A koncert, ahol minden második emberen boa volt

Be kell vallanom: volt jó pár évvel ezelőtt egy rövid One Direction korszakom, tiniként otthon, a szüleimnél élve éjszakánként fülessel hallgattam a csöpögős balladáikat. Ők voltak a 2010-es évek Backstreet Boysa, minden számuk a szerelemről szólt, csak a nagyon kínos táncmozdulatok nélkül. Aztán elértem azt a kort, amikor ez már nekem is cikinek számított, és abbahagytam. Pár évvel később fel is bomlottak. Vagyis hát, hivatalosan „szünetre mentek”, de szerintem nincs már olyan ember a bolygón, aki elhinné, hogy valaha újra összeállnak, vagy egyáltalán össze kéne állniuk megint. Persze, világszerte ismertek és a csúcson voltak, de már egy kicsit gagyik, nem igazán tudtak – vagy engedték őket – megújulni.

Az öt tagból egyértelműen Styles futotta be szólóban a legnagyobb karriert (közben a színészkarrierje is beindulóban, a Christopher Nolan-féle Dunkirkben is játszott, most meg két filmje is jön nemsokára). Ez első blikkre azért lehet meglepő, mert a szólókarrierek inkább azoknak jönnek be, akik elsőként dobbantanak egy ilyen bandából. Robbie Williamsnek például bejött az élet a Take That után, a másik négy meg utána próbálkozott négyesben, hármasban, szerényebb sikerekkel, de szólóban már hiába. A One Directiont elsőként otthagyó Zayn Maliktól csak középszerű dalokra futotta, én semmi újat nem láttam tőle már évek óta. Valójában nem is érdekes a figura.

Szóval a felbomlás után Styles kiadott egy stúdióalbumot, kis folk-poppal, klasszikus rockkal, amivel hátat fordított a bandalétnek, én konkrétan két számot tudok róla felidézni, de talán így van ezzel ő maga is, mert pont ezt a kettőt húzta elő a szerdai koncerten is. De a kritikusok ígéretesnek tartották a fejlődését. A második albuma hozta meg aztán a valódi szólósikert, ebbe már betévedt egy kis funky is, az idén megjelent harmadik pedig ezt a vonalat folytatta groove-val és szintetizátorokkal. Langyos leves – ez jutott erről az albumról első hallgatáskor eszembe, el is tökéltem, hogy többé nem nézek felé.

De a koncert vészesen közeledett, ezért felkészülésként meghallgattam megint kétszer. Ekkor jöttem rá, hogy elsőre csak rossz időben, rossz helyen voltam. A Harry's House-t a háttérben kell benyomni, amikor az ember főz, mosogat vagy zuhanyozik. Ez az album egy nagy háttérzene, tökéletes mondjuk egy bárban, vagy egy étteremben. Nem olyan, amihez céltudatosan le kell ülni, hogy az ember akkor ezt most az elsőtől az utolsó dalig végighallgatja.

A sportaréna szerda estére megtelt boás, szivárványos, színes ruhás és színes sminkes lányokkal, néhány barátnőjét elkísérő, jobbára az ő kistáskáját őrző fiúval, és olykor eljöttek kíséretként az apák is. Az egyikük a fehér pólójára rá is írta rózsaszínnel, hogy „Dads love Harry”, azaz az apák szeretik Harryt. A korosztályt jól leírja az a pillanat, amikor még a koncertre várva a hangszórókból előbb benyomták a Best Song Evert a One Directiontől, amire a totál megőrülés volt a reakció, utána jött az S Club 7 méltán híres S Club Party című száma, amit körülöttem láthatóan senki sem ismert, mert annak idején még biztosan nem nézték a tévében az S Club 7 Hollywoodbant. Saccra a közönség kilencven százaléka a huszadik életéve körül járt, de sokan voltak ennél is fiatalabbak. Ami azért lehet furcsa, mert Styles pont annyi idős, mint én, huszonnyolc éves, mondhatjuk, hogy szinte harminc, és alig láttam velem egykorú lányokat. A közönség nagy része maximum tíz éves lehetett akkor, amikor a One Direction épp nagyot ment.

De boát tényleg minden második ember a nyakába akasztott a koncertre: rózsaszínt, zöldet, kéket, tökmindegy. Ezen a koncerten lehet, sőt, elvárás.

Mert aztán megérkezett maga Styles is, sárga pöttyös trapéznadrágban, narancssárga pöttyös felsőben, sárga gyöngynyaklánccal, ami valójában nem is gyöngy volt, hanem nagy golyók, de a szett még így is elég visszafogottnak tűnt a csillogó kezeslábasaihoz képest, amikben általában van. Rögtön mondta is a mantrát, hogy itt most mindenki szabadon önmaga lehet, legyen az bármilyen, mert szeretet van, meg elfogadás.

„Előre szólok, én végig üvölteni fogok” – intette óvatoságra a körülötte lévőket egy fiatal lány már a székén ülve, és nagyon hamar kiderült, ez a lány betartja az ígéreteit. Ahogy sikítozott egyébként végig, de konkrétan megállás nélkül az egész stadion. Nyilván, erre lehetett számítani, fiatal énekes = sikoltozás.

Styles a Budapestet szépen, s-sel mondta, a köszönömöt ö-vel, a közönség megőrült. Küldött egy puszit, a közönség megőrült. Megmozgatta a csípőjét, a közönség megőrült. Elkapott egy szív formájú lufit, a közönség megőrült. Éppen csak hogy hunyorítva odanézett egy lelátóra, az a nép a lelátón duplatriplán megőrült.

Az alapos felkészülés mindig meghozza a gyümölcsét, így volt ez most is, mert pont a pár bekezdéssel feljebb említett harmadik albumból állt a setlist nagy része, így profin képben voltam. Az eddigi ötéves szólókarrierjéből körülbelül húsz számot tolt le másfél óra alatt, megvoltak a kötelező körök, így az első albumról a Sign of the Times, de főképp a második és a harmadik album dalai váltogatták egymást. Volt néha pár laposabb etap is, például félidőben, a Matilda, Boyfriends környékén. A legnagyobb sikere nyilván a What Makes You Beautifulnak volt, ezzel lettek ismertek anno a még tini One Direction tagok, és ezt akkurátusan viszi is magával Styles azóta a koncertjeire, csak már rövidebben és jórészt átdolgozva. Elég távolra helyezte már magát a gagyitini műfajtól: a dalai még mindig főleg a nőkről szólnak, de már finomabb, felnőttesebb műfajban.

Styles-on és a helyszínelős fehér overálba öltöztetett zenekaron látszott, hogy élvezik a koncertet, százezres fordulatszámon pörögtek és ugráltak végig, hiába játszanak minden második este más országban. Vidámak voltak, felszabadultak, és nem lehet másképp megfogalmazni, láthatóan kedvesek és jóindulatúak. Mindez a közönségre is átragadt. Stylesnak van egy nagy adag karizmája, nem tudok sok olyan élő férfi előadót mondani, aki flitteres kezeslábasokban lép fel, és mégis stadionokat tölt meg a világban. Megnyerő jelenség, aki odavonzza a tekinteted, ha akarod, ha nem.

Azt is tudja, hogy kell kommunikálni a közönséggel a számok között. Többször elmondta, hogy először jár Budapesten (a One Direction sosem nézett erre), ami egy csodálatos város, aztán arra kért mindenkit, hogy szeressék önmagukat és a mellettük állókat, mert nincsenek egyedül. A közönség pedig hiába tudta nagyon jól, hogy begyakorolt mozdulatok és szavak ezek, azért rendesen meghálálta.

Néha kiszúrt magának egy-egy embert a tömeg elején, hozzájuk szólt, a közönség persze elalélt. Máskor pont ő reagált rájuk: úton-útfélen boldog születésnapot kívánt mindenkinek, aki feltartott egy táblát arról, hogy most ünnepel, az utolsó számot pedig le is állította pár pillanatra, mert úgy tűnt, valaki rosszul lett az első sorokban. Utána ugyanolyan lendülettel fejezte be a dalt és azzal együtt a koncertet is – ha szívesen látják, visszajön, mondta, és ez a közönség biztosan nem mondana neki nemet.