Ha figyelek a külvilág változásaira, nem biztos, hogy a mai Magyarországon Proustot fordítottam volna

Nem kis dolog, hogy az ön fordításában jelent meg először magyar nyelven Az eltűnt idő nyomában teljes regényciklusa. Mit érez?

Vegyes érzés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek némi büszkeséget, ugyanakkor egyfolytában nyomaszt, hogy vajon elég jó-e a tolmácsolás. Egyik volt tanárom, Fáber András azt mondta, senki nem lehet elég jó Proust fordításához. De hogy én hol helyezkedem el a skálán, azt nem tudom megítélni, majd talán az olvasók és a fordításkritika megteszik.

Amikor a 30-as években megjelent az első két kötet magyar fordítása Gyergyai Alberttől, a magyar nyelv ezzel a tempóval élen járt Az eltűnt idő nyomában fordításában. A harmadik kötet viszont csak ötven évvel később jelent meg Gyergyaitól, ön a 90-es években kezdte el a negyedik kötettel, 2017-re végzett a hetedikkel, és most készült csak el a teljes ciklus magyarul ugyanattól a fordítótól. Ha ilyen jól kezdtünk a 30-as években, hogy fejezhettük be ennyire későn?

Részben a második világháború miatt, az nem kedvezett a regénykiadásoknak, és valószínűleg a fordításoknak sem. Az 50-es évek szintén nem kedveztek Proustnak, de én úgy tudom, hogy Gyergyai Albert maga döntött úgy, hogy a negyedik kötetet már nem kívánja lefordítani – erkölcsi okokból. Abban már nagy szerepet kap a homoszexualitás, és ettől ő idegenkedett, igaz, nincsenek pontos adataim erről. De függetlenül attól, hogy mit szeretett volna, meg is halt, mire a harmadik kötet megjelent, szóval sok szó nem is eshetett a folytatásról.

Korábbi interjúiban már beszélt arról, hogy amikor a 90-es években elkezdte a fordítást a negyedik kötettől, már akkor szó volt róla, hogy a harmadik kötetet mindenképp újrafordítja majd. Hagyományosan ezt tartják a legkevésbé jónak a három Gyergyai-fordítás közül, és felmerült az is, hogy a harmadik köteten is át-átüt Gyergyai idegenkedése a homoszexualitástól. Ez miben nyilvánul meg?

Talán Charlus figurájában. Charlus Gyergyainál alapvetően taszítóbb. Valamelyik kritikában vagy tanulmányban olvastam, hogy „a förtelmes Charlus úr”, pedig hát Charlus úr az egyik legcsodálatosabb alak, aki egyszerre taszító és abszolút emelkedett, sőt néha erkölcsileg magasan a többiek fölött áll. Életemben egyszer találkoztam Aczél Györggyel, amikor ő már öreg és beteg volt, és ő azt mondta, hogy a hivatalos magyarázat, ami a harmadik kötet megjelenése előtt elterjedt, azaz hogy a rendszer nem támogatta Proust fordítását, nem teljesen igaz, mert ő személyesen biztatta Gyergyait a folytatásra, ahogy engem is erre buzdított. Tényleg majdnem fél évszázad telt el a második és a harmadik kötet megjelenése között, nyilván Gyergyai is idős volt már, amikor a harmadikat fordította – igaz, én sem vagyok fiatal. És érződik az is, hogy ez, a harmadik a legbonyolultabb kötet. Nem is a legjobb a hétből, de a legösszetettebb, az biztos.

Önnek is ez volt a legnehezebb a fordításban?

Én sem tudtam, hogy eljutok-e idáig élve, ez volt az egyik kérdés, és hogy be tudom-e fejezni. De igen, azt hiszem, ez a legnehezebb. Ebben vannak talán a leghosszabb fejtegetések katonai diplomáciáról, hadtörténetről, egyebekről, és a leghosszabb társasági csevejek is. Ez azért fordítóként néha nem feltétlen öröm.

Meg azért ezek a kötetek nem is azon a nyelven íródtak, mint a mai slágerkönyvek általában.

Bár a korabeli feljegyzések szerint Proust így is beszélt, az élőbeszédben sem riadt vissza a hosszú mondatoktól.

Egyáltalán, hogy kezd neki az ember egy három-négy oldalas mondat lefordításának?

Megszokás kérdése, azt hiszem. Én általában úgy dolgoztam, hogy addig rágcsáltam egy-egy mondatot, amíg el tudtam mondani egyben magyarul, és akkor írtam le. Volt olyan, talán még a Szodoma és Gomorra kötetnél, a negyediknél, hogy már benne voltam egy majdnem hatoldalas mondatban, és akkor döbbentem rá, hogy korábban nem vettem végig rendesen, és ez szimmetrikus szerkezetű. Kezdhettem elölről. Nagy tanulság volt, hogy nem vágunk bele ezekbe ész nélkül, előbb nagyon alaposan megnézzük, milyen a mondat.

A magyar nyelvnek egyébként mennyire fekszik ez a fajta mondatszerkesztés?

Lehet, hogy ebben én szélsőséges vagyok, de úgy gondolom, hogy egymáshoz lehet idomítani a két nyelvet. Főként azért, mert Proustot mindig is érték olyan kritikák francia recenziókban is, hogy amivel ő ír, az nem is igazi vagy nem is természetes franciaság. Ezt én nem érzékelem, de nem vagyok anyanyelvű. Szóval azt gondolom, a mondatszerkezetek többsége átmenthető magyarra.

Egy korábbi interjújában arról kérdezték, mit csinálna máshogy, mint Gyergyai Albert, és azt válaszolta, „valószínűleg a mondatokhoz való viszonyon változtatnék. Mélységesen megértem, hogy mennyire megutálta a rövid mondatokat, amiket időnként a szerző csapdaként elhelyez a szövegben, és ezeket Gyergyai néha betagolja a hosszúmondatba, vagy átszabja a mondatokat: ezt valószínűleg nem így csinálnám.” Így csinálta végül?

Nem.

Miért csapdák a rövid mondatok, és miért utálhatta meg ezeket Gyergyai?

Mert fordít az ember már oldalak óta… nem mindig nagyon hosszú mondatokat, azért ez mítosz, hogy Marcel Proustnál csak nagyon hosszú mondatok vannak, de azért az átlagos mondathosszúság nyolc-tíz soros, ha belejön, akkor sokkal hosszabb. Szóval jönnek ezek a mondatok, jön egy igazán hosszú mondat, aztán pedig egy aforizmatikus tőmondat, és az ember hirtelen úgy érzi, itt most hirtelen pofára estünk. Egy nagyon szépen felépített zenei ív végén van egy ilyen csattanó, amit magyarul is rendkívül tömören kell visszaadni, hogy az aforizmatikus jellege megmaradjon. Ez nem mindig könnyű.

És ilyenkor a fordító azt érzi, hogy ez így nem szép? Ezért építhette bele ezeket Gyergyai inkább a hosszabb mondatokba?

Valószínűleg úgy érezte, hogy az a rövid mondat túl brutális lett volna, ezért inkább a hosszú mondat lezárásává tette. De a nyugatosok amúgy is sokkal szabadabban kezelték a fordítandó szövegeket, Kosztolányi a legendás példa, aki mindig kicsit elkosztolányisított mindenfélét.

Ha Proust úgy is beszélt, ahogy írt, akkor lehet azt mondani, hogy az, ahogy ő ír, hasonlít az akkori francia társalgási nyelvre, vagy akkor is egyedül ő beszélt így?

Biztos, hogy valamivel jobban hasonlított. Főleg az az arisztokrata közeg, amiben a harmadik kötet játszódik, adott sokat akkoriban is a fentebb stíl használatára, még ha ezt vegyíteni tudta is a kellő ostobasággal és műveletlenséggel. Biztosan hajlamosabbak voltak a hosszabb mondatokra, és nem rövidítették a hosszabb szavakat, mint a mai beszélt nyelv, de azért Proust beszélt nyelve akkor is egészen speciális lehetett.

Ma viszont Franciaországban és Magyarországon is egyre rövidebb mondatokat, egyszerűbb szerkezeteket használ a beszélt nyelv, és nyomában az írott is. Nincs emiatt széttartás Az eltűnt idő nyomában és a valóság között, ami miatt a többség számára egyre nehezebben megközelíthető ez a szöveg?

Egyrészt ez biztosan igaz, másrészt viszont remélem, hogy mindig lesz olyan olvasóközönség, amelyik leküzdi ezt az akadályt, vagy nem fogja eltántorítani. Ilyen alapon azért számos nagy klasszikus hullana ki a rostán. Nemrégiben például Thomas Mannt olvastam, és az ő szövegeihez képest Proust helyenként egész könnyednek tűnik. De nagy kérdés ez, igen. Nemcsak nyelvi, hanem nagyon sok más szempontból is más világ Prousté, mint amiben mi most élünk. Nem biztos, hogy jól jártunk.

Mindenki, aki olvasta valaha ezt a regényciklust, elismeri, hogy igényelt energiabefektetést, de – ahogy ön is mondta korábbi interjúiban – közben mindenki kap is valamit ettől a szövegtől. Ön mit kapott?

Na, ez most rettentően nagyképűen fog hangzani, de azt hiszem, hogy megváltoztatta az egész életemet. Több mint harminc évig napi kapcsolatban voltam a szerzővel és a szöveggel, és nagyon sok mindenre megtanított. Valószínűleg kevésbé sarkosak lettek az ítéleteim és a másoknak szóló kritikáim, ugyanakkor azt remélem, hogy a megfigyeléseim meg sokat élesedtek. Talán jobban látom, mi mindent lehet észrevenni a másik emberen, és tudomásul veszem, hogy nem változatlan emberrel állok szemben, hanem pillanatképek sorozatával, ahogy Proust is fogalmaz. Hogy nem fogok tudni senkit végleg kiismerni, ez is nagy tapasztalat, és nagyon sokban segített, mert negyven-egynéhány évig középiskolai tanár is voltam. Toleranciában, humorérzékben is sokat adott. És ha éppen el akartam volna bízni magam, hogy milyen művelt ember vagyok, akkor csak beleolvastam egy kicsit az adott Proust-kötetbe, és rögtön rájöttem, vannak a műveltségnek egészen más szintjei is, és azt sajnos nem fogom elérni.

Középiskolai tanárként mit gondol, a mai diákok mennyire fogékonyak egy ilyen regényfolyamra? Egyáltalán mennyire állnak készen egy ilyen szövegre?

Ezt a kérdést a mai irodalomoktatás szerencsésen kiküszöbölte. Korábban a madeleine-epizód például tankönyvi részlet volt, az új irodalomkönyvben csak említésszintű. Még az sem derül ki talán, hogy ez egy többkötetes regény, és a kötetek megjelentek már magyarul. Nem akarok nagyon aktualizálni, de hogy egy Herczeg Ferenc életműtétel lesz, Proust pedig kap öt-hat sort, akkor az nagyon aránytalan, még akkor is, ha magyar irodalmat tanítunk. Ennek ellenére sok olyan tanítványom volt, aki elkezdte olvasni, még olyan is volt, aki végigolvasta. Nem látom, hogy ez abszolút összeférhetetlen lenne egy mai huszonévessel vagy akár tizenévessel.

Az ön hatására kezdték el olvasni? Egyáltalán, érzett az elmúlt harminc évben valamiféle Proust-terjesztői elhivatottságot?

Eszes gyerekek rájöttek, hogy ha feltesznek egy Prousttal kapcsolatos kérdést az irodalomórán, akkor az az óra feleltetés és dolgozatírás szempontjából biztosan elveszett. De volt valódi érdeklődés is. Ha valaki eljutott odáig, hogy ki ez a szerző, akkor utána már tudott az órán érdemi kérdéseket feltenni. Nyilván, ahol tanítottam, ott mindenütt szenteltem egy-két órát a szöveg megismertetésének. Ez azért a világ egyik legjelentősebb regényfolyama, ha már irodalmat tanítunk, érdemes beszélni róla.

Mennyire volt nehéz a mindennapjaiban kiszakadnia a szövegből? Nem volt nehéz összeegyeztetni a regény hangulatát a munkával és a mindennapi teendőkkel?

Azért a regényben is van tojásfőzés, tejforralás, ráadásul az egyik központi szereplő Françoise, a házvezetőnő. Mindenféle téma megjelenik a szövegben, a járvány- és közegészségügytől kezdve a spárgapucolásig bármi. Talán egy kicsit életmentő is volt, mert mindennap be lehetett költözni egy kicsit ebbe a világba, és el lehetett szakadni minden mástól. Amíg Őrmezőn tanítottam, a villamoson fordítottam minden reggel. Ezt is meg lehetett szokni, hogy ott van 20-25 percem, és az egyik adagot ott írom le. Azt hiszem, az tudatos volt, hogy nemcsak fordítok, hanem mellette tanítok, és a két gyerekemet, később az unokáimat abajgatom. Próbáltam nem csak egyféle világban élni.

A kollégái és ismerősei egyébként hogy viszonyultak ahhoz, hogy ön az utóbbi harminc évben ezt a regényfolyamot fordította? Egyáltalán tudtak róla?

Általában tudták. Ebből a harminc évből egy negyedszázad ugyanabban az iskolában telt, egy művészeti iskolában. Ott a közismereti tanárok kevesen voltak, de ők mind tudták, hogy ezt csinálom. Máig jó barátnőim az olaszos és a franciás kolléganőm, akik olvasták is a regényt, és lelkes követői a vele kapcsolatos híreknek. A könyvbemutatókon, vagy amikor a Fischer Iván-féle lakásszínházban volt műsoron, ők mindig ott voltak. Sőt, a matematikus kollégám is figyelemmel kísérte a fordítást. Az iskolavezetés nem foglalkozott ezzel a dologgal, de nem baj.

És a családja hogy viselte?

Voltak mulatságos epizódok. Amikor a Szodoma és Gomorra megjelent – ez a ciklusban a negyedik kötet, de az első, amit én fordítottam –, még létezett a Gondolat–Jel című rádióműsor, és ott két tudós irodalomtörténész beszélt a könyvről. Az volt a bevezető, hogy „most, hogy megjelent Az eltűnt idő nyomában utolsó kötete…”. A két, akkor még nagykamasz gyerekem remekül szórakozott. De a legjobban akkor, amikor az ötödik vagy a hatodik kötet megjelenésekor, szintén egy rádióműsorban úgy hangzott a bevezető, hogy „évtizedekig senki nem vállalkozott erre a munkára, és most végül egy gyenge nő vállalta a feladatot, Jancsó Judit”. Na, a gyenge nőnél az én két gyerekem már sírt a röhögéstől, a Juditnak köszönhetően pedig hosszú ideig csak Jucikának szólítottak. Részben tehát szórakoztak rajta, de amikor A megtalált idő, azaz a ciklus utolsó kötete megjelent, mindketten azt kérdezték, hogy akkor most mi lesz Proust nélkül. Ők is megszokták, hogy együtt élünk Marcel Prousttal.

Tehát A megtalált idő megjelenése után dőlt el az Atlantisz Kiadónál, hogy újrafordítják az első három kötetet is?

Szó volt róla korábban is, de amikor már benne voltunk A megtalált időben, akkor vált biztossá, hogy megcsináljuk azokat is.

Mikor az első kötet megjelent, tehát az első olyan, amelyiket ön Gyergyai Albert után újra lefordított, több interjújában is hangsúlyozta, hogy semmi baj nincsen a Gyergyai-fordításokkal, kicsit mintha mentegetőzött volna. Tényleg tapasztalt akkoriban ellenérzéseket az újrafordítással szemben?

Az egész Proust-fordítással az volt talán a legnagyobb nehézség, és minden kötet megjelenésekor ebbe ütköztem, hogy mások is szerették volna lefordítani, de különböző okokból nem tették, önkritika, időhiány, pénzhiány, bármi. Én voltam az önjelölt Proust-fordító, aki, mondhatni, mások helyett fordítottam, pedig a másoké biztosan jobb lenne. Sokszor elmondtam, hogy örülök, ha más is nekifog, és lefordítja. Ez nem káröröm, hanem akkor látja az ember igazán, hogy mennyi munkát jelent. Az első két kötetnél pedig emellett fontos volt, hogy a Gyergyai-féle első két kötet kultikus szöveggé vált. Itt azt is éreztem, hogy hogy jövök én ezeknek az újrafordításához. Mindenki ezeket a szavakat, ezeket a figurákat ismeri, és ez menthetetlenül meg fog változni valamennyire. Biztos, hogy van, akinek az „a” Proust, ami a Gyergyai-féle első két kötet volt. Én is szeretem.

De közben meg akárki akármit gondol, kifejezetten érdekes intellektuális élmény elolvasni mindkét fordítást, és erre eddig nem volt lehetőség.

Igen, ezzel találkoztam én is a Fischer Iván-féle lakásszínházban, ahol Hajduk Károly kétórányi Proustot adott elő monodráma formában, kívülről mondva a szöveget – én máig nem tértem magamhoz ettől. Ott volt olyan néző, aki mondta, hogy ő most párhuzamosan olvassa a két első kötetet, és nézi, mi változott. Mindenképp különbség egyébként a Gyergyai-féle és az enyém között, hogy én már az új kritikai kiadást is tudtam használni a fordításhoz. Szerintem én földhözragadt fordító vagyok, de próbáltam nagyon hűséges maradni az eredetihez. Gyergyaiék idejében ez nem volt kötelező. Biztos ma is vannak, akik tudnak szárnyalóbbak lenni a fordításban, én úgy döntöttem, maradok az alázatnál.

Szintén egy korábbi interjújában fogalmazott úgy, hogy a fordítások hamarabb beporosodnak, mint az eredeti szöveg.

Igen, ez így van.

Mi lehet ennek az oka? Hogy a fordítást megéri frissíteni, de az meg nem merül fel, hogy valaki Franciaországban újraírja az eredetit franciául.

Az nem merült fel, de képregényt például csináltak belőle. Én azt hiszem, az eredeti szöveg nem szorul modernizálásra. Igaz az, amiről már beszéltünk, hogy ez nem mai nyelv, de nem is archaikus. Ha ma nekiül egy francia olvasó, akkor lehet, hogy bizonyos dolgokat nem fog érteni, vagy utána kell járnia, de tudja élvezni a szöveget. Használati tárgyak neveinek persze talán utána kell néznie neki is, a szerző kedves mániája, hogy például látássegítő eszközök különbségeiről elmélkedik, és nem biztos, hogy a mai olvasó azonnal tudja, mi a monokli, mi a lornyon vagy a cvikker. Ahogyan azt sem, micsoda megrázó és felforgató élmény lehetett Proust korában a telefon és a repülőgép megjelenése.

Proustnak tényleg az volt az álma, hogy egyszer megjelenik majd lábjegyzetek nélkül és egy kötetben az egész?

Igen. És hogy a pályaudvarokon fogják árulni, és ez lesz a vonatolvasmány.

De ezt úgy képzelte, hogy rövidülni is fog, vagy úgy, hogy egy nagyon-nagyon hosszú kötet jelenik majd meg?

A rövidülés érdekes kérdés, mert a hatodik kötetnél például többféle szövegváltozatot ismerünk, a címek is eltérnek. Jóval Proust halála után jelent meg egy kilencven oldallal, azaz a szöveg negyedével-ötödével rövidebb változat, amit Natalie Mauriac kiváló irodalomtörténész a hagyatékban talált. Akkor megindult a vita, hogy melyik is az igazi Proust. Jelen ismereteink szerint egyébként az valószínűleg egy folyóiratközléshez készült, ezért lett rövidebb, Proust maga inkább a hozzátoldásra volt hajlamos, mint a rövidítésre.

És az a vágy, hogy ne legyenek benne lábjegyzetek, mit jelent?

Ez például a harmadik kötetnél kritikus. Én feltétel nélkül megbízom Karafiáth Juditban, aki mind a hét kötet jegyzeteit összeállította, de ő maga is mondta, hogy ebben, a harmadik kötetben például a Dreyfus-ügy elég sokszor előkerült, és ha igazán lábjegyzetelni akarnánk, ott külön tanulmányt kellene írni. Proust idejében ez napi esemény volt, nekünk innen átlátni, hogy ki kicsoda, ki állt át a másik oldalra, és hogyan zajlott ez az egész, nagyon nehéz. Proust viszont úgy gondolta, hogy ha valakiről nem tudjuk már, hogy kicsoda, akkor annyit tudjunk meg róla, amennyi a regényből kiderül.

Magyarországon az elmúlt harminc évben minden bizonnyal ön volt a legközelebbi kapcsolatban ezzel a szöveggel, ami alapvetően arról szól, hogyan szűrődik át rajtunk az idő. A szöveg megtanítja az olvasót egyáltalán regisztrálni, hogy hogyan szűrődik át rajtunk az idő. Önön hogyan szűrődött át ez a harminc év? Ezzel a prousti megfigyelési képességgel felvértezve, hogy látja a világ és Magyarország változásait az elmúlt harminc évből?

Az első dolog, ami a fordításra is nyilván ösztönzött, az, ahogy A megtalált idő is zárul: ha nyomot akarunk hagyni a világban, alkotást kell létrehoznunk. Részemről ez ennyiben megtörtént, ez a fordítói „életművem” legjelentősebb alkotása. Másrészt az volt a vezérelv, hogy azért fordítom újra az első három kötetet is, hogy legyen egy egységes fordítás. Ha közben eltelik ennyi évtized, akkor persze ez sem lesz egységes, mert a fordító, a nyelv és a világ is változik. Talán a világ változásaira figyeltem a legkevésbé, mert akkor nem biztos, hogy a mai Magyarországon Proustot fordítottam volna. Örülök, hogy ha nem borítékban kell árulni, de lehet, hogy valamelyik szemfüles képviselő itt is rá fog jönni, hogy homoszexuálisok vannak benne, és akkor erre is sor kerülhet.

Tényleg, mert akkor akár le is fóliázhatják.

Megkockáztattam az utószóban is azt a rossz poént, hogy a siker borítékolható, de valóban volt bennem ilyen félelem. A mai Magyarországon mély önismeretre, toleranciára és humorra tanítani a kedves olvasóközönséget… hát, nem biztos, hogy nagyon széles rétegeket fog elérni.

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában III. – A Guermantes-oldal
Fordította: Jancsó Júlia
Atlantisz Kiadó, 2024, 7995 forint