vonatozások közben szokott olvasni, és ami annyira nem köti le a gondolatait, csak akkor, amikor éppen olvassa. Ez egy dicséret amúgy, mert egy szórakoztató, izgalmas sorozat, ami egyesíti a thrillereket, a szappanoperákat, a párkapcsolati melodrámákat, és még egy pár olyan dolgot, amit nem fogok elmondani. Az út a lényeg.

Eve Hewson és Tom Bateman a sorozatban – Fotó: Netflix

A Ne higgy a szemének! főszereplője Louise (Simona Brown), az elvált titkárnő, aki a sorozat elején teljesen véletlenül egy bárban találkozik a sármos, de eléggé magának való Daviddel (Tom Bateman), és egy kellemes este után csókkal búcsúznak el egymástól. De hoppá! A nő nem tudja, hogy David nem más, mint az új főnöke, ami mindenféle galibához vezetne a munkahelyén már így is, de még hab a tortán, hogy a férfi nős. Ha ez egy romkom lenne a kilencvenes évekből, akkor valaki egészen biztosan látványosan seggreesne ebben a pillanatban, de szerencsére nem erről van itt szó. Már csak azért sem, mert viszonylag hamar feltűnik a színen David felesége, Adele (Eve Hewson) finoman szólva is furcsán viselkedik, ráadásul valami azt súgja, hogy a szemének sem kellene feltétlenül hinni. Adele viszont a férje tudta nélkül elkezd haverkodni Louise-zal, és az egészből egy klasszikus, tényleg romkomos szerelmi háromszög-szerűség alakul ki. De, ismétlem, ez nem egy romkom, főleg akkor nem, amikor látjuk, hogy miket művel David és Adele akkor, ha más nem látja őket. És akkor meg végképp nem, amikor megismerjük Adele múltját egy rehabilitációs klinikán, és a függő cimborát (Robert Aramayo), aki az ottlétet kicsit elviselhetővé tudta tenni.

A Ne higgy a szemének! egyesít mindent, ami valószínűleg a Netflix nézői őrjöngve néznek amúgy is: van benne párkapcsolati intrika, megcsalás, hűség. Van benne rejtély, misztérium, valami eltitkolt, valami rejtegetett, valami ismeretlen, kimondatlan. Van benne egy súlyos múlttal rendelkező titokzatos férfi. Van benne egy számítónak tűnő nőszemély. És a felétől kezdve van benne valami, amitől az egész ha nem is áll a feje tetejére, de elgondolkodtatja az ember, hogy mi a manóra szeretne ez a sorozat kifutni.

A manó ebben az esetben pedig tényleg az akadálymentes szórakoztatás, mert a sorozat tökéletes tempóban meséli el a történetét arról, hogyan érnek össze az előző bekezdésben említett, egyesével totális közhelynek tűnő elemek, és hogyan lesz az egészből egy olyan elegy, amit aztán élvezetes nézni, öt órán keresztül is. Ebben óriási szerepe van a főszereplőknek, elsősorban Simona Brownnak, akinek az alakításában Louise akkor is szimpatikus lesz, amikor éppen hülyeségeket csinál, vagy éppen kotnyeleskedik az irodában. A sorozat ráadásul hagy neki bőven háttértörténetet, az elvált, de gyerekét imádó, volt férjét egy picit utáló anyukaként könnyebb azonosulni vele, mint az első gondolnánk. De feltétlenül könnyebb, mint a férfit alakító, lehetetlen skót akcentussal játszó Tom Batemannel, aki egyszerre tűnik a Kelemen Kabátban énekesének és a szokásos, szofterotikus romantikus filmek rejtélyes férfijának.

Tom Bateman és Simone Brown – Fotó: Nick Wall/Netflix

A csúcs azonban Eve Hewson, akit lehet úgy ismerni, mint Bono lánya, de úgy is, mint egy bombajó színésznő A sebész című sorozatból, ahol a főszereplő Clive Owen sokat tűrő nővérét alakította. Hewson elsőre megkérdőjelezhető választásnak tűnik, mert egyszerre visszafogott, néha suta, a gesztusai és a hangsúlyozásai olyanok, mintha egy angol oktatókazettáról vette volna őket, tökéletesen elülteti testkommunikációja az emberben a gondolatot, hogy valami nem klappol vele. Ezt Ne higgy a szemének! tetézi a vizuális stílusával is, ami legtöbbször egy teljesen átlagos sorozat benyomását kelti, andalító zenével, andalító képekkel, amit csak néha szakítanak meg szokatlanabb képek, vagy fura effektek. Mind a hat részt ugyanaz a norvég rendező, a főleg tévében dolgozó Erik Richter Strand rendezte, akinek ez egyébként az első angol nyelvű munkája.

A fura lebegtetés miatt lesz igazán érdekes a Ne higgy a szemének!, de főleg azért, mert képes ezt a sejtetést szinte a teljes hosszában megtartani. Pont annyira, hogy ne hagyja abba az ember, és pont annyira, hogy legyen kedve nézni a következő részt azonnal. Valahogy fordítva működik, mint a A Bly-udvarház szelleme, ahol horrorral kecsegtettek, hogy aztán csalódást keltő, totális melodrámává forduljon át a cselekmény. Az első néhány rész alapján nem is lehet sejteni, hogy hova fog ez kifutni, és főleg, hogy hogyan. Az út a lényeg, az út pedig úgy néz ki, mintha egy megcsalásos melodráma, vagy egy egyszerű thriller lenne, de annál sokkal érdekesebb. De simán benne van, hogy az útnak vége, és aztán elfelejtjük.

A Ne higgy a szemének! a Netflixen látható.