Eurovízió nélkül A Dal már tényleg csak egy ízléstelen közpénzégetésnek tűnik

2021. február 07. – 07:14

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Az idén rendezi meg az MTVA a 2012-ben indult táncos-éneklős műsorának, A Dalnak azt a kiadását, amely már nem az Eurovízióról szól, hanem színtisztán a közmédia saját kulturális és zenei ízléséről, és az ezzel kapcsolatos vélt vagy valós kulturmissziójáról. A Dal az eddigi évek alatt nem igazán tudott felnőni a kertévés éneklős műsorokhoz, de kétségtelen, hogy az Eurovízió miatt volt némi hatása a magyar zenei piac alakulására. 2021-ben ez a helyzet változhat, ugyanis sikerült a nemzetközi dalversennyel járó tét nélkül egy olyan súlytalan, teljesen érdektelen esztrádműsort összerakni, hogy valószínűleg maguk az indulók sem tudják, mit kerestek ebben a műcirkuszban.

2019-ben nem kis megrökönyödést keltett, hogy azok után, hogy idén már például közel 118 milliárd forintot költenek a magyar adófizetők a közmédiára, az MTVA majdnem 10 év után szakít az Eurovíziós Dalfesztviállal, és nem indítja Magyarországot. Annak idején is nehezen lehetett érteni, hogy a közismerten az LMBTQ-közösség egyik legnagyobb popkulturális eseményeként ismert Eurovízióban miért látta meg a potenciált a témával kapcsolatban feltűnően elutasító közmédia.

Az ideológiai problémát végül azzal oldották meg, hogy az egészen eddig az Eurovízió selejtezőjeként funkcionáló A Dal 2021-ben (és 2020-ban) már nem a nemzetközti dalversenyről szól, hanem a versenyzők

Duna TV-s megjelenésekért, fesztiválfellépésekért, kiemelt promócióért a Petőfi Rádióban, illetve a nagyon rangos Petőfi Zenei Díjért indulnak majd a műsorban.

Aki egy kicsit ismeri a magyar könnyűzenei közeget, tudhatja, hogy a Petőfi Zenei Díj, vagy éppen a Duna TV-s kiemelés nem túl nagy segítség egy magyar produkciónak, hiszen a Petőfi Rádió közismerten ódzkodik a nem lakossági zenék sugárzásától, a Petőfi és a Duna TV nézettsége pedig annyira alacsony, hogy egy ottani felbukkanás igazából semmilyen egzisztenciális előnnyel nem jár. A Dal évek óta azzal az egy dologgal tudta megindokolni a létezését, hogy a győztes indulhat az Eurovíziós Dalfesztiválon, amely valóban nem a könnyűzene legminőségibb eseménye, de nagyon komoly reklám- és marketingértékkel bír még itthon is. Elég megnézni Pápai Jocit, aki gyakorlatilag az egyetlen zenész, akinek a karrierjét tényleg előre tudta mozdítani A Dal és az ott elért sikerek.

Az elmúlt években is látszódott, hogy magukra valamit is adó zenei produkciók jobbára messziről elkerülték A Dalt, emiatt pedig szép lassan átalakult a műsor egy tehetségkutatós zenészmegőrzővé, ahol az X-Faktor meg a Csillag születik nyolcadik helyezettje félórára ismét rivaldafénybe tud kerülni valami közepesen rossz tucatdallal. Persze voltak pozitív jelenségek, mint például az AWS, amely metálzenekarként nyerte meg a műsort, és vitt a nemzetközi versenybe egy kicsit más ízt, mint az ezredik Wolf Kati. Egyébként az adás napján derült ki, hogy leukémiában meghalt Siklósi Örs, az AWS frontembere, akiről a műsor elején külön is megemlékeztek.

Fotó: A Dal
Szabó Leslie dalára egyáltalán nem emlékszem, de legalább az kiderült, hogy már nagypapa.

Az idén feltűnően úgy válogatták össze az indulókat, hogy azoknak tényleg semmi köze ne legyen a magyar zeneipari valósághoz, és csak elvétve találjunk olyan előadókat, akik nem csak lottósorsolásokon és falunapokon léteznek. Ilyen például a szebb napokat is látott Kaukázus, de konkrétan ők az egyetlenek, akiket alanyi jogon is lehet ismerni, nem pedig ilyen-olyan kereskedelmi műsorok miatt. Mondjuk legalább a minden évben valamivel induló Kállay-Saunders Andrást (idén Anevemandrás néven indult) vagy Radics Gigit még fel lehetett ismerni, de a mezőny többi tagjának jelenléte nagyobb rejtély, mint az, hogyan került a zsűribe Ferenczi György a Rackajemből.

Ugyanis A Dal az elmúlt években azzal egész izgalmas tudott lenni, hogy néha meglepően jól választottak zsűrit. Both Miklós (Napra) remekül kompenzálta a gagyiba és giccsbe forduló zsűri semmitmondásait, ahogy Pierrot is képes volt sokszor felvenni egy valóban konstruktív kritikus szerepét. Ez azért különösen fontos, mert A Dalban tényleg megfordul mindenféle zene az acapellázástól a swingen át a metálig, és nagyon hamar rohadt unalmassá tudott válni, hogy Nagy Feró, Vincze Lilla vagy Mező Misi akkor sem képesek rosszat mondani valamire, ha az adott produkcióról üvölt, hogy semmi keresnivalója egy tévéműsorban.

Fotó: A Dal

Ferenczi új arcként láthatóan igyekezett szintén a konstruktív irányt követni, de a végére valószínűleg belátta, hogy ha a többiek sem tudnak üres frázisoknál többet mondani egy közepesen rossz produkcióról, akkor neki sem kell törnie magát.

És legyünk őszinték! Ezeket a zenéket tényleg jobb semmilyen módon nem értékelni, mert magára valamit is adó művészember ezeket a lagymatag tucatzenéket a Fogarasi úti Tescóban is nehezen viseli el, nemhogy a saját pénzéből a magyar közmédia képernyőjén.

Az első adás konkrétan ijesztő volt, ha az elhangzott zenéket nézzük. A saját Facebookomon azt vettem észre, hogy ismert magyar zenészek egymásra licitálva döbbennek meg azon, hogy mégis mi a fene folyik a Duna TV-n. Ettől produkciótól szinte összepisilte magát a zsűri, és úgy repkedtek a 8-as és 9-es osztályzatok, mint az Újpest-tábortól a kockacukor, amikor Lipcsei Péter szögletet készült rúgni.

A második adást is megnéztük, hogy lássuk, hogy ez a teljesen vak, feltétel nélküli pozitivitás a zsűri részéről, illetve a sokkoló jellegtelenség a zenészek részéről csak gyermekbetegség-e, vagy a második adásból ki lehet-e nyerni némi valódi értéket is. Spoiler:

Nem.

Évek óta írok A Dalról és az Eurovízióról, és ez idő alatt annyira alacsonyra tettem a lécet, hogy tényleg a legapróbb pozitív részlettől is boldog tudok lenni. De hiába erőltetem meg magam, az idei A Dal olyan értelmetlen közpénzégetés, hogy ezt már annyival sem érdemes elintézni, hogy legalább pár tehetséges énekes kapott egy kis médiamegjelenést. Az évek óta érezhető, hogy a mesterségesen kiherélt Petői Rádió és MTVA-s holdudvara egyre nagyobb lendülettel erőlteti A Dalban felbukkant előadókat, de az a szomorú helyzet, hogy a zsűri, a szerkesztők, meg valószínűleg a műsoron dolgozók nagy része halál komolyan elhiszi, hogy 2021-ben az emberek olyan zenét akarnak hallgatni, ami sem szövegében, sem előadásmódjában, sem zeneileg nem bír semmilyen értékkel vagy egyéniséggel. Eddig is elkeserítő volt a helyzet, de idén konkrétan már ott tartunk, hogy az Emmi Előadó-művészeti Főosztályának vezetője, Ragány Misa is az indulók között van, mintha tényleg annyira elfogytak volna már a valamilyen szinten értelmezhető énekesek, hogy a közmédia kénytelen lenne kormányalkalmazottakat indítani, minden mindegy alapon.

Az eddigi műsorokat vezető Fehérvári Alfréd „Freddie” mellett Orsovai Reni énekesnő lett a másik műsorvezető, de ennek úgy istenigazából nincs jelentősége. Ahogy az ember nézi A Dalt, a következő gondolatok motoszkálnak a fejében:

  • Hú, melyik tehetségkutatóban is volt ez a csaj/csávó?
  • Hm, már hallottam ezt a dalt, vagy ez valami tök más?
  • Jézus Mária, emberek tényleg musicalzenével próbálkoznak egy popzenei műsorban?
  • És ha igen, ettől miért vágja magát hanyatt a zsűri?

Egész egyszerűen nem értem A Dal létjogosultságát az Eurovízió nélkül. Totál ismeretlen vagy marginális tucatelőadók minden eddiginél jellegtelenebb dalokat énekelnek, amelyek a ‘90-es években is cikik lettek volna. Mintha elérte volna a köztévé a kulturális nirvánát, amikor csak olyan zenészek léteznek, akik kizárólag szerelemről, magányról, vidámságról vagy a nyárról képesek énekelni. A Dal stúdiójában pedig tényleg csak pozitív dolgok léteznek. Kiáll a zenész vagy énekes, a dalszöveg garantáltan nem zavar semmit, mert csak jó és pozitív dolgokról szól, a zsűri pedig ugyanúgy megpróbál valami pozitívat mondani a legordenárébb gagyi ócskaságokra is. Sokszor olyan bravúrokra van szükség, hogy Ferenczi egy esetben például már azt dicsérté, hogy az egyik induló milyen szépen ejti a magyar szavakat. De tökre érthető, mert ezen kívül képtelenség bármi jót mondani olyan zenékre, amiket minimális ízléssel rendelkező ember azonnal elkapcsol, ha meghallja a rádióban.

Fotó: A Dal

Az viszont való igaz, hogy a Petőfi TV és Rádió éppen ebbe az irányba halad évek óta, és ilyen szempontból A Dal illeszkedik a magyar könnyűzene súlytalanná tételébe. Tök ismeretlen vagy valahonnan ismerősnek tűnő arcok teljesen tét nélküli, minden aktualitást nélkülöző dalokat énekelnek egy olyan zsűrinek, amely akkor is boldog és pozitív lenne a látottaktól, ha egy fellépő a seggét a földhöz csapkodva játszana magyar csárdást. Mint amikor a kormánybarát sportsajtó egy jól sikerült barátságos meccs alapján próbálná kijelenteni, hogy ez bizony itt egy világverő csapat.

A Dalnak eddig is alig volt értelme, de most az MTVA garantálta, hogy tényleg csak azokat érdekelje, akiknek valamelyik rokonuk vagy hozzátartozójuk zenél a színpadon. Ezzel még annyira nem is lenne gond, láttunk már ennél rosszabbul elköltött adómilliárdokat is, az sokkal ijesztőbb, ha az MTVA a végtelen erőforrásait kihasználva az itt felbukkanó nem túl izgalmas előadókat megpróbálja tényleg támogatásra méltó produkciónak eladni a felületein. Ha a jövőben tényleg Galda Levente, Detti (?!), Ragány Misa vagy a Phoenix Rt. lesz a közmédia kiemelt kedvence, akiket minden felületen nyomni kell, akkor eljutunk egy olyan alternatív kulturális univerzumba, ahol az adófizetők piacilag teljesen érdektelen és értékelhetetlen előadókat tartanak el úgy, hogy aztán ezek a zenészek a maradék rádiós időből is kiszorítják a játszásra érdemes hazai produkciókat. Az más kérdés, hogy A Dal készítői vagy az MTVA ezt valószínűleg nem is látja, de ha mégis, akkor szimplán csak nem érdekli. A lényeg annyi, hogy idén is elköltöttek egy rakás közpénzt egy tényleg abszolút értelmezhetetlen tévéműsorra, és ennél már tényleg az is sokkal jobb lenne, ha a közmédia felvállalná a Kásler-vonalat, és kizárólag nemzeti rockzenekaroknak tartana tehetségkutatót, hogy legalább már megmagyarázni se kelljen a megmagyarázhatatlant.