2020. november 17. – 22:59
Az idei, online környezetbe költöztetett Gamescom videojátékos show nem dúskált a szuperizgalmas bejelentésekben – a menetrendszerűen érkező idei Call of Duty-epizódhoz, a Black Ops Cold Warhoz viszont rendesen meghozta az ember kedvét. Az egy nappal előtte közzétett bemutató előzetes után a játék elejének egy teljes jelenetét lehetett megnézni, a zavarba ejtően realisztikus Ronald Reagannel, és a Black Ops-trilógia összes nagy öregjével Alex Masontól Jason Hudsonon át Frank Woodsig. Az egészről ordított, hogy a Infinity Ward-féle tavalyi Modern Warfare-újragondolás után a sorozat másik fejlesztőcsapata, a Treyarch is visszakanyarodik a gyökerekhez, ami ezúttal agyzsibbasztóan trükkös sztorival, érdekes karakterekkel és persze zombikkal kecsegtet.
Ehhez jött még hozzá az is, hogy a kiadó Activisionnek feltett szándéka volt, hogy a tavaly őrületes népszerűségre szert tett, majd önálló életre kelt battle royale mód, a Warzone a következő játékkal is együttműködjön. Így aztán minden adott volt ahhoz, hogy a gyakran másodhegedűsként kezelt Treyarch stúdió bebizonyítsa, ők is tudnak olyat, mint az Infinity Ward. A Black Ops Cold War aztán egy csomó szempontból kudarcot vallott:
- a sztori baromi szórakoztató, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle,
- a multiplayer és a zombi mód fájóan kevés tartalmat kapott,
- vizuálisan visszalépésnek tűnik a játék Modern Warfare-hez képest.
Viszont sokkal jobban hozza a klasszikus Call of Duty-játékok hangulatát az elődjénél, emiatt én speciel minden hibájával együtt is sokkal szívesebben veszem elő, ha lövöldözni szeretnék egy kicsit.
Elpocsékolt lehetőség
Ha már az Activision annyit reklámozta a Cold War sztoriját, kezdjük mi is azzal, a 6-7 órás kalandba ugyanis a kihagyott ziccerek ellenére meglepően sok érdekességet préseltek bele a fejlesztők. Amint az már jóval a megjelenés előtt kiderült, a játék az első Black Ops közvetlen folytatása, ezúttal a ‘60-as évek helyett a ’80-as évek elején járunk. Egészen pontosan 1981-ben, amikor Mason, Woods illetve a játék központi figurája, Russell Adler az iráni túszdráma két résztvevőjére vadászik. Az akció már a játék legelején nyaktörő sebességre kapcsol, így hamar megtudjuk, hogy a háttérben egy Perseus nevű orosz mesterkém mozgatja a szálakat – aki egyébként a valóságban is létezhetett a hidegháború idején, és állítólag kulcsszerepet játszott a szovjet nukleáris fegyverek megalkotásában.
Innentől egyenes út vezet egy jó öreg illegális CIA-akcióhoz, amit maga Ronald Reagan hagy jóvá a szabad világ érdekében, Adler pedig engedélyt kap arra, hogy összeállítson egy csapatot Perseus megállítására. Itt jön be a képbe a játékos által irányított ügynök, akit Bell néven ismerünk, és bizonyos mértékig szabad kezet kapunk a megalkotásában. Bellnek mi adhatunk nevet, beállíthatjuk a bőrszínét, azt is megmondhatjuk, hogy ex-KGB-s, MI6-es vagy CIA-s múlttal rendelkezzen. Két személyiségjegyet is beállíthatunk hozzá, ami a harcban is befolyásolja a képességeit. Ja, és a neme is csak rajtunk múlik, és miután a fejlesztők a nyáron össztűz alá kerültek, amiért a férfi és a nő mellett azt adták meg, hogy titkosított, a harmadik opciót a végleges játékban nem binárisra változtatták.
A történetet innentől többnyire Bell szemszögéből követjük, de párszor belebújhatunk a Black Ops-trilógiában végig fontos szerepet játszó Alex Mason bőrébe is. A küldetések marha szórakoztatóak, a játékost igazából nem az akció viszi előre, hanem az, hogy kiderítse, mégis mi a franc történik a szövevényes, több helyen elágazó sztoriban. A Call of Dutyra nem igazán jellemző módon helyenként a lövöldözés is háttérbe szorul, átadva a helyét a lopakodásnak, és a dolgok fű alatti elintézésének.
Az egyik küldetésben például hangtompítós pisztollyal, csendben is végig lehet menni ahelyett, hogy csatatérré változtatnánk az utcákat, egy másik esetben pedig a KGB főhadiszállásán kell feltalálni magunkat egy nyomasztó, és pont emiatt rettentően izgalmas helyzetben.
Ezek a részek nekem a Deus Exet idézték, és annyira jól meg voltak csinálva, hogy sokkal jobban élveztem őket a hagyományos rambózásnál – már csak azért is, mert a fegyverek kezelése itt egyáltalán nem olyan élvezetes, mint a Modern Warfare-ben volt. Nagyjából ugyanez volt érvényes a mellékküldetésekre is, ahol alapvetően csak embereket kell levadászni, ha azonban tényleg száz százalékos munkát akartunk végezni, még az indulás előtt meg kell fejteni a hozzájuk tartozó fejtörőket. Az ehhez szükséges bizonyítékokat a többi küldetés során lehet megszerezni, és bár ezek segítségével nem őrülten nehéz kisakkozni a megfejtést, jó látni, hogy a szövevényes sztorijáról ismert Black Ops a játékmenetben is próbál méltó lenni ehhez a reputációhoz. A gond csak az, hogy a játék olyan gyorsan végigrohan a sztorin, mintha szégyenkeznie kellene miatta, így az ilyen részekre végképp nem marad idő.
Az egész kis túlzással olyan, mintha egy demót játszana az ember, ami mindenből megmutat egy kicsit, de az igazán izgi részeket meghagyja a teljes játéknak. Csak itt nincs hová fejlődni, ez a teljes játék.
Pont emiatt a sztori is nyomottnak érződik, de a maga rövidségében azért így is komplett, és ízig-vérig Black Ops a nyomasztó hidegháborús helyzet, a rejtélyes bejátszások, a pszichedéliába forduló hallucinálós részletek és a kötelező nagy csavar miatt. A játék többféleképpen is befejeződhet a játékos döntései alapján, úgyhogy ha valaki mindent látni szeretne, felkészülhet arra, hogy néhány küldetést többször is végig fog játszani. Ezen a téren a Black Ops Cold War abszolút pozitív mérleggel zár, még akkor is, ha teljesen egyértelmű, hogy ha ez nem Call of Duty lenne, az amúgy érdekes sztorit sokkal jobban is ki lehetett volna bontani. De ez egy Call of Duty, ahol a hangsúly úgyis a multiplayeren van – mondhatja az ember, és igaza is van, de a jelenlegi helyzet alapján azért ott is lett volna hová fejlődni.
Rosszabb, de mégis jobb
Az évek során jó pár CoD volt már, aminek agyondicsérték a sztoriját, a Modern Warfare 2 egyjátékos módja konkrétan külön remastert is kapott – de összességében azért ki lehet jelenteni, hogy a széria sikerét elsősorban a többjátékos mód határozza meg. A tavalyi Modern Warfare számos okból volt az elmúlt jó pár év legjobb Call of Dutyja, de a multiját így sem igazán szerették az emberek. A pályák a kompetitív játékosok helyett inkább a kazuároknak (vajon eléggé meghonosodott már a magyar szlengben ez a kifejezés a casual gamerre?) kedveztek, de ők sem örülhettek igazán, mert a játék túl jó volt abban, hogy azonos képességű játékosok ellen küldje harcba az embereket (ez az ún. skill based matchmaking, vagyis SBMM). Ez pedig a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha valaki egy meccsen véletlenül felülteljesített, a következő háromban garantáltan a földbe döngölték. Az újraéledő pontok is furcsán voltak kialakítva, a fegyverek között pedig hatalmas különbségek voltak, ami eléggé megkeserítette az idén év elején elindult Call of Duty League profi játékosainak életét.
Kocajátékosként az volt az érzésem, hogy hiába fantasztikus érzés az akció, hiába néz ki minden marha jól, és hiába van egy csomó új pálya meg játékmód, csak akkor vagyok hajlandó megnyitni a multit, ha fel akarok fejleszteni egy fegyvert, mert különben egy óra után agyvérzést kapok az egésztől. Nekem személy szerint még a felvillanó medálok is tökre hiányoztak belőle. A Black Ops Cold Warban vannak ilyenek, úgyhogy kis túlzással eleve előnyből indult nálam a játék, de
az egész annyival jobban hozza a klasszikus Call of Duty-játékok hangulatát, hogy ezen túl is jobban élveztem a multit, pedig látványban, hangzásban, animációkban és még egy sor más dologban sokkal gagyibb a Modern Warfare-nél.
A bizarr újraéledés és az SBMM egyelőre ebben a játékban is problémásnak tűnik, de a jelenlegi állapotában sokkal nagyobb gond az, hogy a játékban egyszerűen kevés a tartalom. Az ikonikus Nuketown pálya csak november 24-én érkezik, a játék első szezonja pedig december 10-én indul, és ekkorra új pályákat, fegyvereket, játékmódokat és még sok minden mást ígértek a fejlesztők – de jelen állás szerint minden téren szegényes a kínálat. Persze nyilvánvaló, hogy a Modern Warfare esetében is remekül működő, folyamatos frissítésekkel operáló modellel könnyebb fenntartani az érdeklődést, mintha rögtön az elején kismillió fegyver került volna a játékba, de a mostani arzenál túl kicsi egy teljes árú játékhoz. Ráadásul – vélhetően ettől nem függetlenül – a fegyvereket is irreálisan lassan lehet fejleszteni.
Pályából is kevés van – és a Cartelt még ebből a kevésből is legjobb lenne eltüntetni –, játékmódok terén pedig meglepő módon a tavaly debütáló, sikeres Gunfight is kimaradt, csak decemberben érkezik majd meg. Az új játékmódok közül a VIP Escort tűnt a legjobbnak, ahol az egyik civillé avanzsáló csapattársunkat kell biztonságban eljuttatni az őt kimentő helikopterhez, de a játékosokat kisebb csapatokba tömörítő Dirty Bomb is egész szórakoztató, és a járművekkel megtámogatott, leginkább az előző rész Ground Warját és a Dominationt ötvöző Combined Arms sem rossz, ha nem kezd el elviselhetetlenül akadni közben a játék. Apró szépséghiba, hogy azért néha elkezd, pedig a játék többi része néhány kifagyástól és hibaüzenettől eltekintve tökéletesen futott nálam.
Ez a világ már nem az a világ
A nyomasztó tartalomhiány a zombi módra is rányomja a bélyegét, itt ugyanis egyelőre egyetlen pálya van, míg a Black Ops 4-ben már a megjelenéskor volt négy. Becsületére legyen mondva, hogy a Die Maschine nevet viselő pálya legalább elég nagy ahhoz, hogy ne unja meg az első menet után az ember. A zombik elleni harc alapjaiban véve nem igazán változott meg, továbbra is az a cél, hogy az egyre erősödő zombikat módszeresen kiirtsuk, és az így szerzett pénzből feloldjuk a pálya összes részét és feltápoljuk magunkat, de egy csomó apró frissítés került bele, ami sokkal érdekesebbé teszi a folyamatot. Az egyik ilyen az, hogy a saját magunk által választott fegyverrel mehetünk be a dolgok sűrűjébe, ami jelentősen megkönnyíti az első pár kört, a másik meg, hogy a fegyverek ritkaság szerint is bontva vannak, ennek köszönhetően a meccsek későbbi szakaszában is érdemes figyelni, hátha szembejön valami, ami jobb annál, amivel éppen szaladgálunk.
Annál pedig természetesen még mindig nincs jobb, mint amikor az ember kipörgeti a csodaládából a sugárvetőt, amivel aztán mindenkit egy lövéssel elintéz.
Az egész tényleg marha szórakoztató, még úgy is, hogy jelenleg egy pálya és egy mód áll rendelkezésre – illetve kettő, ha valaki PlayStationön játszik, a kétfős Onslaught mód ugyanis egy évig csak ott elérhető –, és nagy szerepe van abban, hogy a játék még ebben a formájában sem tűnik ordító lehúzásnak. A zombizás persze nem az egyetlen kiegészítő tartalom, a Warzone is bekerült a játékba, de ahogy beletették, annak őszintén szólva nem sok értelme van. Ha az ember megnyitja a Black Ops Cold Wart, feljön a főmenüben, ha viszont rányomunk, a játék bezárja magát, és elindítja a Modern Warfare-t, ahonnan mehet is a battle royale.
December 10-én a Black Ops Cold War összes fegyvere is bekerül a battle royale-ba, ami alaposan felboríthatja az erőegyensúlyt, hiszen két merőben eltérő játékról beszélünk. Azt, hogy ezt a problémát hogy a fenébe oldják majd fel, egyelőre senki sem tudja, de mivel a Warzone továbbra is a Modern Warfare motorját használja, több mint valószínű, hogy a hidegháborús játék fegyvereinek kell majd alkalmazkodniuk ebben a helyzetben.
Ezt mindenesetre érdemes lesz majd szemmel tartani a közeljövőben, ahogy azt is, hogy pontosan mi érkezik a Black Ops Cold Warba, a játék hosszú távú sikere ugyanis ezen múlik. Ha pedig a Treyarch fel tudja tölteni tartalommal a jelenleg sok tekintetben elég sivár játékát, az eltérő szemléletmód és a zombik miatt simán versenyben maradhat a Modern Warfare-rel szemben. Az ugyanakkor egyértelmű, hogy a Call of Duty-széria koronájának legfontosabb ékköve jelenleg a Warzone, és ez valószínűleg évek múlva is így lesz. Így pedig simán lehet, hogy ez a játék valódi versenytárs helyett az évente megjelenő Call of Duty-játékok hattyúdalaként vonul majd be a történelemkönyvekbe.
