A kelet-európai sors hetedíziglen fogva tart

„Nincs hová menekülnünk”

– fogalmaz a Keserű víz elbeszélője a regény utolsó előtti számozott fejezetének végén. Ekkorra már lepergett előttünk annak a szlavóniai telepes falunak a krónikája, amelyet a 19. század második felében alapítottak református magyar családok, és ahol a narrátor nagyanyja is született, túl vagyunk egy sor történelmi traumán (népességmozgások és -cserék, második világháború, kollektivizálás), és arról is értesültünk, hogy napjainkra a település nyomtalanul eltűnt. A fenti idézet nemcsak azért a szöveg egyik kulcsmondata, mert abban nem túl gyakoriak a rövid mondatok, hanem mert mintha a cselekmény is erre a többes szám 1. személyben megfogalmazott történelmi tapasztalatra futna ki, mintha ez lenne az a végső konklúzió, amely a közösség minden tagjára – beleértve az elbeszélő nagyanyját, sőt magát az elbeszélőt is – egyaránt érvényes.

Vannak vidékek

Egyén és közösség, egyéni és kollektív sors viszonyának kérdése persze a Keserű víz egészén végighúzódik, sőt a regény szerkezetét is nagyban meghatározza. Míg ugyanis a páratlan fejezetek az említett szlánavodai református közösség történetét beszélik el, a páros egységek az elbeszélő nagyanyjának élettörténetét örökítik meg.

A 19–20. századi falukrónika a Somogy, Tolna, Baranya és Zala vármegyéből útra kelő új honfoglalók érkezésével veszi kezdetét, akik a megművelhető földhöz jutás, a jobb élet reményében veszik célba a multietnikus – mások mellett svábok és rácok lakta – vidéket. Az új lakóhely azonban egy sor nehézséget és viszontagságot tartogat számukra: kezdetben hasmenés gyötri őket a közeli patak ihatatlan vize miatt, később belső konfliktusok tépázzák meg a közösség egységét, és folyamatosan szembe kell nézniük a külső veszélyekkel (pl. vihar, leketárok érkezése) is.

A helyenként a Száz év magány világát idéző történet egyik főszereplője Géczi József, aki karizmatikus és tekintélyelvű vezetőként eleinte egy személyben, aztán pedig a presbitérium kínálta látszatdemokrácia keretei között irányítja a közösséget. Ő az, aki a Szlána patak partjára vezeti a családokat, és aki a vízkérdést véglegesen megoldó kút kiásásával elévülhetetlen érdemeket szerez az őt támogató telepesek körében. (Talán mellékes, de Gécziről nem nehéz korunk populista vezetőire asszociálni, főleg úgy, hogy a regény egy sor olyan témát is behoz – legyen szó tömegmanipulációs technikákról, demagógiáról, ellenségképzésről, az idegen toposzáról –, amelyek ma különösen aktuálisak.)

A mitikus ködbe vesző falukrónikával szemben a nagyanya élettörténetére fókuszáló szövegrészek a még belátható történelmi múlt eseményeit ölelik fel. E fejezetek kezdőpontja az idős asszony halálos ágya, tárgyuk egy szenvedéssel teli élet (l. hűtlen férj, kegyetlen após) és a „folyton körülötte ólálkodó halál” (l. elhunyt gyerekek), kiemelten fontos stációi pedig azok a betegségek és műtétek, amelyek lefolyását a regény első (számozatlan) egysége, az Előhang orvosi jelentések segítségével ismerteti. Ily módon a nagyanya története a test romlásának és elhasználódásának, illetve e megállíthatatlan folyamat kényszerű tudomásul vételének rendkívüli érzékenységgel megírt története.

„Megpróbált újra és újra talpra állni, mert mit is tehetett volna mást, és tőle telhetően birtokba venni azt a szűkösen fojtogató világot, amit az égi és földi hatalmak engedélyeztek neki, nem adva föl, amíg csak rendelkezésére áll egy talpalatnyi megművelhető föld.”

A két regényszálat tekintve tehát a bő másfél évszázadot átölelő cselekmény – egyenes vonalú narráció híján igencsak kacskaringós és tekervényes úton – a tágas szlavóniai földek ígéretétől a nagyanya konyhakertjéig vezet, ahol az idős asszony az utolsó pillanatig – a vége felé már a kisszékén ülve – kapálja, gyomlálja, metszi szeretett növényeit.

Viseltes szókkal

Teszi mindezt a regény úgy, hogy az elbeszélő újra meg újra hangot ad az emlékezés bizonytalanságának és az elbeszélés nehézségeinek. „Ezt nem tudom pontosan megmondani, bár próbáltam utánajárni” – fogalmaz például a nagyapja temetéséről szóló fejezetben, de máshol is belefuthatunk hasonló mondatokba:

• „abban sem lehetünk biztosak”;
• „mindez azonban csak spekuláció”;
• „nem sikerült időben összeegyeztetnem”;
• „valójában nem tudok semmit”.

Összességében ezek a megjegyzések egyszerre bizonytalanítják el az olvasót és sarkallják arra, hogy mindennemű múltrekonstrukciós kísérlettel szemben bizalmatlan legyen. Ez a kétely egyébként nemcsak a szövegekkel, hanem például a korabeli beállított fényképekkel szemben is érvényes, amelyek az elbeszélő szerint „mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy a rajtuk szereplő emberekről hiteles képet nyújtsanak, hiszen csak azt mutatják meg, amilyennek a fényképész látta őket, illetve kisebb részben azt, amilyennek magukat akarták látni és láttatni”.

Bár a szöveg itt-ott magán hordozza a történelmi regények, illetve a családregények műfaji sajátosságait, jókora távolságot tart a nagyobb ívű elbeszélésektől. E távolságtartás jegyében figyelmeztet a narrátor számtalanszor Veres Benő komlósdi református lelkész forrásértékű emlékiratainak hiányosságaira, de ez a gesztus érhető tetten abban is, hogy a Takács gyerek nevű szereplő idővel alternatív történetek mesélőjeként követel magának egyre nagyobb figyelmet a közösségen belül. A regény harmadik és egyben legrejtettebb szála pedig egyenesen a regényírás folyamatára reflektál – meglehetősen önkritikusan –, és előbb a szöveg egy „majdani végleges” változatát helyezi kilátásba, majd az utolsó (számozatlan) fejezetben már egyenesen kudarcos vállalkozásként azonosítja magát.

Édessé ízesül?

A cím alapján aligha meglepő, hogy a regény egyik központi motívuma a víz. Folyók jelöli ki a cselekmény tágabb földrajzi terét, patakok és források a szűkebbet. A már említett Takács gyerek egyrészt a Szlána vizének titkát kutatva indul útnak a folyásiránnyal szemben, másrészt mindenáron a tengert akarja látni. Legalább ilyen lényeges ugyanakkor a keserű, a keserűség mint íz- és létélmény artikulálása is – mélyen szimbolikus például, hogy a nagyanya dinnyetermesztéssel is próbálkozik a kiskertjében, ám a növény „soha nem nőtt meg elég nagyra, és talán édes sem volt eléggé”.

És hogy összességében milyen szöveg a Keserű víz? Nos, semmiképpen sem könnyed olvasmány – és nem csak a témaválasztás miatt. A már említett szerkezeti sajátosságokon túl ugyanis a többszörösen összetett, itt-ott talán túlbonyolítottnak tűnő mondatok szintén megkövetelik az odafigyelést, sőt akár azt is, hogy az olvasó újra meg újra nekifusson egy-egy szakasznak, visszalapozzon korábbi részekhez, és adott esetben újraértelmezze azokat. Ezzel együtt Milbacher regénye megrendítő olvasmány, amelyet végig áthat valamiféle eredendő szomorúság és melankólia, és elénk tár, megrajzol egy olyan kelet-európai sorsot, „amely keserű örökségként hetedíziglen fogva tart mindannyiunkat”.

Milbacher Róbert: Keserű víz
Magvető, 2023, 5999 Ft