Egy rendhagyó holokauszttörténet, amely ezzel a könyvvel ért véget

Luiz Schwarcz Brazíliában él, a São Pauló-i Companhia das Letras kiadót vezeti, és időről időre ír novellákat, esszéket és regényeket is. A Légszomj – Egy rövid gyerekkor és egy hosszú depresszió története című könyv több szempontból is érdekes lehet a magyar olvasóknak. Egyrészt azért, mert a szerző magyar édesapját, Andrást, és nagyapját, Lajost a budapesti Paulay Ede utca 43.-ból hurcolták el a második világháborúban. Másrészt pedig abban rejlik a jelentősége, hogy rendhagyó módon közelíti meg a holokausztot: a trauma generációról generációra átörökített hatásait írja le. Azt, hogy felmenőink feldolgozatlan traumái a mi életünket is befolyásolják, elsőként a maga is világháborús túlélő Virág Teréz pszichológus ismerte fel a nyolcvanas években, de a témában őt követően is kiváló magyar szakemberek publikáltak.

A szökés és a magány

A történet szerint a szerző édesapja, András és nagyapja, Lajos 1944-ben Budapesten elkergettek egy csapat nácit az otthonuktól, így amikor a megszálló német csapatok jelenléte fokozódott a fővárosban, az elsők között vitték el az apát és 19 éves fiát. Egy Bergen-Belsenbe tartó vonatra kerültek, de az szerencséjükre meghibásodott. Lajos, kihasználva az alkalmat, lelökte fiát a vonatról, hogy az elmenekülhessen. Kalandos kitérők után így jutott el a fiatal András végül Brazíliába, ahol családot alapított, megszületett a fia, Luiz, aki az ő édesapja nevét kapta. András soha nem szűnő bűntudattal élte le az életét amiatt, hogy apjának szót fogadott, és otthagyva őt, leugrott a vonatról. A depressziója aztán a család kedélyállapotára és mindennapjaira is rányomta a bélyegét, fia ugyancsak depresszióba esett.

Luiz gyerekkorát társaitól szeparáltan töltötte, nem mert kimenni játszani, a későbbiekben kizárólag a foci volt a kapcsolódási pont a közösséghez, ám a szigorú apa azt is ellenezte. Olvashatunk ifjúkori megpróbáltatásairól is a zsidó szokások szerint az apa által kontrollált szexualitás terén.

A felnőtt Luiz horizontja mindinkább kitágult, a zene iránti szenvedélye felerősödött, társadalmi öntudata pedig diáktüntetésekben, marxista és anarchista művek olvasásában teljesedett ki. A legfontosabb érdeklődési területnek azonban végül az irodalom bizonyult az életében.

A Légszomj rendkívül tárgyilagosan, már-már érzelemmentesen ír a család múltjáról. Nem elemzi azt, csupán elénk tárja az epizódokat mint betegsége közvetlen és közvetett kiváltó okait. A szerző Budapesten tett látogatásakor a depressziójáról szólvaelmondta: az már a gyógyulás kezdete volt, amikor nevén tudta nevezni, hogy mi az, ami szorongást vált ki belőle.

„Amikor már megnevezzük, akkor egyenlőségi szinten vagyunk vele, már úgy érezzük, nem ural minket a félelem és a depresszió” – hangsúlyozta.

A depresszió kevés pozitívuma közé sorolta, hogy önismeretre tett szert a kezelések évei során. Szakmailag akkoriban sikeres korszakát élte, és ez a betegség segített neki visszatérni a kezdeti alázat időszakához, emlékeztette arra, milyen törékenyek vagyunk, és segített visszaszerezni olyan értékeket, mint a szerénység és a jóság.

Az örökség

A könyv nem a koncentrációs táborok világára és a háborúra fókuszál, az előzményekről, a menekülésről tényszerű beszámolót ad, de nem bocsátkozik részletekbe. Ugyanakkor aprólékosan leírja a depresszió különböző szakaszait és azt az éveken át húzódó lelki folyamatot, amelyet az apa generált a fiatal Luizban. A fiú boldoggá akarta tenni apját, de ehelyett maga is a világháborús trauma áldozata lett.

A poszttraumás szöveg mondatai egyszerre letargikusak és mesterien kidolgozottak, leképezik a könyv hangulatát. Néha éles váltásban olvashatunk különböző korszakokról, a szerző zaklatottságát tükrözi a csapongó szöveg, így az olvasó nem lehet benne biztos, hogy az apja halála előtti vagy utáni eseményről beszél éppen a szerző. Miközben Luiz önmagát hibáztatja, az olvasóban empátia ébred iránta.

Érdekes adalék a nagyapai örökségként megkapott tálesz, amelyet Luiz visel, és amelyben Lajos halálának súlya manifesztálódik. Ez az egyetlen tárgy, amelyet András az apjától magával hozott, és bár teher, a fiú nagy becsben tartja, dédelgetett apai örökségének tekinti:

„...nekem lett félretéve az egyetlen olyan tárgy, amelyet apám magával hozott Brazíliába: a nagyapám által a zsidó ünnepeken használt tálesz. […] Amikor betöltöttem a tizenhármat, egyszerre kavargott bennem a megindultság és a kényelmetlenség érzése, ahogy felvettem gyakorlatilag ismeretlen nagyapám öltözékét. Az érzés rám nehezedett, a meleg pedig fojtogatott.”

A nagyapáról, Lajosról fia, András csak az 1960-as évek végén tudta meg, hogy a szövetségesek még életben találták Bergen-Belsenben, de már túl erőtlen és gyenge volt ahhoz, hogy hazajusson.

A Pál utcai fiúk

Különleges színezetet ad a történetnek az apa Dél-Amerikában sem halványuló magyarságtudata. András próbálta tartani a kapcsolatot minél több kint élő magyarral, segítette őket, kölcsönöket adott nekik, olykor kifizette kórházi költségeiket, úgy, hogy csak utólag értesültek róla. Fiának pedig megvette A Pál utcai fiúkat, amire a szerző így emlékezik:

„A Pál utcai fiúk olvasása olyan volt, mintha végre lementem volna a házunk melletti üres telekre, ahová igazából csak a magasból pislogtam.”

A Légszomj epizódjai nem kronologikus sorrendben követik egymást, ide-oda ugrálunk a világháborús és az azt követő években, a szerző gyerekkorában, valamint a felnőtt Luiz különböző életszakaszai között. A tizennégy fejezetes felosztás inkább tematikus, de a narrációnak nincsenek kőbe vésett szabályai, a fejezeteken belül sem ritkák az időben és tematikailag egymástól távol eső utalások.

A kötet fotóalbumra emlékeztető borítója a szerző harmónia utáni vágyát fejezi ki, amely éles kontrasztban áll a kötet alcímével.

„Egészen egyértelműen akartam jelezni, hogy ez a könyv egy sajátos gyermekkorról szól, a betegségről, amely számos formában meghatározza a magánéletemet, és bizonyos formában szól az apámhoz kapcsolható szakadatlan keresésről is, amit számtalanszor próbáltam irodalmilag kifejezni, de amit másféleképpen kellett elvégeznem.”

A történet Schwarcz terápiájának részeként is felfogható, de tanulságos lehet a mi életünkre nézve is, akár szülői kapcsolatainkat, akár múltbéli eseményeket akarunk megérteni. A szerző azt reméli, hogy betegségének időszaka ezzel a könyvvel talán lezártnak tekinthető.

Luiz Schwarcz: Légszomj – Egy rövid gyerekkor és egy hosszú depresszió története
Fordította: Király Szabolcs
Jelenkor Kiadó, 2023, 3499 Ft