Töményet bírod?

Lebontás

Eldurrant a startpisztoly, ami a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projektet illeti Veszprémben. Idén Petőfi-évforduló is van, így semmi meglepő nincs abban, hogy január 22-én, a veszprémi Hangvillában A helység kalapácsát adták a Forte társulat értelmezésében, egészen formabontó módon.

A Forte társulat idén válik nagykorúvá, Horváth Csaba rendező-koreográfus 2005-ben hívta életre. Fizikai színházat csinálnak, de mit is jelent ez? „Fizikai színház – totális színház. Ahol evidencia, hogy a verbalitáson kívül a testnek is szerepe van, illetve a testtel való kifejezésnek, legalább annyira, mint a zeneiségnek. Ennél a darabnál ez pedig mindenféleképp előnyt élvez, hiszen egy zeneművet állítottunk színpadra – mondja Horváth Csaba, majd elmeséli a produkció genezisét. – A magam részéről az első lépés az volt, hogy találjak egy alkalmas zeneszerzőt, aki ebből ír egy zeneművet.” Azért ez nem egy szokványos alkotói folyamat.

Petőfi eposzparódiája olyan, mint egy jó zene, végtelenül gazdag és határtalanul szellemes nyelvezete letaglózza olvasóját. A koncepció az volt, hogy zenés színpadi adaptáció szülessen. Horváth Csaba erre a munkára Horváth Balázs zeneszerzőt kérte fel.

„Elindult egy kommunikáció kettőnk között, és megírta a zenét. A stílusát valamelyest ismertem, hallottam tőle néhány művet, ami nekem rendkívül tetszett, több okból kifolyólag. Az egyik, ami nekem nagyon meghatározó volt, az Balázs zenei humora, ami egészen egyedi és különleges. Azt gondoltam, hogy na, ez az a fajta zenei gondolkodás, amit ha összepárosítunk a Petőfi-művel, akkor ebből lehet valami izgalmas, »mai« megfogalmazás. Vannak előítéletek A helység kalapácsáról, hogy ez valami veretes, régies, népies költemény, miközben nagyon is eleven, őszinte, szókimondó gúnyrajz” – mondja a rendező.

A helység kalapácsának nyelvezete valóban az a drazsé, aminek elrágásához bőven kell nyál, viszont pont ez volt Petőfi célja. Az akkori kortárs, azaz „modern” költészet bálványát, a gólemként feltámadt eposzt graffitizte le, rakott a tetejére olcsó légfrissítőt, majd készített róla egy túlexponált polaroidot. A falusi perpatvart nyilván meg tudta volna írni öt mondatban is, ha úgy akarja, de ő így akarta.

Felépítés

A sztori tehát nem bonyolult, emiatt sokféleképpen lehet hozzányúlni. (Egészen friss, filmes feldolgozásáról szóló cikkünk itt olvasható.) Az eposzokban a cselekmény a lényeg, a körítés elhanyagolható, a jelmez, a díszlet kvázi mindegy. Ha a történet szempontjából fontos, hogy valakinek szakálla van, vagy kígyók nőnek a fejéből, esetleg vak, akkor azt tudjuk, de egyébként nem lényeges, ki hogy néz ki. Kellék lehet egy isteni eredetű fegyver, tárgy avagy ruhadarab, de ezeken túl mindegy, ki mit visel. A helyszín mondjuk egy vulkán vagy egy erdő, mező, tengerpart, sziget avagy barlang. Cseppkőbarlang? Tűlevelű erdő? Tök mindegy. A lényeg, hogy valaki éppen a világot menti meg, valaki feltámaszt valakit. Teherbe ejt egy istennőt vagy épp saját fiait eszi meg. Netalán harangkötélen ereszkedik alá úgy, hogy ép tenyérrel ússza meg azt. Tehát korszakos dolgokat végez be.

A színpadképet rengeteg narancssárga italosrekeszből összelegózott forma alkotja, ezen kívül semmi nincs. A jelmezeket gondosan válogatott esetlegesség jellemzi, zöldesbe, szürkésbe hajló, köznapi darabok, amikben könnyű a mozgás. Slussz. A játszók tizenketten vannak, a társulat hat állandó tagját hat egyetemi hallgató egészíti ki. Ez minden, amit látunk. Minden más, ami az előadást jelenti, azt vagy halljuk, vagy történik. De mit hallunk? Erről kérdeztük a bemutató előtt az alkotókat.

Hogy készült a zene?

Horváth Csaba: Nagy kihívás volt mindkettőnknek, azt hiszem, ezt Balázs nevében is mondhatom. Ilyen helyzetben, tapasztalat ide vagy oda, még én sem voltam. Elkészült egy zenemű, amit igazából senki nem hallott, még Balázs sem, hiszen a bemutató előtt, januárban ismerkedtünk meg vele, akkor volt rá lehetőségünk, hogy próbáljunk a zenekarral. Addig csak zongorakísérettel dolgozott Balázs, betanította a dalokat, én pedig megpróbáltam elhelyezni a színpadon az adott szituációkat. Volt egy elég munkás öt napunk itt Veszprémben, amikor színpadra állítottuk, megszületett a kompozíció egy nyers változata, de valójában a zenét akkor hallottuk először, én is és a színészek is. Balázsnak nyilván volt fogalma róla, de a maga teljességében ő is csak akkor találkozott vele.

Horváth Balázs: Nekem nyilván volt prekoncepcióm, hiszen az maga a zene volt.

Ez alatt az intenzív öt nap alatt mennyire kellett hozzányúlni a zenéhez?

H. B.: Nekem a legelején a végéig meg kellett írnom a zenét, tehát adott szituációban nem tudtam megtenni azt, hogy „na, most egy perc múlva hozok egy másik zenét!” Másnapra írhattam volna másikat, de akkora hajtás volt, erre nyilvánvalóan semmi lehetőség nem volt.

H. Cs.: Folyamatos alkalmazkodás volt ez a munka, jómagam sokszor Balázs alkalmazott koreográfusa voltam, miközben rendeztem a darabot, Balázs pedig sok helyzetben alkalmazott zeneszerzőm, tehát nem győztünk alkalmazkodni egymáshoz.

H. B.: Elvileg ő a „főnököm”, de nem tud az lenni, mert ott van leírva a kottába valami, ami uralja őt. Én belenyúlhatok, de akkor egy új szituáció történik.

H. Cs.: Olyan ez, mint amikor adott egy friss szövegkönyv, amit az írója megír háromszáz oldalban, és aztán elkezdődik egy próbafolyamat, amiben kiderül, hogy ebből a háromszáz oldalból mennyi a hasznos és mennyi a haszontalan. Ha úgy érezzük, lehet és kell is húzni belőle. Ha ő ír egy A helység kalapácsa című zeneművet, amit koncertszerűen adnak elő, akkor abban viszont úgy történik minden, az összes arány, dinamika, zenei dramaturgia, ahogy azt Balázs szeretné.

H. B.: Ha az van, hogy én énekszólamba végigírtam volna az összes szöveget, akkor nehezebben engedtem volna belenyúlni. De abban a pillanatban, hogy vannak helyek, amik valóban csak szövegként vannak végigmondva, vagy ritmusosan, vagy énekelve, a színész természetesen elkezdi formálni a szöveget. Ebben ott a baj, hogy a zenekarnak azt kell mondani, hogy ez itt gyorsabb lesz, lassabb lesz, kivágunk egy ütemet, itt ne játssz... és ez sem lenne gond, ha ez egy hangfelvétel lenne, amit vághatunk, de ott ül a zenész, neki fel kell írnia, mert elfelejti. Ebből is volt ma a legnagyobb összezördülésünk, hogy Csaba kért valamit, én mondtam, hogy ezt nem lehet most már, a zenészek elmentek. Nem tehetjük meg, hogy most kihúzunk valamit, mert már egyszer visszaírattam, most megint kihúzzuk.

Akkor fel sem merül, hogy más vezényelje a darabot.

H. B.: Én akartam is, illetve muszáj is volt, hogy én vezényeljek.

H. Cs.: Anélkül itt vége lett volna mindennek.

H. B.: Jövök mint szerző, és akkor én is beleszólok a karmester munkájába?

H. Cs.: Egy kötéltánc, amit mi itt csináltunk. Ez egy ízig vérig kortárs vagy inkább újzene, ahogy ma a zeneszerzők nevezik, nagyon bonyolult, számunkra sokszor nehezen értelmezhető lüktetéssel...

H. B.: Van, ahol van lüktetés, van, ahol nincs.

H. Cs.: Bonyolult. A színészeknek nagyon nehéz dolguk van. Pontos belépések, tiszta dallamok, és a közös szándék, zeneszerzői, színészi, rendezői egyaránt, hogy az emberek értsék és élvezzék.

Húzóra!

Biztos vagyok benne, hogy a fizikai színház megszületésénél a szempontok között ott volt a beszámolót író újságírók szívatása is. Hogy lehet gépelt szavakba önteni egy közel másfél órás élménycsomagot, ahol egy pillanatra sincs megállás? A színpad pár négyzetmétere marad csak játszatlan, a színészek csak minden ezredik kalória elégetése után állnak meg rövid percekre. A legkisebb gesztusoktól az akrobatikán át a nyers, erőemelő számokig minden játszik.

A világot jelentő rekeszek szinte kézmelegek maradnak az előadás során, annyiszor bontják le és építik fel őket új díszletként, használják jelmez gyanánt, kellékként (ököl, sapka, párna, torony, ágy, kocsma). Némelyik mikroportot, mikrofont rejt, tehát arra is figyelni kell, hogy az adott pillanatban épp kinél van vagy ki felé repül. A koreográfia önmagában megérné a jegy árát, de a színészek még végig a szerepükben is vannak, Kántor uram szó szerint kiizzadja magából a gazdaságos csábítót, Harangláb sunyi, Erzsók pedig pókerarccal adja a megközelíthetetlen, ám egyszerű bálványt. És még énekelnek is. Két méter magasan, a rekeszeken egyensúlyozva, vagy éppen estükben, keltükben, röptükben. Kinéznek a karmesterre, intésre jönnek precízen, a bemutatón én egyszer sem hallottam hibázni őket.

Meglepődnék, ha az előadás zenéje egyszer csak megjelenne CD-n. (Adnak ki manapság még CD-t?) Ez nem musical, nem az utcán fütyült slágerek fogják behúzni a nézőket. Zenéje egy nagyon komplex dolog, ami szerintem csak a darab szerves részeként él meg. A látvány, az emberi hangok – és itt a kimerült fújtatásról és lihegésről is beszélek –, a lábdobogások, esések puffanásai mind részét képezik. Az előadás közben, a harsona szordínójára nézve eszembe jutottak a régi Tom és Jerry-rajzfilmek, ahol rengeteg zajt és effektust hangszerekkel oldottak meg. Külön élmény volt látni azt, hogy játszanak el egy hasra esést a fúvósok és az ütősök, egy elcsúszást a vonósok.

A zenekarnak – a Mendelssohn Kamarazenekarnak – a legnagyobb elismerés jár. Az első sorból beláttam a zenekari árokba, sőt láttam a partitúrát is. Ahogy a színpadon egy pillanatnyi figyelemkihagyás akár balesettel is járhatott volna, a zenészeknek egy rossz belépés magát az összeomlást hozta volna el. Begyakorolt műveknél érdemes nézni, hogy a zenészek milyen időközönként pillantanak fel a karmesterre. Mi kell a tempótartáshoz, a tökéletes belépéshez. Maradjunk annyiban: legalább soronként azért illik felnézni. Nos, a Mendelssohn Kamarazenekar tagjai kis túlzással egyik szemükkel a kottát, a másikkal végig Horváth Balázst nézték, hiszen egyedül ő adhatott visszajelzést a színpadon történtekről, valóban igazította a zenekart a folyamathoz. A karnagy ezt végig hiba nélkül hozta, egy tizedmásodpercre sem lankadó figyelemmel. Bravúr a javából.

A zenével kapcsolatban említettem már, hogy ez minden, csak nem operett. Mégis, az edzetlen hallójáratokat sem bántja, itt minden okkal történik. Nekem személy szerint nem tetszenek a kortárs operákra jellemző sprechgesang, avagy énekelve mondott szöveg, ami a szimpla recitativóhoz képest szirénázó hangközugrásokat is tartalmaz, de ez ízlés dolga. Petőfi bárdolatlan szereplői a direkt ripacs megoldásokat is elbírják, sőt. Adott helyzetben hatásos eszközök ezek. Hallgatni rossz. Nekem. De ezen hamar túlestem, mert a sodró lendület végig kitart, máris egy újabb jelenetben vagyunk.

Hallható, hogy Horváth Balázs az adott torkokra hatásos dalt ír, ha kell, és van itt akciófilmbe illő pulzálás, illetve egy Dvořák nyolcadik szimfóniájára emlékeztető fragmentum is a hegedűkkel. Apropó hegedű, nem bírok ki egy kis szakbarbárkodást: adott helyen a hegedűsök üveghangot tartanak egy ujjal, egy másikkal pedig pengetnek, nagyon-nagyon lassú vonó alatt. Uram segíts!

Milyen tehát ez A helység kalapácsa? Letaglózó, mint az igazi házi pálinka, de igazi derűt hoz. Spontán felröhögéseket is. Nagyon tömény élmény, amit többször kell megnézni, hogy minden részlete kibomoljon. Sőt, én kifejezetten kíváncsi vagyok a tizedik és a harmincadik előadására is, mert biztosan fejlődni fog. Annyi biztos, hogy Veszprémben, májusban játszani fogják még. Adja az ég, hogy hamar találjon játszóhelyet máshol is magának.

Szereplők: Bari István e.h., Csáki Benedek e.h., Fehér László, Ferenczy-Nagy Borglárka e.h., Földeáki Nóra, Gálhidy Gizella e.h., Horkay Barnabás, Kondákor Ajsa Panka e.h., Krisztik Csaba, Pallag Márton, Tarjányi Liza e.h., Widder Kristóf

Közreműködik a Mendelssohn Kamarazenekar (művészeti vezető: Kováts Péter)
vezényel: Horváth Balázs
díszlet: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf
jelmez: Benedek Mari
fénytervező: Payer Ferenc
rendezőasszisztens: Garádi Gréta
produkciós vezető: Trifonov Dóra
együttműködő partner: Pannon Várszínház
rendező: Horváth Csaba