A társasjátékok Elvis Presleyje visszatért

Amikor 1956-ban az Ed Sullivan Show-ban Elvis Presley belekezdett abba, hogy You ain’t nothing like a hound dog és úgy mozgott a csípője ahogyan azt a tévében még fehér embertől nem lehetett látni, valami végérvényesen megváltozott a zenében. A társasjátékok kultúrájában ez a pont 2019-ben jött el, amikor Elizabeth Hargrave játéka, a Fesztáv megjelent és azonnal meg is nyerte az Év Játéka díjat a komolyabb, komplexebb játékok kategóriájában.

Itt volt egy nő (!), aki csinált egy játékot, amiben nem orkokat és koboldokat kell halomra gyilkolni és nem is az acélgyártás ellátási láncát optimalizálni, hanem madarakat gyűjteni. Nem lelőni vagy kalitkába zárni, csak látni őket, ahogy az egy rendes madármegfigyelőhöz illik. A Fesztáv magyarul is megjelent, és gyakorlatilag percek alatt fogyott el, újra kellett nyomni. Népszerűsége azóta is töretlen, a Boardgamegeek értékelése alapján most is a világ 20. legjobb társasjátéka. Nem véletlen: könnyen megtanulható, nagyon szépen néz ki és a mérhetetlen mennyiségű madár kártyának köszönhetően mindig képes újat nyújtani. A témája pedig valóban olyan, amihez mindenki tud viszonyulni. Ebből a szempontból a madár is olyan mint a virág, aki szereti, nem lehet rossz ember, és ki akarna rossz ember lenni?

Akadt persze pár társasjátékos öreg róka, akik fanyalogtak, hogy túl nagy a véletlen a szerepe, nem kíván komoly stratégiát, és alig van bármi interakció a játékosok között. (Ez persze a játékosok tömegeit egy pillanatig sem zavarta meg abban, hogy boldogan játsszanak vele.) A Fesztáv példátlan sikere megmutatta, hogy a társasjátékok szólhatnak nagyon széles közönséghez, és nem kell feltétlenül sem agresszív témájúnak, sem érthetetlenül komplexnek lennie. Ahogyan az irodalomban az utóbbi időkben egyre hangsúlyosabb a női szerzők és a női nézőpont szerepe, a Fesztávval ugyanez a nézőpont jelent meg a játékok között is. (Természetesen voltak korábban is női játéktervezők, és voltak korábban is nem agresszív játékok, de ahogy a rock and rollnak is Elvis hozta el az áttörést, a társasok között is a Fesztáv lett az, ami változást generált.)

Második menet

Ahogyan a zenészeknél is a második album a legnehezebb, ott dől el, hogy valaki igazi sztár lesz vagy egydalos szerző, a társasjátékos világ is nagyon várta, mi lesz Hargrave következő dobása. (Tavaly év végén megjelent egy kis kártyajátéka Tussie Mussie néven, de az csak amolyan kislemeznek számított az Elvis-metaforánkban.) Idén aztán megérkezett – magyarul is! – a Mariposas, ami témájában nem ment messze a madaraktól: itt lepkék a főszereplők. Vagyis pontosan egy lepkefaj, a pompás királylepke. Ezek a különleges rovarok, amik a tarkalepkefélék családjába és a bűzpillefélék alcsaládjába tartoznak, minden évben a költöző madarakhoz hasonlóan vándorolnak Mexikótól a kanadai határig, majd vissza. A madaraktól eltérően azonban nem azok térnek vissza Mexikóba, akik onnan elindultak, ugyanis útközben a selyemkórókra petéznek, az ott kikelő hernyók néhány hét elteltével maguk is bebábozódnak, majd lepkeként folytatják tovább az utat. Azt, hogy pontosan hol is van a telelő területük, csak 1975-ben fedezte fel egy kanadai kutató, aki akkor már negyven éve próbálta megfejteni, merre járnak ezek a színes lepkék. Ez az alig 560 km2 nagyságú terület ma már a világörökség része.

A játékban tehát az lesz a célunk, hogy Mexikóból indulva minél több selyemkórót ejtsünk útba, és az ősz végére visszatérjünk Mexikóba. A térkép, ahol ezt megtesszük, hatszögekre van osztva és minden hatszögben valamilyen virág látható az ötféle lehetséges közül. A mozgásunkat kártyák szabják meg, ezekből kettő van a kezünkben és valamelyiket választjuk, amikor ránk kerül a sor. Egy-egy ilyen kártyán az látható, hogy hányszor és hány mezőt léphető: például háromszor egy vagy kétszer kettő esetleg egyszer öt. Minden alkalommal, amikor egy mezőn landolunk, begyűjtünk egy olyan színű virágot. Ezek a virágok arra jók, hogy ha egy selyemkórót jelző mező mellé szálltunk le, szaporíthassuk a lepkéinket. A szaporításhoz virágokat kell beadnunk, lehetőség szerint egyformákat. Az első generációs lepkék második generációsakat hoznak létre két virágért, a második generációsok harmadik generációsat háromért és így tovább. Különleges helyek a városok, ahol kedves emberek pillangóbarát kerteket telepítenek, itt bónusz kártyákat kaphatunk, leginkább akkor, ha sikerül egy teljes életciklust (pete –> hernyó –> báb –> lepke) összeszednünk egy színből. Miután léptünk, húzunk egy új kártyát és jön a következő játékos.

A játék három évszakon át zajlik: tavasszal négy lépésünk van, nyáron öt, és ősszel hat. Minden évszakban más-más célokért gyűjtünk pontokat. Lehet cél, hogy minél több lepkénk legyen Toronto közelében, esetleg, hogy ne legyen pillangónk Houstontól nyugatra, de van, hogy az a cél, hogy különböző színű mezőkön álljanak az évszak végén a figuráink. Jópofa, hogy a későbbi évszakok céljai elsőre nem láthatók, csak lassan kerülnek elő. Az összes megszerezhető pontok nagy része mégsem ebből jön, hanem abból, hogy hány negyedik generációs lepkét sikerül ősz végére visszajuttatnunk Mexikóba. Nem egyszerű feladat, hiszen a tavaszi és nyári célok arra sarkallnak, hogy menjünk minél északabbra.

Békés játék

A játék nagyjából ennyi, egy-egy parti 40 perc alatt lejátszható és ha egyszer jól átolvastuk, nem is kell többet a szabálykönyvet lapozgatnunk. Nagyon sokat nem kell gondolkodni egy-egy lépésnél, és rettenetesen hosszútávú stratégiára sem lesz szükségünk, mivel eléggé ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy milyen lapokat húzunk. Azon sem kell sokat filozofálnunk, hogy milyen virágra érkezzünk éppen, mert ha eggyel többet fizetünk, nem kell egyformának lennie a beadott virágoknak. Biztosan nem fogunk összeveszni a családtagjainkkal a játékon, mivel a játékosok egymásra semmiféle hatással nincsenek, egy-egy mezőn akárhány lepke lehet, egy-egy selyemkórónál bárhányan szaporodhatnak. Mindeközben a pillangók egyre jobban elterjednek a térképen, aztán ősszel indulnak visszafelé, ami kifejezetten szép látvány. A városokból összeszedhető bónuszkártyák sokat nem érnek, ritka, hogy valaki összeszedjen egy készletet és az így kapott előny nem igazán éri meg a fáradságot. Attól sem kell tartanunk, hogy hamar kiismerjük a játékot, mivel az egyes évszakok céljai és a városok bónuszai véletlenszerűen változnak játékról játékra, bőséges variációs lehetőséget adva.

A Mariposas jó eséllyel kicsit csalódás lesz azoknak, akik már rongyosra játszották a Fesztávot, de remek választás lehet, ha a család vagy a baráti kör most akarna megismerkedni a társasjátékokkal – főleg ha a családban vagy a baráti körben vannak olyan nem klasszikusan társasjáték-rajongók, akiknek esetleg a játék témája és esztétikája lehet vonzó. A másik irányban már jobban járható az út, akik élvezték a Mariposast, biztosan szeretni fogják a kicsit komolyabb kihívást jelentő Fesztávot, vagy bármelyik komplexebb társasjátékot.

Akkor lesz a társasjátékok Elvis Presleyje Elizabeth Hargrave-ből? Sajnos ebből a játékból még nem lehet eldönteni, meg kell hozzá várni a következőt.

(A játékot a Metagame-től kaptuk kipróbálásra.)