Végigfutott rajtunk a libabőr, aztán úgy maradtunk

A Müpa Maratonok történetében második alkalommal szerepel barokk szerző, az úttörő – mint oly sok mindenben – Johann Sebastian Bach volt még 2014-ben. Händel legismertebb művei egyébként pont a Müpába valók, a születésének kerek évfordulója nélkül is jó választás lett volna. A mostani volt az első olyan év, amikor a Maratont a Müpa, a Fesztiválzenekar nélkül rendezte. Nem, mintha a BFZ-től távol állna a barokk, olyannyira nem, hogy épp február 7-8-án adnak ilyen koncerteket a Zeneakadémián.

Az okokra nem kaptam hivatalos magyarázatot, a Müpában szóba sem került. Mindenesetre a XXI. században a barokk zene előadása pár kérdést felvet. Nem akarok nagyon száraz történeti fejtegetésekbe menni, de az úgynevezett „régizene” játszás már a romantika korára visszavezethető, gondoljunk például a nagyszabású oratóriumok és misék újrafelfedezésére. Nos, azóta a kutatásoknak hála egyre többet tudunk a barokkról, így a zenéjéről is. De a zenekari hangszerek rengeteget fejlődtek azóta, gondoljunk a fúvósok billentyűire, szelepeire, a vonósok húrjaira, vonóira, stb., stb. A mai klasszikus zeneművészeti képzésből érkező muzsikusok nem feltétlenül képesek megszólaltatni egy barokk hangszert. Az előadásmód is egyre markánsabban eltér. A régizene mozgalom évtizedei során kiépült a teljes infrastruktúra. Vannak régizenével foglalkozó lemez- és kotta kiadók, kutatóintézetek, hangszerkészítők, képzések a legfelsőbb fokig, kifejezetten régizene együttesek és fesztiválok is.

Kialakult egy önálló világ a klasszikus zenei együttesek mellett, és a kettő között nem magától értetődő az átjárás. Van-e Magyarországon a barokk zenének akkora közönsége, hogy megtöltse tizenhárom koncerten a Müpa termeit? Milyen az a pillanatkép, amin hazánk régizene együttesei együtt szerepelnek? Ebből a szempontból is érdemes egy pillantást vetni az idei Maratonra. Spoiler: aggodalomra semmi ok, sőt.

#1 Szombathely az ősforrás

Lakatos György hagyományos, gyermekeknek szóló délelőtti bemelegítése után az első komoly koncert a Fesztivál Színházban volt. Fellépett a Savaria Barokk Zenekar, élén Németh Pállal, aki a magyar régizenei mozgalom születésénél is bábáskodott. Vele és velük kezdődött itthon minden és most a Maraton is. Műsorukat az op. 6-os concerto grossokból a második nyitotta. (F-dúr, HWV 320) Karrierje zenitjén, amikor már „lejött” az olasz stílusú operákról, kiadója biztatására kezdett concerto grossokat írni. Egyrészt célszerű volt az oratóriumok között játszani ezeket, másrészt remek bevételi forrásként szolgáltak. A Scarlattik és Corelli concertoi nagyon mentek, a szász mesterben pedig itáliai tanulóévei után kitörölhetetlenül zengett az olasz funky élete végéig, tehát megerőltetés nélkül írta ezeket a zenei gyöngyöket. A ciklus több zenekar programjában is szerepelt, ragyogó alkalmat teremtve arra, hogy a hasonló karakterű darabokat más-más felfogásban, teremben és hangszereken hallgathassuk meg.

Nagyon szép, összeérlelt hangzást kaptunk a Savariától, hiába, Szombathely generációk óta a régizenélés egyik központja, remélhetőleg a jövőben is az lesz. Második szám volt Händel egy világi kantátája, a kivételesen szép Notte placida e cheta, (HWV 142) Ducza Nóra előadásában. Jó választásnak bizonyult a kombináció minden értelemben. A zárószám pedig a Tűzijáték szvit volt (HWV 351) Händel az aacheni békekötés alkalmából komponálta a király kérésére. Akkoriban sem volt olcsó mulatság a tűzijáték, nemhogy évente, de egy-egy uralkodó életében is csak egyszer-kétszer került rá sor. A hatalmas érdeklődésre tekintettel a művet egy főpróbán is bemutatták London közönségének, egyes források 12 ezer hallgatóról szólnak, illetve arról, hogy a hömpölygő tömeg három órára megbénította a London Bridge forgalmát. Ez a pár adat is mutatja, mekkora megbecsülésnek örvendett Händel Angliában.

A koncerten kifejezetten érdekes volt a maiaknál lényegesen kisebb méretű üstdobok látványa, inkább kisüstik voltak. Pörköltből olyan maximum 20 emberre lehetne főzni bennük, ha értik, mire gondolok. És, ha már hangszerek, egy újabb érdekesség. Már javában engedték be a nézőket, amikor a csembalót még mindig hangolta Bősz Tibor hangszerész. Kérdésemre elmondta, hogy a csembaló egy végtelenül érzékeny hangszer, pengő húrjainak hangját egy fenyőfából készült rezonátor lemez erősíti fel. Ez 4-5 milliméter vékony, és teljesen kezeletlen, azaz minden légköri változásra azonnal reagál. „Most mindenki beül, folytatja a légzést és párolgást és igazából kezdhetném újra az egészet”, mondta el a mester.

#2 Pantomim a legszebb babérfa árnyékában

A második koncert, amit meghallgattam egy igazi különlegesség volt, a Budapest Bach Consort, Händel: Apollo e Dafne – kantátáját (HWV 122) adta elő két énekessel, akik jelmezben, barokk szcenikával adták elő ezt a szomorkás történetet. A sztori nem túl bonyolult, bejön Apollo (Najbauer Lóránt), az íjával és nyílvesszőivel hadonászik illetve saját hősi aurájában feszítve villog. Dafne (Kalafszky Adriána) érkezésekor bátran egy bokor mögé rejtőzik, a lány szépsége teljesen elvarázsolja. A közeledést nagyban gátolja a Dafne kezében lévő termetes lándzsa, amit nem fél használni. Apolló megszerzi tőle a fegyvert, és szüntelen ostromolja szerelmével. Egy adott ponton a lány már egy kenulapáthoz nyúl és hajthatatlannak tűnik, de később mégis kihajt, hiszen Apolló érintésére inkább babérfává változik. Mielőtt becsületén csorba esne a fotoszintézisbe menekül. A barokk szcenika is egy érdekes dolog. Az énekes színészek eljátsszák a történetet, ez eddig rendben van, de a barokk zenéhez hasonlóan a barokk színjátszást is keretek közé szorítja számos szabály. Korlátozott az eszközkészlet, a mozdulatok módfelett modorosnak hatnak, már-már pantomimszerű az egész. Én megbabonázva néztem, bizonyos révület vett erőt rajtam és egyszerűen elrepült az idő. Nagyon tetszett a produkció és a műfaj is, ezután keresni fogom az alkalmakat, amikor újra átélhetem.

A Maratonok egyik legnagyobb előnye, hogy a produkciók 50 percesek, ez nagyon bejön a közönségnek, hiszen zsákbamacskázni is rizikómentesen lehet, ha valami nagyon nem tetszik, az is legfeljebb egy szűk órán át tart. Bár, Händelnél szerintem erről szó sincs, a barokkot nem kedvelők is csak az unalmat és kiszámíthatóságot emlegetik, de nagyobb veszély nem fenyeget minket.

#3 Baráti

A következő hangverseny, amire beültem, már a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben volt. Baráti Kristóf várt és a Camerata Pelsonore. A délelőtti koncert kvázi folytatásaként az op. 6-os concerto grossokból hármat is eljátszottak (No. 11, A-dúr HVW 329, No. 4, a-moll HWV 322 és No: 12, h-moll HVW 330) zárásként pedig a B-dúr hegedűversenyt, (HWV 288) Händel egyetlen, hegedűre írt versenyművét. Egyáltalán, a concerto grossókon túl nem nagyon jeleskedett ebben a műfajban. Érezhetően más formákat keresett. A hegedűversenye sem a szó hagyományos értelmében vett concerto, így ragyogóan illett a program végére. Hála Istennek nem vagyunk híján kiváló hegedűsöknek itthon, és határozottan színes egyéniségek mindannyian. A Maraton előtt, a programot böngészve már biztos voltam, hogy ezt a koncertet meg fogom hallgatni. Baráti Kristóf játéka számomra mindig valami megközelíthetetlen, titkos misztikumot közvetít és ez ragyogóan illik a barokk zenéhez. Nem csalódtam ebben sem, és az együttes is remek játszótársnak bizonyult. Ne haragudjanak, ha kritikát nem írok a koncertekhez, ellenben mindenkit biztatok, hogy a médiaklikk felületén hallgassa meg a koncerteket, így mindenki saját véleményt alkothat.

Viszont nagyon érdekes volt és a Müpa akusztikusait dicséri, hogy egy átlag szimfonikus zenekarhoz képest sokkal kisebb apparátus is milyen szépen, elegendő hangerővel szólal meg a nagyterem színpadán. Mint megtudtam, a teljes akusztikai teret módosítják minden koncerthez, nem csak a tetőről függesztett bonyolult, több darabból álló izét, hanem a színpadok körbeölelő színes paneleket is előre, hátra mozgatják, sőt, tekergetik. Őrület.

#4 Végre egy kórus!

Némi szusszanás után a Budafoki Dohnányi Zenekar és a Kodály Kórus Debrecen lépett a rivaldafénybe. Hollerung mester -ahogy szokta- rögtön mikrofont ragadott és elmondta, hogy a műsor egy „pasticcio” azaz eredetileg nem egymáshoz tartozó részek összegyúrása lesz. Amolyan élő válogatáskazetta Händel kórusra és zenekarra írt műveiből. Handel, miután több tucat operát írt, az oratóriumok felé fordult. Az opera, ami alatt olasz stílusú operát kell értenünk, egy idő után visszatetszést váltott ki új hazájában, Angliában. Händel ugyanis húszas évei elején elszegődött a hannoveri választófejedelemhez, mint kappelmeister. A választófejedelemből később angol király lett, I. György néven, Händelből pedig angol zeneszerző. Szép hosszú életének tehát jó háromnegyedét Angliában töltötte, ahol állampolgárságot is kapott. Az ő esetében tehát abszolút áll az „angolszász” jelző, hiszen szászból lett angol. Szász szónak is egy a vége, az opera túl erkölcstelenné vált a puritán angolok körében, és ezzel párhuzamosan erősödött az oratórium szerepe, noha az átmenet nem volt zökkenőmentes. Az oratórium jellegzetesen vallási témájú, ezért az énekesek nem játszanak a színpadon, mert az nem illik. Ezt a publikumnak azért szokni kellett.

A folyamat gazdasági vonzatait Händel is érezte, több operaház-alapítási és működtetési projektje elbukott, és az oratóriumok húzták ki a csávából.
A budafoki csodagyár most ezekből válogatott elsősorban, a Müpába hozva azt a fényt, ami több, mint háromszáz éve ragyog. És itt muszáj megemlítenem nekem is, hogy Händel neve az, ami összeköti a focit az oratóriummal, hiszen a Bajnokok Ligájának főcíme a Zadok, a főpap – koronázási himnusz, (HWV 258) az ő műve, amit azóta is használnak minden koronázás alkalmával és a meccsek előtt. Helyesebben nem az eredeti Händel művet, hanem egy Britten átdolgozást, de tényleg nem kell szőrszálakat hasogatni. A koncert tehát ezzel kezdődött és végigfutott rajtunk a libabőr, aztán úgy maradtunk. Ragyogott a kórus és a zenekar hangjától a terem, minden magasztos volt, pompázatos és fényes. A csúcspontot mégis egy lassú és szinte elsuttogott ária jelentette. Lascia ch’io pianga, Almirena áriája a Rinaldoból. (HWV 7)

Balga Gabriella szólóját azonnal taps követte, háromszor hajolt meg és abszolút megérdemelte. Társa, Cser Krisztián basszus nem kapott aznap ilyen hatásos énekelnivalót, de panaszra nála sem lehet okunk. Érdekes, hogy egészen 17 óráig kellett várni az első, kórussal fellépő együttesre. Händel életművében lenne annyi káprázatos darab, hogy több ilyen koncert is elfért volna. A Müpa pedig tökéletes helyszín az ilyen koncertekhez.

#5 Csodából csodába

A Händel Maratont nem tudtam volna elképzelni a Liszt Ferenc Kamarazenekar nélkül. Ha már szóba került az op. 6-os concerto grosso ciklus, egy nagyon szép lemezt készített a zenekar, még Rolla János vezetésével, 1981-ben. Igen, hihetetlen, már 44 éves ez a kiadvány és miközben ezeket a sorokat írom, ott forog a lemezjátszón. Egyáltalán nem hat réginek, meghaladottnak, pedig az együttes elképesztő iramban változik, mióta Várdai István vette át a művészeti vezetést. Az újabb magasságok ostromát vasárnap sem hagyta abba a csellóművész, ahogy a kísérletezést sem. Az egyik legtöbbször és legtöbbféleképpen átírt Händel művel indult a koncertjük. A Passacaglia, írjuk most olaszosan, a g-moll szvit része és csembalóra írta Händel. Ebből készült egy zongora változat, majd gitár, hárfa, és sorolhatnánk még. Aztán jött Johan Halvorsen, és mialatt mi a honfoglalás milleniumát ünnepeltük, ő készített egy hegedű-brácsa átiratot. Ezt én a Perlman-Zukerman felvételről ismerem, és nagyon szeretem. Most hegedű-cselló változatban hallhattuk, Tfirst Péterrel és Várdai Istvánnal. Keressék meg a Médiaklikken, úgysem tudom leírni, amit hallottunk. A backstage-ben dolgozók is abbahagyták azt, amivel éppen foglalkoztak és mindannyian csak ámultunk. Aztán a Vízizene (és a G-dúr szvit részletei) következtek, egy újabb darab, amit királyi megrendelésre, ezúttal csónakázáshoz komponált Händel. Az uralkodót csónakon kísérte a zenekar és úgy zenélt. Mármint nem a csónakot szólaltatták meg, hanem a hangszereiket. Mindegy. Állítólag a királynak annyira tetszett a kompozíció, hogy még három ismétlést kért. Lám, a loop-gomb egyidős a zenehallgatással. Ha azóta már elindították a Passacaglia hallgatását a Bartókon, akkor már ne kapcsolják ki, hallgassák meg utána ezt is.

A harmadik szám ismét egy átirat volt, és azt kívánom mindannyiunknak, hogy még sok-sok ilyen átirat szülessen. Az eredetileg hegedű-hegedű-csembaló triószonátát két csellóra és zenekarra dolgozta át Szüts Apor és ragyogó munkát végzett. A gordonkák mögött Várdai István és Aleksander Simic foglalt helyet. Csodás együttmuzsikálás volt. A fényképezőgépemet a bazinehéz 70-200-zal az ölembe fektettem és behunyt szemmel élveztem a zenét. Talán jó lett volna befejezni itt a koncertet. Nem azért, mert a hangversenyt záró Vízizene (és a G-dúr szvit) újabb részletei rosszak lettek volna, de ezt a két csellóhangot elvittem volna magammal, ott hagytam volna a fülemben akár holnapig is. Sebaj.

#6 Záróakkord

Ha ragaszkodom az eredeti terveimhez, csendben összepakoltam volna és elindulok haza. De nem hallottam még az Orfeo Zenekart és a Purcell Kórust élőben, nem láttam Vashegyi Györgyöt vezényelni sem. Vashegyi egyébként embertelen munkát végez, hiszen a két említett együttes vezetését immár több mint harminc éve csinálja, ezalatt etalon lemezeket adtak ki, sőt a Haydneum ernyője alatt olyan értékmentést és ismeretterjesztést végeznek, ami megkockáztatom, példátlan. Ehhez egy teljes emberi élet is kevés, de Vashegyi ezen kívül a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója is. Ami mint feladat talán egy másik egész embernek is elég volna. Tehát nagyon kíváncsi voltam a zárókoncertre, mert ez eddig a társrendező, a Fesztiválzenekar privilégiuma volt. Valószínűleg túlgondolom és túlaggódom, de tényszerűen nem történt más, mint Fischer Iván helyét Vashegyi György vette át. Két ember, két általuk életre hívott együttes, két teljesen más világ.

Kicsit elszoruló gyomorral ültem be a robotkamera mögé, a fotósoknak kijelölt helyre. Az Orfeo is az op. 6-os concerto grossok közül választott, ők a No. 6-ost játszották el. (g-moll, HWV 324) Az első taktustól kezdve tökéletes volt az egész. A nap folyamán ez volt az első alkalom, hogy azt éreztem, egy láthatatlan csap nyílik meg és fékezhetetlenül ömlik belőle Händel zsenije. Pazar volt a két hegedű, kimagaslóan gyönyörű a continuo és egyáltalán, varázslat volt és makulátlan előadás. Vashegyi elképzelése a korabeli hangzásról szerintem egyedi, mindenképp a hatásra koncentrál. Sok külföldi felvételen hallani, hogy a zenekar a lehető legnagyobb mértékben akar másképp szólni, mint egy modernebb hangszerekkel, a romantika formanyelvén felnőtt együttes. Ez az erőlködés leginkább zavaró, néha olyan mértékben, hogy a figyelmet is elvonja a zenéről. Amikor a bélhúr fontosabb, mint az, hogyan rezeg.

Az Orfeonál erről szó sincs, rockkoncertek energiáit szabadították fel.
A nap zárószáma, megkoronázása a Dixit Dominus, HWV 232 volt, írhatnám, hogy „mi más?” nagy, szép, egyenes felkiáltójelet rajzolt Vashegyi a Müpa fölé a téli égboltra, ami talán egészen addig visszhangozta a vastapsunkat, míg el nem jött a reggel.

Örülök, hogy volt egy barokk Maraton és remélem lesz még, Vivaldi nagyon nagy sikert aratna, a korabeli Velencéről is lenne mit mesélnie a mindig kiváló Becze Szilviának a Bartók Rádió egésznapos közvetítésén és biztosan nem maradna üres szék egyetlen teremben sem.