Bródy János: Minden koncertnél készülök arra, hogy most már ez lehet az utolsó

Szakmai és politikai véleménykitekintő Veiszer Alinda interjúja Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar énekessel, zeneszerzővel, szövegíróval, aki beszélt a nagykoncertjeiről, arról, hogy lassan úgy érzi, ideje lesz abbahagyni a koncertezést, és arról is, hogy miért nem vett részt a „Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig” kiállítás első megnyitóján. A beszélgetést itt lehet megnézni előfizetés ellenében.

Bródy szerint a nagylemez formátum már halott, koncertlemez gyakorlatilag nem létezik, ennek pedig az internet az oka: ott dalok és playlistek terjednek, nem az alkotók szándéka szerint formálódik egy-egy album. Emellett szereti a nagykoncerteket, úgy gondolja, hogy ma már minden ilyen koncert az ő saját történetét meséli el.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy sokan elsősorban énekesnek ismerik, holott inkább dalszövegíró. Több olyan dalt is megemlít, amit egy kicsit megváltoztatva saját maga is elénekel a koncertjein, itt-ott átírja, cseréli a szöveget. „Egy szövegírónak időre kell dolgozni, és ezzel régen is nagyon sok gond volt, mert az akkori ellenőrző cenzúra is a szövegekbe kötött bele” – mondta, utalva az 1960-as, '70-es évek hazai popszférájára. Elmondta, hogy ha felvételre került olyan szöveg, amit később nem engedélyeztek, mindenki úgy érezte, hogy hiába dolgozott. Megemlítette Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezének szövegeit, és elmondta: a magyar hanglemezgyártó vállalat vezetőségének komoly problémája volt vele, talán ez az egyetlen olyan lemez, amit szó szerint, fizikailag is betiltottak.

Ma már nem lehet dalokkal megváltoztatni a világot

Veiszer Alinda kérdésére, hogy van-e Bródyban olyan igény, hogy kimondja a koncerteken ülő több tízezer ember helyett, amit gondolnak, azt válaszolta: „azt írom meg, amit ők gondolnak, csak nem tudnak megfogalmazni”. Azt viszont már nem gondolja, hogy dalokkal meg tudja változtatni a világot, annak ellenére, hogy tudja, hogy fontosak, és „erősen ragadnak az emberi lélekben”. Ennek a szkepticizmusnak technikai háttere is van: a 60-70-es években a lemezeken terjedtek az információk, a dalokban a milliók által meghallott üzenetek jelentősége nagyobb volt, mint manapság. „Akkor ezek majdnem annyit jelentettek, mint az egész internet, a legfontosabb információs csatornák voltak.” Ma az interneten, a közösségi hálón terjednek ezek az üzenetek, kevesebb a dalok felelőssége.

„Amikor azt gondoltam, hogy a világra hatással vannak a dalok, az az az idő volt, amikor John Lennon Yoko Onóval az ágyban fekve hirdette meg a világbékét, vagy amikor Bob Dylan dala, a Blowin' In The Wind világszerte a '60-as évek diákmozgalmainak jelképévé vált” – mondta. Arra is felhívta a figyelmet, hogy most olyan tömegtermelés van, mint korábban soha: az Artisjus statisztikái szerint minden évben 20 ezer dalt jelentenek be. Nagy szerepe van a médiának is abban, hogy mi jut el a közönséghez – nem gondolja, hogy betiltották a dalait, de szinte nincs olyan zenei rádió, ami játszaná őket. „A 60-70-es éveken is egy BBC interjú miatt tiltottak le minket, és több városból ki is tiltottak. Voltak olyan tanácselnökök, akik kijelentették, hogy ide nem teheti be a lábát az Illés.” Azt is mondta, hogy most is vannak olyan fideszes főnökök, akik azt mondhatják, hogy egy-egy városba nem teheti be a lábát Koncz Zsuzsa és Bródy.

Nemrég viszont Miskolc város vendége volt, ahol nagy titkolózás közepette elvitték a levéltárba, és megmutatták neki, hogy előástak egy dossziét az 1973-as bírósági tárgyalásáról, annak ellenére, hogy azt 1988-ban meg kellett volna semmisíteni. Államellenes izgatás gyanújával indult ellene eljárás, annyi volt a bűne, hogy egy koncertje után megdicsérte a szerinte korrekten eljáró rendvédelmi szerveket, csakhogy ez a közönségnek nem tetszett. Végül a hatóság nagyobb nyilvánosság előtti megsértése miatt vádolták meg, de nem lett semmi az ügyből.

Egy zenésznek vigyáznia kell, kivel fotózkodik

Veiszer kérdezte a Magyar Zene Házában rendezett kiállításról is, amivel kapcsolatban Bródy elmondta: Jávorszky Béla külön nem beszélt vele a kiállítás összeállításánál, de szerinte nem is lett volna rá szükség, mert korábban sokat beszélgettek már.

Kritikával azért illette az eseményt, és elmondta: némi hangsúlyeltolódásokat észrevett, amik nem pontosak, de nem szívesen mond ilyeneket, mert a kiállítás egészében nagyon tetszett neki. Azt érzi az alkotókban, hogy megpróbáltak nagyon kiegyensúlyozottan, nem különösen politikai indíttatásokból nekiállni.

Meghívták a kiállításmegnyitóra is, de nem ment el, mert Szörényi Leventétől megtudta, hogy ő nem kapott meghívót. Feltételezte, hogy nem volt meg a címjegyzéke azoknak a zenészeknek, akik kimaradtak. Mint mondta, az eseménynek „egyébként is volt egy kicsit olyan íze, hogy nagyon hivatalos lesz, és esetleg a kormányzat kulturális szereplői akarják magukat mutogatni zenészek társaságában” – mondta. Megjegyezte, hogy egy zenésznek egyébként is óvatosnak kell lennie, hogy ha meghívják valamilyen fellépésre, milyen politikussal fotózkodjon utána.

Frissítés: Cikkünk megjelenése után Bródy János és a Magyar Zene Háza is jelezte: a január 19-i ünnepélyes megnyitót követően február 13-án a kiállításban is szereplő, a magyar populáris zene meghatározó alakjainak rendezett tárlatvezetést, melyen Bródy János is részt vett.

Az interjú során kitértek a Demeter Szilárddal közös, nagy port kavart képre is. „Én őt Acélszilárd Demeternek hívom” – mondta Bródy, az indok pedig az, hogy keménynek tartja őt. Azt mondja, soha nem voltak barátok, a kölcsönös tisztelet talán megvan.

Demeter Szilárd egyébként kikérte a véleményét a könnyűzenei stratégiája kidolgozásánál, és rengeteg jó dolgot is talált benne, de volt olyan is, amit nem tartott helyesnek. Szörényi Leventével együtt mentek a találkozóra, a szakma képviseletében, és meggyőződtek arról, hogy Demeter Szilárd nem ideológiai szempontok alapján akarja a műfajt kezelni, hanem a nemzeti kultúra integrált részének tartja.

Kitértek az új zenei tanács megalakulására is, Bródy elmondta, hogy jó, ha van ilyen is, a bizottságban nagyon sok olyan zenész van, akit nagyon tisztel, de nem hiszi, hogy ténylegesen bármit is tudnak tenni. „Demeter Szilárd az elképzeléseihez keresett támogató hátteret, ez inkább egy vének tanácsa, nem olyan grémium, ami határozatot tud hozni, vagy elképzeléseket végrehajtani” – mondta.

Azt is elmondta, hogy a nagy zenei koncertek támogatása itthon sokszor inkább a politikai lojalitás díjazása, mint jogos segítség, Demjén Ferencet például nem kéne támogatni, mert neki van elég közönsége, de persze megjegyezte, hogy nem mindenki jár ebben a cipőben. Bródy koncertjei önfenntartók, a gázsi majdnem fele például a felvételekre és a forgalomba hozatalra megy el.

A csúcson kell abbahagyni

„Szerintem a csúcson kell abbahagyni, és most úgy érzem, nagyon eljutottam a csúcsra, ideje abbahagynom” – mondta Bródy, gyorsan kijavítva magát, hogy tervezni nem tervezi a nyugdíjba vonulást, de 77 évesen már minden nagyobb koncertre úgy készül, hogy akár az utolsó is lehet, mert a következőre már nem lesz ereje. Feltételezi, hogy ez bekövetkezhet, de most még nem érzi így.

Azt érzi, hogy itthon szeretik a rajongók, és ő is szereti a hazáját, de a hazaszeretet nem azt jelenti, hogy „éppen az élen álló kormánnyal vagyok szerelemben”. Ezt olyannyira kihangsúlyozta, hogy többször is kitért az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára, amit 1948-ban fogadott el az ENSZ, de aztán később egy-két ország kevésbé tartotta magára érvényesnek. Bródy megjegyezte: most is vannak olyan kormányok, amelyek igyekeznek, törekednek erre az eszményre, és vannak olyanok, amelyek távolodnak tőle.

Azt mondta, hogy édesapja közgazdász volt, és emiatt ő is úgy érzi, bizonyos dolgok képesek ciklikusan visszatérni. Amikor az úgynevezett megélt emlékezet tanúi már nem tudnak tovább mesélni, a köztudat őrzi csak meg az emlékeket, és ezekből hiányoznak azok a tapasztalatok, amelyek megakadályozzák, hogy visszatérjünk a múltbéli hibáinkhoz.