Nem világít itt semmi, csak a tompa neonfény

Egy befolyásos ember meghal. Fejér Zoltán (Zoli, Zozó), a sikeres üzletember, a Fabricius Holding Zrt. vezérigazgatója, polgármester és nem mellesleg sportoló 49 évesen elhunyt. Gyászolja: fia, Ádám (Márfi Márk), felesége, Mara (Enyedi Éva), üzlettársai és barátai, Zsolt és Ervin (Szikszai Rémusz és Formanek Csaba), valamint Ervin felesége, Myrtill (Török-Illyés Orsolya). A három férfi és Mara középiskolás koruk óta, több mint harminc éve ismerik egymást. Együtt építették fel a birodalmat, amiben most Zozó halálával hatalmas űr keletkezett. Milyen ember volt Zozó? Be lehet-e tölteni az űrt, amit hátrahagyott? Ha igen, ki fogja? Kell-e egyáltalán, vagy jobb lenne, ha összedőlne a birodalom? „Gyász és korrupció csap össze a nyilvános és a személyes térben” – hirdeti a színlap.

Bár az előadás beharangozója alapján nemcsak a klasszikus maffiózófilmek forgatókönyvei, de a magyar közélet változatos figuráinak (nevezzük őket nevükön: NER-lovagok) névsora is felvillanhat lelki szemeink előtt, a Fényeskedjék neki valójában egyáltalán nem arról szól, amit a színlapja ígér. A színházi nevelési előadásokon és közösségi színházon (a Kávánál és a Kerekasztalnál) edződött írót – aki 2020-ban az Örkény István drámaírói ösztöndíjat is megkapta a drámáért – inkább a szituációban rejlő játék érdekli, mintsem a korrupcióban tocsogó magyar közviszonyok modellezése.

Nem előzmény nélküli ez az érdeklődés: Szivák-Tóth azonos címmel és hasonló alapszituációval már 2020-ban rendezett középiskolásoknak szóló, résztvevő színházi előadást a Káva Kulturális Műhely alkotóival. Ezt gondolta és írta tovább felnőtteknek szóló, klasszikus színházi előadássá.

Így lett a befolyásos politikus-üzletember halotti torából másfél órás bizalomjáték, a családtagokból és üzlettársakból színes, fröccsöntött figurák a játéktáblán, a motivációkból, történetekből, tragédiákból, titkokból és évtizedes elfojtásokból pedig szűkszavú instrukciós kártyák.

A történet persze így is rengeteg izgalmat ígér, az egyetlen hiba a képletben, hogy mintha nemcsak a nézők, de a szereplők se erre számítottak volna, ezért ahelyett, hogy elkezdenének játszani, várnak, hogy történjen valami, ami csak nem akar megtörténni. Aztán amikor végre megtörténik, addigra a nézők és a szereplők is annyira türelmetlenek már, hogy szinte fel se tűnik nekik, hogy megtörtént.

Adj Uram örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki!

A Fényeskedjék neki klasszikus kamaradarab, egy helyszínen, öt szereplővel, néhány órás cselekmény-idővel. A gyászszertartás után különös helyen gyűl össze a „család”: az üzlettársak-barátok-családtagok régi – ma már üresen, felújítás előtt álló – iskolájában, amit a vállalkozó kevéssel a halála előtt vásárolt meg. A makettszerű díszlet (koszos falak, tábla, kopott tanári asztal, törött bútorok és a neonfény, ami mindent és mindenkit megvilágít) három dimenziós játéktáblakánt funkcionál, az ajtócsapódásra makacs imbolygásba kezdő deszkafalak is emlékeztetik a nézőt – ez csak játék (díszlet: Valcz Péter).

Mint kiderül, így rendelkezett halála előtt Zoli: ők öten (Mara, Ádám, Zsolt, Ervin és Myrtill) találkozzanak a régi osztályteremben a temetés után, szigorúan nem gyászruhába öltözve. Ennek a kérésnek mindenki eleget is tesz, kivéve Mara, aki talpig feketében jelenik meg, igaz, az ő gyászruhája is rendhagyó: rövid fekete bőrszoknya, fekete bőrkabát, és áttetsző fekete csipkefelső (jelmez: Zubor Kata, Komesz Borbála).

Valószínűleg – bár pontosan nem derül ki – milliárdos vagyon sorsa dől el hamarosan.

Az osztályterembe lépő szereplők mind, kivéve talán Ádám, a haszonszerzés céljával érkeznek. Itt nincsenek mellékszereplők, Szivák-Tóth élvezettel ad teret a karaktereknek. A kapott játékidőt Enyedi Éva és Szikszai Rémusz használja ki a leghatékonyabban, a két színész ellenpólusként – Enyedi hisztérikus-kiszámíthatatlan özvegyként, Szikszai showmesterré előlépő dörzsölt üzlettársként – mozgatja a szálakat. Ők találják meg és aknázzák ki maximálisan a szövegközpontú előadás réseiben azokat a pillanatokat, amikor szavak nélkül lehet mesélni, de a többiek sem maradnak szégyenben mellettük: Formanek Csaba a teszetosza megbízott ügyvéd szerepében tökéletesen hozza az akarata ellenére újra és újra viccforrássá váló Ervint, Török-Illyés Orsolya unott-szórakozott Myrtillje pedig úgy tud mindig a figyelem középpontjába kerülni, hogy a szerepe szerint amúgy egyáltalán nem lenne kellene ott lennie. Ádám szerepében Márfi Márknak viszont fájdalmasan kevés lehetőség jut a karaktere mélyítésére. Néhány pillanatot leszámítva közte és az anyja között az, ami az első pillanattól kezdve az arcára van írva: dühös fiatal, aki mindenre és mindenkire haragszik; az apjára, aki elhagyta, az anyjára, akit nem tud elhagyni, a cégre, amihez nem akarja, hogy köze legyen, és úgy egyáltalán mindenkire, akinek köze van az apjához, az anyjához és a céghez. Ebből a dühből aztán felemelt hang, üvöltés, tehetetlen beleboxolás a falba, vagy székcsapkodás lesz – ennél több sajnos nem, és ezek is inkább erőltettet, mint őszinte pillanatok az előadásban.

Mennyei világosság helyett tompa neonfény

Hiába építi Szivák-Tóth a feszültséget az első perctől kezdve a végrendelet feltételezett/remélt/félt tartalmára, a boríték csak nem kerül elő, a neonlámpák tompa fényében lassan peregnek a percek és az események. Aztán lassan (nagyon lassan) végre kiderül, nem is borítékra kell számítani: este hétkor mindenki telefonjára üzenet (személyre szabott játék) érkezik az elhunyttól. Nemcsak a székükben fészkelődő nézők, a gyászoló család tagjai is egyre türelmetlenebbül várják a Pillanatot. A jól megírt, mégis időhúzásnak tűnő párbeszédek, összezörrenések és közjátékok közötti lélegzetvételnyi szünetekben szinte akaratlanul szakad ki egy-egy szereplő szájából: „Na, haladjunk már!”. Amikor pedig nem halad semmi, néha látványosan belebuknak a beszélgetésbe, vagy egészen egyszerűen kirohannak az ajtón. Csak a néző marad a helyén, és egyre szívesebben kiáltana be a színpadra: derüljön most már ki valami!

Kik ezek az emberek? Miért vannak itt? Mire számítanak? Mire vágynak? Mire van szükségük? A kérdésekre alig kapunk választ, ha igen, az is elég sokat bíz a képzelőerőre. Bármi is zajlik ugyanis a gyászolók fejében, kimondásra (sokáig) csak a halotti torokra jellemző közhelyek kerülnek. Amikor Zsolt vicces-komolyan azzal a felkiáltással húzza le az egyik (sokadik) felest, hogy „Imádkozzunk, hogy ne jöjjön vissza!”, Marából kiszakad a nevetés. A görcsös-hisztérikus nevetésben pedig végre felsejlik a tragédia, a lelkileg és fizikailag is meggyötört feleség moderálatlan kitörése az első pillanat, amikor a nézők horizontjáig is eljut valami a felszín alatt bugyogó feszültségből.

A túlvilágról érkező üzenetek aztán beindítják az eseményeket: dominóként hullanak ki a csontvázak a szekrényből, kiderülnek a titkok, kimondatnak az igazságok, és előkerül végre az a bizonyos végrendelet is. Ami nem derül ki: mégis miért csinálja ezt Zoli – a síron túlról – ezzel a szedett-vedett társasággal, ezzel a diszfunkcionális családdal? Talán a játék kedvéért, talán, hogy még egyszer, utoljára, rá irányuljon minden fény, talán csak azért, hogy a túlvilágról is szivassa őket. Talán, hogy Szivák-Tóth modellezhesse:

ebben a családban mindent (múltat, jelent, és az előadás utolsó két percében eldőlő jövőt) minden (üzleti és magánéleti) szinten átsző a korrupció.

Hiába a jól kitalált szituációk és karakterek, a jól megírt párbeszédek és a jó színészi alakítások, a nézőben mégis ott motoszkál a hiányérzet, hogy ez az egész mégiscsak jobban működne akként, aminek 2020-ban indult: interaktív játékként. A Szkéné-beli Fényeskedjék neki viszont tanmese, ami elmond, megmutat és leleplez, de nem ad semmit a néző kezébe a nyilvánvaló tanulságon túl: a gyászt mindenki másképp éli meg, a korrupció pedig minden formájában rossz. Egyszerre akar túl sokat, és ad túl keveset.