Alantas, olcsó szórakozással ér véget az A24 horrortrilógiája

A Maxxxine című horrorfilmben egy meztelen férfinak úgy széttapossák a heréit, hogy érett mandarinként loccsannak szét egy sikátor aszfaltján, és ha nem lenne elég a loccsanás, még egyszer, közelről is megnézhetjük, hogy miféle károkat tud tenni egy gonosz férfi nemi szervében egy női magas sarkú cipő. Könnyű lenne azt mondani, hogy aki szereti az ilyesmit, annak bátran ajánlom Ti West trilógiazáró horrorját, de az igazság az, hogy én is szeretem az ilyesmit, a Maxxxine viszont az ilyen ocsmány túlkapások ellenére sem képes beváltani az ígéretét, hogy egy szutykos, zabolátlan kaszabolás legyen a nyolcvanas évekből és a nyolcvanas évekről.

A Maxxxine a harmadik, befejező része annak a háromfilmes sorozatnak, amit Ti West (Az ördög háza) még 2022-ben indított az X című horrorjával. Az amúgy ígéretesen induló, aztán leginkább tévés bérmunkákban dolgozó rendező egy olyan opuszt képzelt el, amiben összefoglalja, hogy mit gondol a filmezésről és a filmiparról általában, de képtelen volt visszahúzni a gyeplőt, és egy film nem volt elég, hogy a grandiózus terveit kordában tartsa. A 2022-es X a hetvenes évekbeli, vidéki pornóforgatásról szólt, amit hamar elkezd veszélyeztetni a helyszínt bérbeadó idős házaspár. Az X nem volt kifejezetten eredeti, de kétségkívül hatásos volt, és volt a zsebében egy óriási aduász: Mia Goth, aki egyszerre játszotta a főszereplő és végül túlélő Maxine-t, és a gyilkos hajlamú idős asszonyt, Pearlt is.

És aztán még egyszer. Az X ugyanis egy évvel később megkapta a folytatását, pontosabban az előzményét, amiben Goth eljátszhatta a mozi varázsától megrészegülő, a valóságtól teljesen elszakadó fiatal nőt. West elszakadt az előző film texasi pornós mészárlásos hangulatától, a 2023-as Pearl túlszínezett, vizuálisan és színészvezetésben is túltolt, szándékosan a komoly és komolytalan között egyensúlyozó, kacsingatós dráma lett. Ebben már Goth nemcsak színész, hanem forgatókönyvíróként is közreműködött, ő segített egyengetni a karakter labilis személyiségét is. A Pearl megtalálta az iróniára áhítozó közönségét, és akárcsak az első film, fillérekből készült, és fillérek sokaságát hozta vissza a készítő A24 stúdiónak.

A harmadik, befejező részre sem kellett sokat várni, 2024-ben megérkezett a Maxxxine, ugyancsak Mia Gothtal, de az előzőkhöz képest sokkal több ismerős arccal (Kevin Bacon, Bobby Cannavale, Elizabeth Debicki), és egy évtizeddel későbbi ambícióval. Maxine sikeres pornószínész, csak éppen ennél többre vágyik. Ez pont kapóra jön egy híres horrorrendezőnek (Debicki), aki készíti a folytatást a botrányos A puritán című filmjéhez, és Maxine Minx lehetne hozzá az ideális főszereplő. Miközben Los Angelesben éppen két dolog is szedi az áldozatait: egyik a valóságban is létező, Night Stalker névre keresztelt sorozatgyilkos, a másik pedig a szintén valóban létező morális felsőbbrendűségi kereszteshadjárat szenátoroktól és politikusoktól, hogy megóvják a fiatalokat mindenféle obszcén tartalmaktól, zenéktől, filmektől. Értitek, készül A puritán második része.

A nyolcvanas éveket írjuk, ezért képzeljük el, hogy minden óriási slágerekre, neonfényekre, megkérdőjelezhető frizurákkal megspékelve történik, ahol hatalmas edényekből szippantja mindenki a kokaint. Érdekes módon a Maxxxine-t pont a kokain működése szimbolizálja a legjobban: a főszereplő többször is felszív egy záróvonalnyi cumót, de a hatása sosem látszik rajta. Csak azért kell, mert a nyolcvanas évek túlzásainak egységcsomagjában ez is jár a hajlakkhoz.

És még mennyi minden! West sosem rejtette véka alá, hogy mennyi mindenből szokott nyúlni, de ezt a mennyi mindent mindig a közismert horrorok polcáról veszi le. Itt egyértelműen a nyolcvanas évek szexuális erőszakkal teli thrillerei lebegtek a szeme előtt, azok a fajta mocskos filmek, amiket moziban talán, VHS-en megnézni viszont már senki sem szégyellt. A Maxxxine például konkrétan megidézi az Alibi test című Brian De Palma-remekműt, amiből egy komplett helyzetet és egy aláfestő zenei előadót (Frankie Goes To Hollywood) is lenyúl.

Az egyik szereplő a Maniac őrültjeként kutatja áldozatát a rettenetes állapotú vécécsészék között a mosdóban, a bőrkesztyűs-pengés sorozatgyilkos pedig az olasz giallók legszebb hagyományait idézi. West visszamegy az ősforráshoz, egy komplett jelenet a Psycho forgatási helyszínén, a stúdióban felépített Bates Motel azonnal felismerhető díszletei között zajlik. Szerencsére egy karakter azonnal elmondja, hogy itt forgatták a Psychót, nehogy valakiben kétségek maradjanak.

West pedig előszeretettel lubickol a korszak közhelyeiben, feltűnnek keménytökű rendőrök (Cannavale és Monaghan), egy sunyi magánnyomozó (Kevin Bacon), van rezignáltan cigiző helyszínelő, és rémisztő pornószínész is. De ezek a közhelyek sosem lesznek különösebben érdekesek, West nem tesz velük bármit, nem csavarja, nem kommentálja, hanem egyszerűen csak felhasználja őket, amitől az egész filmnek lesz egy sablonos hangulata és felépítése. Bacon különösen fájdalmas pont, az aranyfogú, Louisiana állambeli akcentusú, kalapos karaktere amúgy sem túl acélos, a borzalmas túljátszása viszont még így is ront rajta.

West még rosszabb döntése az, hogy ezekkel a közhelyekkel szeretne egy nagyszabású, nagyon ambiciózus történetet elmondani, ami nem elégszik meg azzal, hogy az alantas ösztöneinket csiklandozza, hanem el is szeretne gondolkodtatni arról, hogy mit is jelent az álomgyár. Vagy mit jelentett negyven évvel korábban – ez valahogy sosem teljesen világos a Maxxxine közben. Ahogy az sem, hogy mit szeretne mondani a horrorfilm rendezőjének szerepével, amit Elizabeth Debicki hősiesen eljátszik, csak éppen a szigorú angolságán kívül nem jut más személyiségjegy neki, miközben nagyon is úgy tűnik, hogy ő mondja ki a film tételmondatát. Amit ugyanis ő készít, az egy B film, A minőségű ötletekkel.

Egyértelmű, hogy Ti West is szeretné ezt gondolni, hogy az X, Pearl és Maxxxine hármasával valami példa nélkülit hozott létre. Kétségtelenül nagy vállalás, és majdnem páratlan a modern horrorfilm történetében az ilyesmi – csak azért majdnem, mert 2021-ben a Netflixen megjelent a hasonlóan három részre tagolt A félelem utcája.

De a vállalás nem egyenlő a teljesítménnyel, a Maxxxine pedig megkérdőjelezi, hogy valójában mi is volt a vállalás igazából. Ha három tartalmas, érdekfeszítő horrort szeretett volna készíteni, akkor az nem sikerült. Ha Mia Gothból akart A24-kompatibilis sikolykirálynőt faragni, az tulajdonképpen bejött. Ha pedig három olcsó, anyagilag sikeres horrort akart rendezni, az sikerült neki. A minőség az másodlagos.

A Maxxxine európai premierje a Karlovy Vary-i filmfesztiválon volt, mi ott láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nincsen hír. Az X a Maxon, a Pearl a Skyshowtime kínálatában érhető el.