Az ő meséjükben nem egy szörnyeteg a főgonosz, hanem az alkohollal küzdő apa és anya

„Hívtam anyát, de nem veszi fel a telefont. Ez azt jelenti, hogy megint részeg, ugye?”

– kérdezi nagymamájától a kétségbeesett Eva, egy liszicsanszki árvaház lakója. Eva már másodjára került a kelet-ukrajnai otthonba, ugyanis az ott élő gyermekek szüleihez hasonlóan az ő édesanya is visszaeső alkoholista. A dán filmrendező, Simon Lereng Wilmont Otthonom a romokon című dokumentumfilmje Eva és a liszicsanszki otthonban nevelkedő Kolja és Polina sorsát követi végig, akiknek a játékkal, tánccal és mesenézéssel töltött idő mellett olyan nehéz pillanatokkal is át kell élniük, mint amikor hiába várnak a folyosón ücsörögve arra, hogy a szüleik végre meglátogassák őket.

Amikor először elolvastam a film címét, azt hittem, olyan emberek történeteit fogja bemutatni, akik a háború ellenére Ukrajnába maradtak, és nap mint nap az életben maradásért küzdenek lerombolt otthonaikban. Wilmont filmje azonban nem arról szól, hogy a harcok, bombázások milyen mérhetetlen károkat okoznak, hanem a háború mellékhatásairól: az erőszak és az alkohol miatt széthullott családokról, elhagyott és elfeledett gyerekekről.

Olyan gyerekekről, akik éjszaka a paplan alatt nem szellemekről szóló rémtörténeteket vagy szuperhősök kalandjait mesélik egymásnak, hanem az alkoholista szüleikről, akik a valóságuk és meséik gonosz szereplői.

Az Ukrajna keleti részén fekvő Liszicsanszk mindössze húsz kilométerre fekszik az orosz határtól. Az ott élők élete már a 2022 februárjában kirobbant háború előtt sem volt egyszerű, ám az ukrajnai invázió sokakat taszít még mélyebbre: sokan elveszítik a munkájukat, az emberek az utcára kerülnek, mások a kilátástalanság elől az alkoholba menekülnek. A megélhetési problémákkal, erőszakkal és alkohollal küzdő családokból kiemelt gyermekek ideiglenesen a liszicsanszki árvaházba kerülnek, ahol a tél és a háború miatt nagyobb a zsúfoltság, mint bármikor.

Az intézmény azonban csak átmeneti otthona a gyerekeknek, ahol kilenc hónapot tölthetnek a nevelőikkel, barátaikkal és testvéreikkel, mielőtt a bíróság döntene a jövőjükről. Ami többféleképpen is alakulhat: visszakerülhetnek a szüleikhez, örökbe fogadhatják őket, azokat pedig, akiket sem rokon, sem nevelőszülő nem tud befogadni, átköltöztetik egy állami árvaházba.

Vannak gyermekek, akik az utcáról kerülnek a liszicsanszki intézménybe, így történt ez a 8-9 év körüli Koljával és két kisebb testvérével is, akikre a rendőrök találtak rá, miközben egy hulladéktelepen eladható holmikat kerestek. Kolja lázadó típus, szeret nagyobb fiúkkal lógni, verekedni, stikában kijárni cigizni, többször lopott is, és nem egyszer az intézményből is hazaszökött, hogy láthassa a családját. „Te már férfi vagy, Kolja” – mondja neki az édesanyja, aki sörszagúan érkezik az otthonba, hogy meglátogassa a gyerekeket.

Kolja tényleg próbál férfiasan helytállni, hisz ő gondoskodik a testvéreiről, öltözteti és tanítja őket, ám mindez nem elég ahhoz, hogy ő is ott maradhasson velük a liszicsanszki otthonban. Az ő története kevésbé alakul olyan szerencsésen, mint Eváé és Polináé, akinek sötét életet jósol barátnője, amikor egy színesen világító kristálygömbbel játszanak. Polina a jóslat szerint az alkoholista édesanyja halála után örökbefogadó szülőkhöz kerül majd, akik rabszolgaként fognak bánni vele. Majd amikor felnő, ő is keményen inni kezd, hajléktalan lesz, és a elveszik tőle a gyerekeit, akik egy árvaházban fognak élni.

Ez a jelent nemcsak azért elképesztően elkeserítő, mert két intézetben nevelkedő, hátrahagyott kislány beszélgetését hallgatjuk, hanem azért is, mert nem áll messze a valóságtól. Az intézményt vezető Marharyta asszony szerint

a gyerekek azt másolják, amit gyermekkorukban látnak. Ha felnőttként ők is nehéz kihívásokkal szembesülnek, amikkel úgy érzik, nem tudnak megbirkózni, ők is az alkoholhoz nyúlnak majd, ahogy azt a szüleik is tették.

Nem egyszer előfordult, hogy Marharyta asszony olyan ismerős látogatókkal találkozott az otthon folyosóin, akik egykor az árvaházban nevelkedtek. „Mindig kérdezik tőlem, hogy emlékszem-e még rájuk. És én igennel felelek, pedig bárcsak ne emlékeznék” – meséli az otthon vezetője a filmben.

Az Otthonom a romokon című Wilmont-filmet a 2022-es Sundance Filmfesztiválon mutatták be, ahol el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a nemzetközi dokumentumfilm kategóriában. Most esélyesnek tartják a március 12-i Oscar-díjátadón elnyerni az Amerikai Filmakadémia legjobb dokumentumfilmnek járó díját is. Itthon az RTL+ előfizetői számára elérhető.

A dán filmrendezőnek nem ez az első dokumentumfilmje, amit Ukrajnában forgatott. Az Ugatás a távolból egy tízéves ukrán fiú, Oleg életét követi egy éven át a donbászi háború idején. A 2017-ben megjelent film a világ legnagyobb dokumentumfilmes fesztiválján, az IDFA-n (International Documentary Film Festival Amsterdam) bezsebelte a legjobb elsőfilmes díjat, azóta pedig több mint 35 díjat nyert világszerte.