Nádas Péter talányos beszédet mondott az Ünnepi Könyvhét megnyitóján a földigilisztákról és az emberről

Nádas Péter író nyitotta meg a 93. Ünnepi Könyvhetet. Már a beszéd eleje meglepő volt:

„Szónoki képességek híján valami olyasmiről szeretnék beszámolni, amiről ebből az alkalomból, ilyen ünnepélyesen, a könyvhetek majd százéves történetében minden bizonnyal egyetlen nagyra becsült elődöm nem beszélt: a földigiliszták veszélyes életéről.”

Nádas arról beszélt, hogy a földigiliszták számára „a veszély én magam vagyok”. Amikor este kimegy a kertben a fészerhez, kikerüli a járdán összegyűlt gilisztákat, hogy szét ne tapossa őket. „Képzeljétek, emberek, miattuk kell olykor a saját járdámat megkerülnöm.”

Az író szerint a természeti egyenlőség elvét ki sem lehetne verni belőle, ez embertani állandója. „Így aztán tudhatom és tudatom, hogy a termékeny talaj alfája és ómegája, mércéje, nem én vagyok, hanem a földigiliszta léte. Jóléte.”

Aztán egy harkályról beszélt, aki a madáretető peremén kapaszkodik meg, és hosszú csőrével a drága japán gyékénylemezekkel borított tetőzetét áttöri, a szeme láttára kapja szét, és neki újra kell építenie, megint elölről kell kezdenie.

„Hosszú életemben legalább hatszor kellett mindent elölről kezdeni. Romeltakarítás, újjáépítés.”

A harkályról szóló képet továbbfűzve azzal folytatódott a beszéd, hogy a madár a madáretetőn nem talál férget, meg-meg kóstolja az etetőben lévő dolgokat, de azokat furcsának találja. Nem érti, neki nem is ízlik, a többiek iránti kíváncsiság vezeti csak az etetőhöz. „Legyek már olyan, mint a többiek, egyek olyat, amit mások esznek.”

A harkályra a madáretető üzemileg feldolgozott oldalfala és teteje valamiért jóval nagyobb vonzást gyakorol, mint a kertben betegeskedő, élő diófa, ami eredetileg az állat szenvedélyének csúcsán áll.

„Minden élőt szerkezeti helyén kéne tudnunk követni. Kellett volna tudnunk követni. Kellett volna. Csak úgy mellékesen emlékeztetnék rá, hogy a diktatúra mindig a szakmákat szedi szét először nemök szerint.”

Az író ezután ismét visszatér a közönséges földigilisztákhoz. A lumbricus terrestris Darwin számítása szerint hat hektáron évente összesen huszonötezer kiló földet hoz fel Anglia mélyéről Anglia felszínére. „Szájukon egész munkaidejükben folyamatosan befalják Angliát, gyűrűikkel továbbítják magukban a földjét, s baktériumukkal telt humuszként bocsátják ki a másik végükön. Nélkülük a föld halott. Így aztán aki Anglia felületét gondolja könnyedén megérinteni, rögvest Anglia mélységes mélyéhez ér. Ami áll Angliára, tán hazánkra sem kevésbé. A paraszti bölcselet legfeljebb vigasztalhatja önmagát, de nem a teremtést, hogy a kettévágott féreg az ekének megbocsát.”

Nádas Péter ezután felsorolja a földigiliszta természetes ellenségeit, köztük a futóbolondokat, akik „undorodnak tőle, túl csúnyának találják, ütnek-vágnak, ásóikkal, kapáikkal mennek neki. Mert hasznukat és kárukat maguk sem tudják, szegénykék, egymásról leválasztani.”

A beszéd záró részében Nádas az emberekről beszélt. „Bizony mondom néktek, kedves testvéreim, embernek az ember a legnagyobb természetes ellensége, így aztán nála tényleg nem él csodálatosabb lény e földtekén. Ha valamit mások szétszednek, földig rombolnak és meggyaláznak, ő fölépíti. Romvárost, jogot. Ő persze mindig saját maga a mások is. Egy más ő. Legalábbis emberemlékezet óta így teszi, és nem is lehet őt önmagáról soha többé leválasztani. Habár egészen odáig felér a saját kis eszével, hogy építkezéseit ajánlatos az alapoknál kezdeni. Annyiszor kell összeraknia, ahányszor a vele azonos mások szétszedik – gondolná az ember. De nem. Sajnos többször. Pontosan eggyel többször kell összeraknia. Nincs mese.”

Nádas Péter aztán zárásként még „irodalmi dizőzként” belesuttogta a mikrofonba végső üzenetét:

„Ne veszítsétek el a bizodalmat! Nem tudom, miben, de elveszíteni sem éri meg.”

A szöveg nagy részét a Fidelo.hu alapján szemléztük, a teljes beszéd itt nézhető meg.