Keressük az élet értelmét, de nincs a tejesdobozok között

Állandó vitaindító kérdés, hogy lehet-e klasszikusokat újabb és újabb értelmezésben színpadra állítani. Lehet-e őket átírni, újraírni, lerövidíteni? Kell-e egyáltalán foglalkozni velük, vagy elég, ha vitrinbe állítva csodáljuk őket? Mit lehet kezdeni 2023-ban Az ember tragédiájával, amit már 1861-ben is annyira színpadidegennek tartott a saját kortárs közönsége, hogy húsz évig nem is állította senki színpadra? Az ősbemutatója csak 1883-ban volt, azóta viszont – a kommunizmus alatti néhány éves betiltást leszámítva – szilárdan tartja magát a nagy nemzeti drámák sorában (ami nem túl hosszú, valamiért még mindig csak a Bánk bánt sorolja ide a nemzeti köztudat). Az ember tragédiája nyitotta meg az új Nemzeti Színházat 2002-ben (Szikora János rendezésében), pár évvel később ugyanitt megrendezte az akkori igazgató Alföldi Róbert, 2018-ban pedig a mostani, Vidnyánszky Attila. Az ember tragédiáját rendezni presztízs, na.

Madách emberiségkölteményének annak ellenére gyürkőzik neki újra és újra vállt vállnak vetve rendező, dramaturg, színész és néző is, hogy – jó pár szöveghű adaptáció és radikálisan újító szándékú színpadra állítás megnézése után is tartom – Az ember tragédiáját olvasni sokkal jobb, mint nézni. Még akkor is, ha olvasni nehéz, de 2023-ban már erre is van megoldás: Nádasdy Ádám „prózai fordítása”.

A Nádasdy-féle fordítás kritikusai többnyire elfelejtik megemlíteni, hogy a Nádasdy-féle változat nem önmagában került a boltok polcaira: a könyvben párhuzamosan lehet olvasni Madách drámai költeményét és Nádasdy prózai szövegét. Nádasdy tehát egyáltalán nem akarja kitörölni az emberemlékezetből Madách tragédiáját, nem akarja lecserélni, sőt meghaladni sem. Megérteni akarja, és ennek a törekvésnek a jegyében hoz létre egy olyan szöveget, ami talán másoknak is segíthet a megértésében. Ha ebben valaki problémát lát, annak az egész oktatási rendszerrel is komoly gondjai lehetnek.

Nádasdy prózai fordítása idén augusztus végén jelent meg, október 8-án pedig már be is mutatták az új szöveget (is) alapul vevő első színpadi adaptációt, Székely Kriszta rendezését a Katona József Színházban.

Egy kis önismeret nem árt, de megváltást nem ad

Steril hűtősor keretezi a Katona nagyszínpadát. Hideg fényű neoncsövek világítják meg a fekete balettszőnyeget, négy televízió lóg a plafonról, a biztonsági kamerák felvételeit sugározzák. A hűtőkben tejesdobozok sorakoznak, két hűtőben almakupacok. Ezek szerint ez a Paradicsom.

Az Úr (Szirtes Ági) befejezte a „nagy művet”. Szirtes Ági Teremtőjét nevezhetnénk akár Istennőnek is, de a színlapon a Katona is ragaszkodik az Úrhoz, maradjunk annál. Talán mindegy is, hogy pontosan micsoda, a neme pont így lesz olyan, amilyen: férfi is meg nő is. A Katona színpadán elsősorban szülő, aminek váratlan szubtextust ad, hogy a Lucifert játszó Pálmai Anna Szirtes Ági lánya. Szirtes Ági az Úr szerepében nemtelen (egyetlen jelenetet leszámítva), a Lucifert alakító Pálmai Anna viszont nagyon is Nő, ami nemcsak a szerepnek, de az egész előadásnak nagyon jót tesz. Már csak azért is, mert feminista forradalom ide vagy oda, Éva karakterével az EMBTRAG se jut sokkal többre, mint Madách közel kétszáz éve: Éva van, vagy naiv, vagy szenvedő, vagy – talán a legösszetettebb alakváltozatában – kifejezetten sekélyes.

Lucifer nagyságrendekkel sokrétűbb karakter (és hálásabb szerep), nem véletlenül nem nevezi Madách sem Ördögnek, sem Sátánnak, Lucifer ugyanis nem A Gonosz, hanem a tagadás szelleme, Pálmai Anna (és a rendező Székely) pedig úgy csempész nőiséget a szerepbe, hogy egy pillanatra sem lesz nőgyűlölő felhangja az előadásnak. Lucifer fekete, magas sarkú lakkcsizmában, lila szaténkabátban és farmerban olyan erős, modern nőként jelenik meg a színpadon, aki okkal és joggal kérdőjelezhet meg bármit és bárkit – és meg is teszi.

Ádám öregszik: a fiatal, kicsit naiv, tudásra szomjazó Ádámot Lengyel Benjámin játssza, az idősödő, a tudásból kiábránduló Ádámot Elek Ferenc, az öreg, a megszerzett tudásra visszatekintő Ádámot pedig Bezerédi Zoltán. Éva is alakot vált: a szerepen Mentes Júlia és Rezes Judit osztozik. Az EMBTRAG (szerencsére – jegyzem meg halkan) elengedi a történelmi időutazást, nem akar erőltetett párhuzamokat vonni múlt és jelen között, egész egyszerűen mindent a jelenbe vagy a jelenhez nagyon hasonló időtérbe helyez. „Mennyit képes létrehozni egy emberélet?” – teszi fel a kérdést, és történelmi tabló helyett inkább egy emberélet absztrakt útját járja végig.

Nem akar lenyűgözni a látvánnyal sem, nem váltogatja színről színre a díszletet, végig a túlvilági bevásárlóközpont egyre üresebb hűtőszekrényei között járunk. A jelmezek kicsit kortársak, kicsit futurisztikusak (az Úr lépője kifejezetten menő!), Adidas tréninggatyák, kockás melegítők, napszemüvegek, bomberdzsekik. Ádám egy kifejezetten kényelmesnek tűnő fürdőköpenyben és frottírpizsamában éli le az áloméletét (díszlet és jelmez: Izsák Lili).

Székely Kriszta rendező és Szabó-Székely Ármin dramaturg úgy bontja elemeire és írja át szinte teljesen az eredeti művet (és Nádasdy újrafordítását is), hogy közben végig hű marad hozzá. Nem bánik vele tiszteletlenül, nem kérdőjelezi meg és nem utasítja el – épp ellenkezőleg, ha a felszínen nem is, a gondolatiságában nagyon is ragaszkodik Madách drámájához.

Az EMBTRAG úgy tartja meg Az ember tragédiája esszenciáját, hogy közben radikálisan a saját képére alakítja. A gond csak az, hogy ez a kép egydimenziós.

Mintha az EMBTRAG alkotói elakadtak volna az asszociációs kör első fordulójában: a demokrácia nevében külföldön háborúskodó politikust otthon megdöntik a demagógok (a televíziók képernyőin amerikai zászlók lobognak a sivatagban); az örömhajhászás fülledt orgiába fullad; a királynak papír Burger King-korona jut; a fene nagy szabadságban mindenki a TikTokot görgeti; a tudományból kiábrándult környezetvédő környezetmérnök környezetszennyező beruházási cégeknek gyárt környezeti hatástanulmányokat. Mintha a tőmondatokban kijelenthető tanulságoknál és színpadi gegeknél többre nem jutna idő: haladni kell, tizenöt szín három órába sűrítve! A látszólagos rohamtempó ellenére újra és újra az órámra nézek.

Pedig az EMBTRAG-nak bőven vannak erősségei: például a precízen megkoreografált színpadi mozgás, vagy a kiemelkedő minőségű színpadi zene, amiről a Katona fiatal színészei gondoskodnak. És akadnak emlékezetes pillanatai is: mint Rajkai Zoltán „csodatevő” papjának igehirdetése, és a befóliázott kanapén fetrengő, az MI-asszisztensének kesergő János-Ádám (Elek Ferenc) és a kozmetikaibeavatkozás-függő, alig leplezetten alkoholista Éva-Borbála (Rezes Judit) elkeseredett-szerencsétlen vívódása egymással és a külvilággal. Az EMBTRAG egyáltalán nem fél a humortól, sőt, sokszor kifejezetten szórakoztató, ami egyrészt egyáltalán nem árt egy háromórás előadásnak, másrészt viszont sokszor pont a felszínességet erősíti. A végeredmény:

egy vibráló-színes-modern csomagolópapírba burkolt klasszikus, ami szól is a fiatalokhoz, meg nem is, ami fel is teszi a releváns kérdéseket, meg nem is, ad is rá releváns válaszokat, meg nem is.

Az EMBTRAG sem tudja átlépni Az ember tragédiája-adaptációk csapdahelyzetét: a 19. századi emberiségkölteménnyel próbál választ keresni a 21. századi emberiség kihívásaira. A gond csak az, hogy már rég kihíztuk Madách legvadabb rémálmait is, a tragédia 1861-ben adott, megnyugtatónak szánt (?) zárszója pedig 2023-ban egyáltalán nem megnyugtató, sőt, ha úgy vesszük, inkább ironikus, mint komoly.

„Keressétek az Urat, amíg megtalálható!” – hirdeti az EMBTRAG alcíme, meg is találtuk, itt somolyog a Katona színpadán, házhoz mentünk a pofonért.

Az EMBTRAG bemutatója október 8-án, vasárnap este volt, hétfő reggel a szerkesztőségben folyik a napi munka: most éppen két háborút követünk percről percre. Egyik a szomszédunkban zajlik, egy hatalomkomplexusos kvázidiktátor szállta meg. Kicsit messzebb terroristák mészárolnak le vagy rabolnak el és kínoznak meg ártatlan embereket. Az is lehet, hogy Amerika következő elnökét a börtönből választják majd meg. Hogy itthon mi van, arról inkább ne is beszéljünk. A föld felmelegszik, aztán megfagy, nem a távoli jövőben, hanem nagyjából most. Az is lehet, hogy nemsokára már ezt a cikket is megírja a mesterséges intelligencia. Szóval persze, küzdünk, de hogy bízva bízunk-e, az már más kérdés. Amit az EMBTRAG sem tesz fel.