A halál a teljes megsemmisülés, ami elképesztően ijesztő, de most komolyan, ez elrontsa a kedvem?

A halál a teljes megsemmisülés, ami elképesztően ijesztő, de most komolyan, ez elrontsa a kedvem?

314

Bak Róbertnél, a Telex 39 éves könyvkritikusánál 2020-ban jelentkeztek az ALS első tünetei, de magát a betegséget csak a sokadik vizsgálat után diagnosztizálták. Hamarosan megjelenő verseskötete apropóján a költészet felé fordulásáról, Karsai Dánielről, Istenről és hitről, valamint az olvasási szokásairól kérdeztük kollégánkat.

Nem szokványos kompozíciós megoldás, hogy egy verseskötet elején tíz tényt, adatot olvashatunk egy betegségről. Mikor és milyen tünetek után diagnosztizálták nálad az ALS-t?

A legkorábbi jelek 2020-ban jelentkeztek olyan apróságokkal, mint például a mutatóujjam néha hármat klikkelt kettő helyett az egérrel, illetve egy bizonyos szögben tartva a csuklómat, magától „kicsapódott” a kisujjam. Röviddel később jöttek a lábgörcsök edzés közben, de fizikailag rendben voltam. 2022 májusában vettem észre, hogy edzés közben kicsit visszaesett a teljesítményem, de nem jelentős mértékben. Majd nyár közepén elkezdett ugrálni pár izom a vállamban, ami pár nap alatt elterjedt nyak alatt mindenhol. Gondoltam, vitaminhiány, szedtem multivitamint, magnéziumot, kalciumot. Semmi változás. Nyár végén mentem orvoshoz, a nagylabor normális volt, csak egy enyhe pajzsmirigy-alulműködés derült ki, semmi más.

Ősszel már elég furcsán kezdtem járni, mint egy robot, és mivel több hónapos várólista volt a debreceni klinikán, magánorvoshoz fordultam. Ő a tünetek (izomrángás, izomfogyás, hiperreflexia) alapján egyből ALS-re gondolt, de az ENG (elektroneurográfiás vizsgálat a környéki idegek állapotáról, működéséről – a szerk.) ekkor még normális volt, így végül azt mondta, hogy más lesz a baj oka. Majd február körül a jobb kezem kezdett el sorvadni. Ezzel eddig nem volt baj. Ekkor megnézett egy másik orvos, aki ismét azt mondta, hogy ALS. Az új ENG már nagyon rossz lett, úgyhogy kizárásos alapon azt mondták, hogy akkor ez ALS lesz.

Most hogy vagy?

Ma már csak segítséggel tudok menni, a kezem alig mozog, illetve nehezen érthető a beszédem, és vannak nyelési problémák is. De meg kell becsülni ezt a helyzetet, mert ennél csak rosszabb lesz.

Jelenleg milyen kezeléseket kapsz?

Ez egy olyan betegség, amivel nem igazán lehet mit kezdeni. Van rá egy nem túl hatékony gyógyszer, illetve kapok egy méregdrága, de a tb által egyéni méltányossági alapon támogatott infúziót, ami elvileg lassítja a romlást. Ezenkívül hetente jár hozzám gyógytornász és masszőr is.

A közelmúltban Karsai Dániel alkotmányjogász történetén keresztül egy ország ismerhette meg az ALS-t és annak lefolyását. Ugyanezzel a betegséggel élőként milyen érzésekkel követted nyomon az ő történetét, gondolok itt az állapotának alakulására, de akár a jogi küzdelmére is?

Lehet, hogy meglepő lesz, amit most mondok, de a róla alkotott véleményemet semmiben sem befolyásolta, hogy ugyanabban a betegségben szenvedtünk. Ő egy végtelenül egyenes ember volt egy rendkívül nemes céllal, akit nem tudtam volna nem támogatni a küzdelmében. Ráadásul az eutanázia egy olyan dolog, amit mindig is támogattam. Egyetlen gyógyíthatatlan beteget sem lenne szabad akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy értelmetlenül szenvedjen. Ezt a döntéshozóknak is jó lenne megérteni.

Már maga a köteted alcíme (Első és utolsó versek) is felkavaró. Te mivel magyarázod, hogy bármiféle előzmény nélkül egyszer csak elkezdtél verseket írni?

Azt hiszem, aki annyit olvas mint én, az mindenképpen eljátszik a gondolattal, hogy valamikor írni fog valamit, és ez nálam sem volt másként. Azonban úgy éreztem, hogy ameddig nincs meg bennem az a kellő magabiztosság, ami az íráshoz kell, nem vágok bele. Összességében mindig is prózai alkat voltam, de már jó ideje rendszeresen eszembe jutottak olyan rövid, versszerű szövegek, amelyek hasonló témákat jártak körül, mint a könyvemben szereplő darabok. Ezeket azonban sokáig nem írtam le, így természetesen elfelejtettem őket. A betegségem aztán elég sok felesleges időt adott, és arra jutottam, hogy miért ne írnám le, ami eszembe jut. Az így lejegyzett szövegekből születtek meg a verseim.

Kinek mutattad meg őket először? Kaptál esetleg tanácsokat, segítséget pályatársaktól?

A kritikaírás révén természetesen sok írót, költőt ismerek, közülük háromnak – Hartay Csabának, Szöllősi Mátyásnak és Áfra Jánosnak – is megmutattam az alkotásaimat. Az volt az egészben a legviccesebb, hogy mindhárman bátorítottak, és egymástól teljesen függetlenül ugyanazt mondták: hogy a versek jók.

Hartay Csaba, Szöllősi Mátyás és Bak Róbert – Fotó: Hartay Csaba
Hartay Csaba, Szöllősi Mátyás és Bak Róbert – Fotó: Hartay Csaba

Az Ars poetica. Írnak még ilyet? című vers beszélője úgy fogalmaz, hogy „Nem kell szégyellnem / ha csak a Parnasszus lábát / kapargatom / elszántan, puszta kézzel, / beszakadó körmökkel”. Voltak esetleg pillanatok, amikor elbizonytalanodtál a költői színre lépéseddel kapcsolatban?

Megmondom őszintén, nem igazán. Miután elült az első döbbent érzés sokkja, miszerint „jé, én most tényleg verseket írok?”, azt azért meg tudtam ítélni, hogy amit csinálok, abban van valódi érték. Ahogyan azt is, hogy személyemben ettől függetlenül nem az új József Attila született meg. Aki ír, annak az ilyesmit illik helyén kezelni.

Viszont mindig is úgy gondoltam, hogy nem érdemes az asztalfióknak írni, ezért úgy voltam vele, hogy ha összejön egy kötetre való vers, azt megpróbálom valahol kiadatni. Ebben szerencsére egyből segítségemre sietett a Merítés-díj egykori megálmodója, Horváth Balázs és az Ampersand Kiadó, amely egyből fantáziát látott a könyvemben. Köszönet érte.

Az alkotással párhuzamosan több verset is olvastál?

Az alkotás során ugyanúgy olvastam, mint korábban, így bőven akadtak verseskötetek is közöttük. Ezek azonban engem nem befolyásoltak.

Mit gondolsz a költészet és a versírás terápiás jellegéről? Máshogy látod most, a kézirat lezárása után, mint láttad korábban kritikusként?

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy van, aki terápiás céllal ír, akár verset, akár mást, és nálam is egy trauma váltotta ki azt, hogy írjak, de ezzel együtt sem gondolom úgy, hogy terápiás céllal írnék. Most már azért írok, mint bármelyik költő: egyszerűen úgy érzem, hogy írnom kell.

Az első ciklus versei (Amikor meghalok) a halál, az elmúlás témája köré szerveződnek, és mintha egyszerre lenne belőlük kiolvasható a félelem („Nem jár az esze a halálon, ami engem / megrémít. / Megrémít, mert nem ismerem.”) és az azzal való dacolás („de félve éljek addig, míg a szívem is / megrágja?”). Jól érzékelem ezt a kettősséget?

Az ember az egyetlen faj a világon, amely tisztában van saját halandóságával, és amely néha ugyan hajlandó elgondolkodni mások halálán, de a sajátján szinte soha. Van bennünk valamilyen belső blokk, ami ezt nem engedi. Ez a blokk azonban néha felold, például akkor, amikor az ember gyógyíthatatlan beteg lesz. Ilyenkor pedig gondolkodni kezd. Egy hozzám hasonló racionális elme például azon, hogy a halál a teljes megsemmisülés, ami után nincs semmi. Ez persze a maga felfoghatatlan módján elképesztően ijesztő, de amikor ezen túljutottam, úgy voltam vele, hogy most komolyan, ez elrontsa a kedvem? A fenét, inkább jól érzem magam, amennyire csak lehetséges.

Sokatmondó, hogy a második blokknak a kérdőjellel végződő Isten? címet adtad. Megváltoztatta a betegséged azt, ahogy Istenről, a hitről, az egyházról gondolkodsz?

Már elég régen kialakult és meglehetősen szilárd világképpel rendelkezem, amelyet a legkisebb mértékben sem befolyásolt a betegségem. A hit és a vallás mindig is távol állt tőlem, még azzal együtt is, hogy az egyik leginkább emberi dolognak tartom azt a pillanatot, amikor a kicsi, rettegő, az őt körülvevő világból mit sem értő és saját halandóságára még csak éppen ráébredő ősünk megalkotta a mindenható és mindent irányító Isten képét, aki magyarázat mindenre, amit nem értünk és amitől félünk.

Azonban úgy gondolom, hogy a több évezredes emberi történelemnek és az általunk felhalmozott felfoghatatlan méretű tudásnak elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy elfogadjuk, nincs mindennek megmagyarázható oka. Például annak, hogy miért lesz valaki gyógyíthatatlan beteg a harmincas éveiben.

A Tarkólövés ciklus már címével megidézi Radnóti Miklós életművét, és aztán szerepel benne egy Abda című vers is. Ebben a részben ugyanakkor olyan szövegek is olvashatók, amelyek valamiféle kelet-közép-európai történelmi tapasztalatra reflektálnak. Miért Radnóti felől közelítetted meg ezt a témát?

Radnóti verseit mindig is kedveltem, de nem emiatt kapott fontos szerepet ebben a ciklusban, hanem azért, mert a múlt század egyik legfelfoghatatlanabb történelmi tragédiájában vesztette életét. És úgy gondolom, hogy ráadásul a második világháború a legrégebbi olyan, mindenkit érintő trauma, amely még viszonylag velünk él, hiszen sokak nagy- vagy dédszülei maguk is átélték ezt az időszakot. Persze nem sokat tudunk róla, és pláne nem helyesen, de valamit mégiscsak. A korábbi időkből pedig még kevesebb fogalmunk van, hiszen az emberek nagyon tudnak felejteni. Ez pedig azt eredményezi, hogy a történelem folyamatosan ismétli önmagát, amit sokan nem hajlandók tudomásul venni.

Összességében nagyon személyesek a verseid, viszont helyenként ki is szólsz belőlük, sőt a kötet maga is egy kérdéssel zárul („Mondd, / jobb lett?”). Meghatározható, hogy elsősorban kik a versek címzettjei?

Minden bizonnyal lesznek olyanok, akik azért olvassák el, mert kedvelnek (legyenek rokonok, barátok vagy ismerősök), lesznek olyanok, akik azért, mert nyomon követnek az irodalmi életben (akár itt a Telexen, az Ekultúrán vagy a Moly.hu-n), meg persze lesznek olyanok is, akik az utóbbi időben előtérbe kerülő ALS miatt fognak érdeklődni. Én azonban nemcsak nekik ajánlanám ezt a művet, hanem mindazoknak, akik a szívüket és az eszüket is szeretik használni olvasás közben.

Tavaly január óta harminc kritikád jelent meg a Telexen, és mint említetted, máshová is írsz rövidebb ajánlókat. Hogyan alakította át a betegség az olvasási szokásaidat?

Így visszatekintve elmondhatom, hogy az olvasási szokásaim nem változtak meg, pontosan azokat az engem érdeklő könyveket olvasom, amiket eddig. Az egyetlen komolyabb változás az, hogy mivel az egész tavalyi évet táppénzen töltöttem, és a fizikai állapotom romlása miatt egyre kevesebb dologra voltam képes, egyre több időt töltöttem olvasással, ami végül 252 elolvasott könyvhöz vezetett, amelyek jelentős része igazán remeknek bizonyult. Olvasni jó, olvassatok sokat!

Bak Róbert február végén megjelenő verseskötete itt előrendelhető.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!