Hat tonnát mozgat a turnékon a Fesztiválzenekar logisztikája

A Budapesti Fesztiválzenekar tavaly megjárta Kínát, ahol négy helyszínen öt koncertet adtak. A zenekar nagyon sokat utazik, rendszeresen lépnek fel Amerikában is, így azt gondolhatnánk, hogy a rutin biztosan segít az előre nem látható komplikációk elkerülésében. Pedig elkerülni lehetetlen, megoldani viszont muszáj. Ilyenkor jön jól a rutin és a kreativitás. Addig viszont el is kell jutni valahogy, azaz az utazásig, ami hosszú hónapok szervezőmunkáját jelenti.

A zenekar turnémenedzsere, Wolf Ivett az, aki a művészekkel kapcsolatos, személyes intézni valókat bonyolítja. Ez már egy nyolcvanfős zenekar esetében sem egyszerű feladat, de többször előfordult már, hogy egy kórus is része volt a produkciónak. Így rögtön százhúsz főnek kellett megfelelő szállást találni. A szállodának legfeljebb tíz percnyi sétára kell lennie a koncert helyszínétől, ez a legfontosabb, de természetesen az egyéni preferenciákra is figyelni kell, ami a szobák szétosztását illeti. A zenekar hagyományosan sok külföldi vendégművésszel indul turnéra, így az elutazás előtt a vízumügyeket is át kell tekinteni. Egy esetben egy, a zenekarban játszó török művész „akadt fenn” Kanadában egy repülőtéri vizsgálaton, olyan szabály miatt, ami a turné szervezésének idején még nem létezett, így ott, helyben kellett megoldani.

Apropó vízum. Igaz, hogy a zenekar csak pár napot töltött decemberben Kínában, de nem kirándulni mentek, hanem dolgozni. Esetükben munkavállalói vízumra volt szükség. A megfelelő papírokat csak személyesen lehetett a követségen elintézni. Noha a muzsikusok híresen precíz és megbízható emberek, akik nem felejtenek el soha semmit és életüket óramű-pontossággal szervezik, egy ilyen turné előtt semmit sem lehet a véletlenre bízni. Ezért a turnémenedzser feladata ilyenkor az, hogy nyolc-tízfős csoportokat szervez a művészekből és megbeszéli, hogy mikor fogadják őket a követségen. Adatok, fénykép, ujjlenyomat. Nem csoda, hogy a turnét az előadások és a próbarend alkotta váz köré már másfél évvel az indulás előtt el kell kezdeni szervezni.

Egy növényvédő felel a logisztikáért. Ki más?

Rendben, ha a zenekar már sínen, illetve a levegőben van, már csak a hangszerekről és az eszközökről kell gondoskodni. Itt jön a képbe Zentai Róbert, aki tényleg egy varázsló. Harminc éve van a zenekar mögött, de amikor a kínai turnéval kapcsolatos logisztika részleteiről kérdezem, azzal kezdi, hogy nagyon babonás és reméli, hogy flottul megy majd minden. Az első lépés, hogy a turnéra induló, elkészült produkcióhoz kell alakítani a helyszínt, amennyire lehetséges. A cél az, hogy a legkevesebb kompromisszumra legyen szükség, azaz lehetőleg a turné minden állomásán ugyanazt a látványt és hallványt kapja a közönség. Van, ami fizikailag lehetetlen (építőipari megoldások), van, ami lehetséges, ha van rá elég idő. Sokszor, a hónapokkal előbb egyeztetett időpontban nem lehet megkezdeni a színpadépítést, mert például egy helyi együttes még próbál, akik mit sem tudtak arról, hogy itt egy mesterséges erdőt fognak az emelőberendezéseivel együtt felépíteni.

Ha már az erdőben járunk, emlékezetes eset volt, amikor Fischer Iván Beethoven VI. (Pastorale) szimfóniájához egy élő fát kért, amit majd körbeülhet a zenekar. Nem volt mit tenni, el kellett menni egy helyi kertészetbe hétvégén (ez Londonban történt), és megvásárolni a fát. Ezután már a kétszikű is a turnéra indult, megcsinálta a BFZ-vel az angliai kanyart, majd Dortmundban búcsúzott a produkciótól. Addigra már biztosan jól tudta a szólamát is. Zentai végzettségét tekintve növényvédelmi szakember és fafúvós hangszerész, tehát sem élő, sem élettelen fa kezelése nem okoz neki gondot.

A fás kalandok közül az amszterdami epizód semmiképp sem maradhat ki. A Concertgebouw-hoz érkezett meg a zenekar kamionja, viszont a művészbejárót egy kivágott fa törzse torlaszolta el. Szerencsére a szomszéd telken folyó építkezéshez telepítettek egy toronydarut, illetve a kocsi érkezésekor még ott volt az építésvezető és a darukezelő, így meg lehetett beszélni velük, hogy a fát arrébb tegyék. Ritkán látni ennyi mákot egyben.

A kedves közönség gyakran nem is sejti, mekkorát görbül az univerzum néha, hogy egy hangverseny egyáltalán meg tudjon történni.

Európán belül a muzsikusok rendszerint repülőgéppel, buszokkal vagy vonaton, míg a hangszerek és a szükséges felszerelés kamionnal utazik, ami egy egyszerű és kényelmes megoldás. Sokkal összetettebb feladat, ha a felszerelés repül. A kínai turné előtt például az utolsó napokban derült ki, hogy mégsem indul közvetlen Frankfurt–Kanton járat, amivel a hangszerek utaztak volna. Muszáj volt a Budapest – Peking – Kanton útvonalon mozgatni mindent. Ez ilyenkor nemcsak újratervezést, hanem jelentős extra költségeket is jelent. Sokunk rémálmaiban jelenik meg a kép, ahogy a csomagokat erőteljes lendítés után rámolják be a repülőgépbe, gyakran nekifutásból, páros lábbal illesztve precízen négy másik csomag közötti résbe.

Vajon meg lehet ezt csinálni egy hárfával is?

Nem. A hárfa ezt nem bírná. Illetve nem is mindig utazik, Kínába például nem vitték el. A polgári poggyászok kezeléséhez képest a cargo sokkal szofisztikáltabb. A hangszerek szállítása platformokon történik, amit targoncával mozgatnak. Raklap, vágnánk rá tüzépes emlékeinkből, de ezek nagyobbak és acélból készülnek. Kétféle repülő jön számításba, a gyakoribb, amikor wide-body aircraft a jármű, azaz széles testű szállító repülőgép. Ekkor az ún. légiraklappal helyezik a repülőbe a felszerelést, gépekkel. A másik eset, amikor a zenekar charterjárattal utazik. Itt a feladatot a minél hatékonyabb tetriszezés jelenti, hiszen a légi szállítás is borzasztóan drága.

Ez egyrészt megnyugtató, hiszen a különös törődést igénylő hangszerek azt meg is kapják, viszont a gép egyensúlyára is figyelni kell. Zentai Róbert egyik legszebb feladataként emlékezett erre a tervezésre, hiszen nagy bizalomra volt szükség a légitársaság részéről, hogy ezt is rábízták. A hangszerek természetesen bombabiztosan be vannak csomagolva, nyilván a vonósok még nagyobb törődést igényelnek, mint a rézfúvósok. A húros hangszereket egy kissé leengedik, de nem túlzottan, nehogy a láb és a lélek elmozduljon, mert széteshet a szerkezet. Apropó bomba: a csempészetre kevésbé alkalmas fedőtevékenység a klasszikus zenei előadó művészet, hiszen a csomagokat, ládákat ugyanúgy átvilágítják, megszagolja a kutya, sőt rendszerint 24 órát a cargóban, nyomáskamrában pihennek, mielőtt újra útra kelnének.

A csempészet távolabb nem is állhatna a zenekartól, de a gyanú azért mindig fennáll. Megint a vonósokkal van baj, hiszen a vonós hangszercsalád tagjai nagyjából a barokk óta nem változtak, így nem ritka, hogy egy muzsikus több mint százéves hangszeren játszik. Lehet, hogy az övé, de az is lehet, hogy egy alapítványé, esetleg az államé és egy megállapodás, avagy ösztöndíj, kölcsönszerződés értelmében használja azt. Ezek a hangszerek nagyon drágák, tehát utazni velük nagyon macerás és macerából máris épp elég van. A megoldást a kortárs hangszerkészítők munkái jelentik, hiszen, ami ötven évnél fiatalabb, azt kísérő papírok nélkül lehet hozni-vinni.

Kivéve a vonót

A vonó egy elátkozott bot, csak a baj van vele. A pálcája „fernambuk” (Caesalpinia echinata – Pernambuco, avagy berzsenyfa) nevű fából van. Brazília esőerdejeiben tenyész, és annyira ritka már manapság, hogy szinte lehetetlen beszerezni. A kápa (az a kis, fekete színű bigyó, amit fog a zenész) ébenfából készül, amit valamivel egyszerűbb beszerezni, de nem mindegy, hogy milyen ébenről beszélünk, és az sem, hogy milyen minőségű. A kápán található kis fehér pötty és a vonószőrt fedő lemezke pedig gyöngyházból van, de nem kagyló, hanem egy tengeri csiga, az Abalon (Haliotis iris) héjából fűrészelik. A vonó csúcsán a vonószőrt rögzítő éket elefántcsontból készült lemezke zárja, ezt gyakran két rétegben ragasztják fel, ébenfa réteget követ az elefántcsont. Ezen túl van két pici juharfa ék és a vonószőr. A vonószőr csődörök farokszőreiből válogatott szálakból van, állítólag a legjobbak Mongóliából szerezhetőek be. Grammra árulják és vigyázni kell, mert gyakran felütik kanca farokszőrrel, ami a vizelet miatt repedezett és szakad. Résen kell lenni, ez a lényeg.

A fentiekből látszik, hogy csupa olyan anyag szükséges egy valamirevaló vonó elkészítéséhez, ami kihalófélben lévő növények és védendő állatok egyes részei alkotnak. Ezen anyagok forgalmát egy washingtoni egyezmény alapján a CITES szabályozza. Amikor tehát egy zenekar több tucat vonóval megérkezik egy reptérre, akkor a vonókhoz tartozó útleveleknek ugyanúgy rendben kell lenniük, mint a zenészek papírjainak. Zentai emlékei szerint az Egyesült Államokban turné közben okozott pár álmatlan éjszakát a reptéren működő Természetvédelmi Hivatal egyes vonók visszatartásával.

Ha a papírokkal, engedélyekkel minden rendben, váratlan meglepetés még mindig érheti a stábot. Az utóbbi időben rettenetesen megdrágult légi szállítás miatt nagyon meg kell gondolni, mit visz magával a zenekar, de Európán belül, a kamionban utazik a „stábláda” amiben a nyomtatótól egy kisebb hangszerész szerszámkészleten felül vérnyomásmérők és gyógyszerek is utaznak. A zenekar negyven éves, több millió kilométerrel a hátuk mögött sem lehet minden eshetőségre felkészülni, de mégis ez a cél. Eddig még mindig, mindent meg tudott oldani a zenekari stáb, a „láthatatlan szólam”, akik nélkül a Fesztiválzenekar sem szólna úgy, ahogy szól.