Le kellett mondani az esküvőt, mert a vőlegény pornót nézett, és a menyasszony nem tudta megadni neki, amire izgult

„Akkor még nem gondolt arra, hogy egyszer ez a kapcsolat véget érhet. Hogy elmarad nemcsak a squash, nemcsak az olaszországi utazás, hanem az esküvő is. Nemcsak az esküvő marad el, hanem egy közösen leélt élet is. A kapcsolat, a jegyesség véget ért. Kiderült, a vőlegénye pornót néz, és olyan dolgokra izgul, amit nem tud neki megadni.”

És amikor az anyja rákérdezett, hogy miért, miért akkor kell szakítani, amikor az esküvői meghívókat már kiküldték a rokonoknak, a lány „akkor se tudott volna válaszolni, már ha egyáltalán akart volna válaszolni, de természetesen nem akart válaszolni, mert nem tudta volna megmondani, hogy az volt a probléma, anyám, hogy a leendő férjem arra izgul, hogy valakinek a melle közé tegye a farkát, és nekem nincs akkora mellem, hogy az enyém közé tehesse”.

És a lány csak ült a konyhában, nézte, ahogy az anyja mosogat és fasírtot süt, hallgatta, ahogy arról beszél, hogy ő sem szerelemből ment férjhez, és nem kell túlbonyolítani az életet, és azon gondolkodott, hogy mi lett volna, ha annyi évvel korábban azzal a fiúval jön össze, akivel akkoriban randizgatott, de nem jöttek össze, mert nem jött ki a fiú kutyájával.

Erről szól Bakos Gyöngyi Nixon nem tud lépcsőzni című novelláskötete, ami tavaly év végén jelent meg a Magvető Kiadónál. Erről meg másik tizenvalahány emberről, többnyire fiatalokról és többnyire budapestiekről. Olyanokról, akik ismerkedni próbálnak, de nem megy, olyanokról, akik ismerkedni próbálnak, de igazából nem akarnak, olyanokról, akik egy lakásba bezárkózva szoronganak képzelődve és depressziósan, és olyanokról, akik egy régi ismerőssel találkoznak, de nem tudják, miért, és nem tudják, udvariaskodjanak-e, vagy meg se erőltessék magukat.

Végül mégis összefutottak

Például Hoffmanról, az egyetemi tanárról, aki sejti, nagyon sejti, hogy a felesége megcsalja, de mégsem mond és tesz semmit, és kitalálni sem tudja, mikor és hogyan csalhatja meg a felesége. Közben, mikor konzultációt kér egy diákja, csak a lány kezére tud nézni, ami ekcémásnak tűnik, és ez taszítja őt, amit szégyell, miközben azon gondolkodik, hogy bárcsak ne jönne konzultációra a diák, és bárcsak nem kellene figyelnie. Pár napja pedig mintha az apját látta volna az utcán, aki évekkel korábban meghalt, úgyhogy nem lehetett ő, mégis nagyon úgy nézett ki, de ezt a feleségének sem merte bevallani.

„Hoffman már a moziteremben észrevette a pár sorral előttük ülő főnökét, és remélte, hogy el tudja kerülni a találkozást. Megvárta a stáblista végét, szinte kínosan lassan vette fel a kabátját, sapkáját, kesztyűjét, abban bízva, hogy a főnöke hamarabb kisétál a moziból. Végül mégis összefutottak.” És Hoffman a beszélgetés közben „végig arra gondolt, hogy most kéne felállni, és azt mondani, mennünk kell, köszönjük az estét, jó volt beszélgetni, közben persze hogy nem volt jó, se az este nem volt jó, se a beszélgetés nem volt jó”.

Aztán „a tanszékvezető írt Hoffmannak egy e-mailt, hogy menjenek el pénteken hármasban a Zeneakadémiára. Sajnos a feleségem ügyel, írta vissza Hoffman. Nagyon boldog volt, hogy nem kellett hazudnia.” De nem sokkal később „a tanszékvezető megint írt e-mailt, most közös színházi programot javasolt, Hoffman és felesége is pont ráértek aznap, Hoffman igent mondott.”

Jobb is így, hogy kiderült a dolog

Aztán szól a könyv Vandáról is, akit nem látunk, akit csak onnan ismerünk meg, hogy olvassuk, ahogy Ágnes és Böbe beszélgetnek a munkahelyükön. Vandáról, akinek a plázában eszébe jutott, hogy megszökik a férjétől és a gyerekétől, „eszébe jutott, hogy Kelenföldön felszáll a vonatra, Bécsbe utazik, és soha többé nem jön haza, mondja Böbe”.

„Látszott, hogy bajok vannak otthon, ha nem is nagy bajok, de bajok, nem csak a gyerek miatt, valószínű, véli Böbe, jobb is így, hogy kiderült ez a dolog. Felszállt a vonatra, és kikapcsolta a telefonját, hogy ne tudják hívni, se férje, se anyja, de Bécsben kénytelen volt visszakapcsolni, mert internetre szüksége volt, mondja Böbe, de akkor már azzal a portugál férfival ment tovább, egyenesen a reptérre, így Ágnes, el akart menni a Vanda ezzel a férfival Portóba…

(...) de beszélgettek, nyilván angolul, a férfi mesélt az életéről, portugál, Portóban lakik, Vanda meg eldöntötte, hogy miért menne ő Bécsbe, ha Portóba is mehet, rég nem volt ekkora hatással rá senki, ezt csak gondolom, mondja Böbe, a férjével már lapos volt az egész, máshogy nem történhetett. A bekapcsolt telefonján elkezdték hívogatni, hol az anyja, hol a férje, aggódtak, később kiderült, hogy a rendőrséget és a kórházakat is felhívták, mondja Ágnes, amikor repjegyet vett a közös bankszámláról a Vanda Portóba, ott lett gyanús az egész a férjének is, ahogy a Böbe mondja, először azt hitte, ellopták a bankkártyaadatait, de aztán, mint aki megvilágosodott, pontosan tudta, hogy nem érte baleset Vandát, nem rabolták el, hanem Vanda megszökött, elhagyta őket egyetlen szó nélkül. Őket, mármint a férjét és a kisfiút, mondja Böbe.”

Akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban

Bakos Gyöngyi decemberben kapott Városmajor 48 emlékérmet. Garaczi László író, költő akkor ezt mondta a Nixon nem tud lépcsőzniről: „Egyéni, tömör, minimalista nyelven jelennek meg hétköznapi életünk rémes, kisszerű, rejtélyes és bizarr figurái, helyzetei, történései. Anyagát a szerző most is szigorúan megtisztítja minden felesleges salaktól, csak a legszükségesebbekről értesülünk. Kitakarás mint teremtés, az elhallgatások, elfojtások, kanalizációk derengő hermeneutikai rendje.”

Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.

És Bakos Gyöngyi novelláskötete pont ezért jó: azért, mert rajta keresztül néhány percre vagy néhány tíz percre mi is azok lehetünk, akik szembejönnek a Kálvinon, vagy kinéznek a belvárosi bérház ablakán, mi is lehetünk a névtelen lány, akinek a vőlegénye pornót nézett, Hoffman, aki attól tart, hogy a felesége megcsalja, és Vanda, aki kimegy Bécsbe, mert egyetlen szó nélkül akarja elhagyni a férjét és a kisfiát. Pontosabban Vanda kollégája lehetnénk, aki Ágnes és Böbe elmesélésében hallgatja, milyen volt a portugállal a vonaton, ahol angolul beszéltek.

És ezt olvasni egyszerűen jó, mert bár a könyvet nyilván egy ember írta, annak az embernek – Bakos Gyöngyinek – az én érzékelésem szerint nagyon jól sikerült ábrázolnia, miken dilemmáznak, ügyetlenkednek, szerencsétlenkednek ma Budapesten azok a 20 és 40 közötti fiatalok, és magukat fiatalnak érző felnőttek, akik a Covid alatt elvesztették a fonalat, és azóta se nagyon tudták felvenni. Meg persze olyanok is, mint Hoffman, akik azt képzelik, hogy szembejött az apjuk a Kálvin aluljáróban.

Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lépcsőzni
Magvető, 2024, 4499 Ft