A világ félelmetes hely lett. Nem lehet érvelni, vitatkozni – és ez bűn

„Akkor szűntem meg tökéletesnek lenni, amikor az apukám meghalt, ez pedig elég régen volt, 1977-ben. Az ő szemében én eszményi lány voltam. Hogy azért-e, mert valóban annak látott, vagy azért, mert az ő lánya csak az lehetett, azt nem tudom” – mondja Marianna D. Birnbaum magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, a University of California, Los Angeles kutatóprofesszora, aki közel húsz éven át volt a Közép-európai Egyetem (CEU) vendégprofesszora is. A kaliforniai egyetemen összehasonlító humanizmust oktatott, magyar tanszéket vezetett, küldetésének tartotta – és tartja ma is – a kortárs magyar irodalom meg- és elismertetését. Több nyelven beszél, még több nyelven olvas. Egy soproni szállodában találkozunk, két perccel korábban érkezem, de már ott ül a hallban, frissen, mosolyogva.

„Tegeződjünk!” – szólít fel, és már mesél is. Sőt, kérdez! Minden érdekli: a város, a hangulat, az ember. De nem egy katedra tetejéről vagy a kilencven év fennkölt magasából szól.

Az irigyelt zsidó lány

Marianna D. Birnbaum László Daisy Marianna néven született 1934 áprilisában Budapesten jómódú zsidó családban.

„A gyermekkorom véget ért tízévesen. Végérvényesen felnőtté kellett válnom. Radnótit idézve: csak gyermekkor van, erre épül minden. Persze csak később jövünk rá, mennyi minden. De amikor felismertem, hogy a szüleim nem tudnak megvédeni többé, hogy ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint én magam, akkor megszűntem gyermeknek lenni” – mondja erről az időszakról.

Elmeséli azt is, hogy a zsidó elemi iskolatársai több évtizeddel később bevallották neki, mennyire irigyelték. „Először azt irigyelték tőlem, hogy teniszezni és balettozni járok, mindent megkapok, szép ruhákba járok. Irigyelték a német nevelőnőmet, aki 1938-ban elhagyott azzal a kijelentéssel: őt várja a Führer. Zokogtam, amiért azt a Führert jobban szereti, mint engem. Évekkel később aztán tényleg volt miért irigyelniük az iskolatársaimnak: a háború után is élt az anyám, az apám. Ez kevés zsidó lánynak adatott meg akkoriban.”

Marianna D. Birnbaum tulajdonképpen soha nem engedte, hogy a vészkorszak borzalmai megkeserítsék. Inkább erőt merített belőlük, később pedig megírta történeteit.

Magyarországon az Esterházy-kalauz című kötetével vált elsősorban ismertté, amit annak bővített kiadása is követett. A próza iskolája 1988–2000 (2007), a Garcia Mendes hosszú útja (2008), az Esterházy, Konrád, Spiró Jeruzsálemben (2010), Az évek iszkolása. Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget (2015) után megszületett az Emlékalbum 1944-ből (2015), a Láthatatlan történetek (2018), az Apu (2020), a Miniatúrák (2022) és a Félárnyékban (2022). Évtizedekig elsősorban a tudományos munkássága volt ismert, de mint megfogalmazta, idősebb korára „kibújt belőle a zsidó”.

A Láthatatlan történetekkel az édesanyjának állított emléket, az Apu című kötet édesapja élettörténete. A Dunaszerdahelyen született magas, jó kiállású, de szegény fiú jó üzleti érzékkel vaskereskedést nyitott és egzisztenciát teremtett. Háromszor. „Nemzeti vagyont gyűjtött” – idézi Marianna D. Birnbaum az apját, akitől mindenét – csaknem az életét is – elvették először a nácik, majd 1948-ban államosították üzemét a kommunisták, '56-ban pedig mindent hátrahagyott.

A zsidóüldözés éveiben bujkáltak hol itt, hol ott, ismerősöknél, rokonoknál. „Budapest ostromakor egy kommunista kőműves épített egy álfalat a légópincében, a tábori vécé mögött. Ott bujkáltunk öten. Az oroszok találtak ránk.”

Nem mentek el az országból. A háború után újrakezdték. Apját elvitte a gazdasági rendőrség, nagybátyját agyonverték. De mindig történtek kisebb csodák, amik tápláltak valamifajta reményt. Marianna D. Birnbaum például harmadik lett a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett országos tanulmányi versenyen, és ezzel – osztályidegensége ellenére – automatikusan felvételt nyert az egyetemre. Azt senki nem kérdezte tőle, mit szeretne tanulni. „Engem mindig is a latin és a történelem érdekelt, azt akartam tanulni az egyetemen is, de angol–magyar szakra vettek fel. Nem volt apelláta.”

„Nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol megmondják, mit kell csinálnom”

Fiatal feleségként, szüleivel együtt 1956-ban végül szinte az utolsó pillanatban elhagyta az országot, orvos férje rokonaihoz Kaliforniába emigráltak. „Először egy hotelben kaptam állást, asszisztens, vagyis titkárnő voltam. Ott jöttem rá, hogy soha többé nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol megmondják, mit kell csinálnom. Elmentem könyvtárosnak, megszereztem a másoddiplomát, így kerültem be később az egyetemre.”

Dolgozott és tanult. Ő volt az első magyar, aki irodalmi doktorátust szerzett az USA-ban. Disszertációját Elek Artúrról írta, 1969-ben az MTA is kiadta. Létrehozta a magyar tanszéket, óráin a kortárs magyar szerzőkkel, többek között Nádas Péter, Esterházy Péter szövegeivel ismertette meg a hallgatókat. Az Esterházy fordítói szeminárium újabb jelentős állomása lett életének. „Danilo Kiš hajtogatta, hogy hívjam már fel Esterházyt, beszéljek vele. Először értetlenkedtem, de nem hagyott nyugton. Péter sem volt az első telefonhíváskor túl lelkes, félórás találkozót beszéltünk meg. De életre szóló, mély barátság született.”

Az Esterházy-kalauz először 1991-ben jelent meg, a kötet Marianna D. Birnbaum és Esterházy Péter beszélgetéseit rögzítette. Esterházy későbbi remekművei, az Egy nő (1995), a Harmonia Caelestis (2000), a Javított kiadás (2002), az Egyszerű történet már úgy születtek, hogy az alkotói folyamatban ott volt az óceánon túli társ.

„Én voltam a segítő, az informátor, a zsidó anya, akinek nyafogni lehetett, tükör, aki kellő távolságra volt, mégis jelen lévő és állandó”

– fogalmazza meg most kapcsolatuk lényegét Marianna D. Birnbaum. Több mint harminc éven át tartott ez az irodalmi, emberi, kortól és távolságtól független kötelék.

„Hiányzik, persze. Őszinte, mély barátság kötött össze minket, szinte napi kapcsolat. Megosztottuk a gondolatainkat, a feleségén, Gittin kívül talán én ismertem a szövegeit a legjobban, mielőtt a nyomdába kerültek. Még a születésnapjainkat is – hacsak mód volt rá – együtt ünnepeltük. Még 2016-ban is, az utolsót. Ő egy rendkívül gazdag ember volt, akkor is, fiatalon is, amikor egy fillérje sem volt. Nem bohém volt, hanem arisztokrata. A személyisége tette azzá, a zsenialitása, az etikája, a filozófiája, a hajlíthatatlansága. Rendkívüli író és rendkívüli ember volt.”

Világhírű írók a nappaliban

Marianna D. Birnbaum Los Angeles-i otthonában szinte mindig voltak vendégek. Esterházyn kívül is jó ismerősének tudhatott világhírű írókat, tudósokat. Fantasztikus könyvtárában mindenki hagyott valamilyen nyomot.

„Karinthy Cini is dedikált nekem egy kötetet, azt írta bele, hogy Daisynek és az amerikai dolgozó népnek. Később egy nagykövet felütötte ezt a könyvet, és igencsak csodálkozott” – nevet az emléken. Az említett Karinthy Ferencen kívül olyan irodalmi nagyságokkal állt kapcsolatban, mint Faludy György, Danilo Kiš, Konrád György, Spiró György, Bohumil Hrabal – és hosszú még a sor. A két éve megjelent Miniatúrák ezeknek a kapcsolatoknak az irodalmi lenyomata.

Rengeteget olvas, szereti eredeti nyelvükön megismerni a műveket. „A fordítás minősége nagyon fontos. Kunos László például az egyik legjobb. De Koszta Gabriella is kiváló. Általuk jöttem rá, hogy a nagy birodalmak műveit szinte lehetetlen átültetni kis nyelvekre. Nem elég a szavak értelmét lefordítani, ismerni kell azt az országot, annak népét, humorát. A versfordítók igazi költők, a legnagyobbak is azt tudták jól átültetni magyarra, amire rezonáltak. Tóth Árpád például vagy a nagy tudású Kosztolányi, ő mindent tudott.”

A CEU az ország büszkesége – volt

Második férjével, akivel közel négy évtizedet éltek meg együtt, kapott egy kisfiút és egy kiskamasz lányt is. Gyermekeinek vallja őket, ahogy sajátjának érzi unokáit és hét dédunokáját is. De hol van otthon? Los Angelesben a nagy házban, Pécsen egy kisebben vagy gyerekei, unokái körében? „A Los Angeles-i házban lakom, mindenhol máshol pedig vendégeskedem. Tízéves korom óta nem vagyok sem gyermek, sem honleány.”

A magyar közélet eseményeiből mégis naprakész. „Ez elsősorban a magyar férjem miatt van így. Húsz éve, amióta együtt vagyunk, látom és hallom, ahogy mérgelődik a magyar híreket figyelve. De az USA-ban sem jobb a helyzet. A világ félelmetes hely lett. Nem lehet érvelni, vitatkozni – és ez bűn. Nem lehet úgy élni, hogy mindenki ellenség! De én irodalmár vagyok, nem politizálok. Az író a mondataiért felel, nem pedig a közéletért. Persze az embert értenie kell.”

Marianna D. Birnbaum érti is, egyet viszont még ő sem ért: miért kellett a CEU-nak mennie? „Aki nem volt büszke a budapesti CEU-ra, a Közép-európai Egyetemre, az vagy nem tudott róla semmit, vagy hagyta magát megvezetni” – vált hirtelen élesebb hangra. Bár a közéleti véleményalkotás utcájába nem sétált be, a CEU érezhetően fontos téma számára:

„Ma is kötelességemnek érzem, hogy elmondjam: ez az egyetem az ország büszkesége volt, a középkori tanszéke szenzációs, az oktatói, a hallgatói a világ minden szegletéből hozták a tudásukat, a kultúrájukat. A világ 32. legjobb egyetemeként tartották számon. Az ellehetetlenítése egyszerűen ostobaság volt.”

Ma is tartja a Bécsbe költözött CEU-val a kapcsolatot, de már nem tanít. Viszont ír. „Akkor érzem jól magam, ha az asztalomnál ülhetek és írhatok. Én osztom be az időmet. Anno az egyetemen is mindent magam csináltam. Mert még mindig nem bírom, ha valaki más akarja megmondani, hogy én mit tegyek.”