Dr. Donauer: 100 gyerekből, akinek pecsétes papírja van arról, hogy diszlexiás, 85 nem az

Miért diagnosztizálnak annyi általános iskolás korú gyereket diszlexiával, diszgráfiával, és hasonlókkal: vajon tényleg egyre több embert érintenek ezek a problémák, vagy csak pontosabb a diagnosztika? – kérdezte Veiszer Alinda dr. Donauer Nándor neuropszichológust e heti műsorában (amelyet egy jelképes összegért itt tud megtekinteni). A szakember a jelenséget a múlthoz képest megváltozott iskolai követelményekkel magyarázta, illetve azzal, hogy óvodában nem mernek szólni a szülőknek akkor, ha úgy látják, a gyerekkel valami baj van. Saját tapasztalata szerint a szülők jobban hisznek egy logopédusnak, vagy egy fejlesztőterapeutának, mint az óvónőknek.

Szerinte bőven vannak előjelek óvodáskorban:

Amikor a gyerek nem akarja megfogni se a Legót, se a Duplót, de a Bundesliga tavalyi döntőjének teljes névsorát elsorolja, ott már fel kell tűnnie a kézmanipuláció gyengeségének.

Hasonló jelnek tartja azt, ha a gyerek egyedül játszik óvodában, ha az alvási periódus alatt képtelen a szabálykövetésre, vagy ha nem szeret hintázni és rollerezni. Károsnak tartja a szülők körében elterjedt „majd megérik, majd kinövi” hozzáállást, ugyanis a gyerek nem fogja a zavarokat kinőni, csak kompenzálni fog. Ennek mentén kifejezetten fontosnak gondolja azt, hogy a szülők, főleg apukák, ezeket a zavarokat ne betegségeknek, hanem viszonylagos éretlenségeknek fogják fel.

Mindezek mellett Donauer úgy gondolja, több gyereknek van részképességi zavara, mint 20 éve. Ezt leginkább a mozgáshiányra vezeti vissza, hogy ahogy a felnőttek, úgy a gyerekek is egyre kevesebbet mozognak. Szerinte a túlóvással elkényelmesedünk, a modern játékok nagy része pedig nem felel meg fejlesztői funkcióinak.

Beszélt a bébikompokról is, amiket kimondottan nem támogat. A gyerekeknél a kúszás, a mászás, ugyanis rendkívül fontos, és későbbi készségeket is megalapoz. Akkor, ha a gyereket beteszik egy ilyen kompba,

lehet, hogy a dizájnersálja nem lesz olyan piszkos, a cipője nem kopik úgy, de kiderül, hogy sortévesztő lesz.

Ebből is látszik, hogy a szakember hatalmas hangsúlyt helyez a mozgásra. A mozgásélmény szerinte ugyanis elengedhetetlen például számolásnál, így akinek ez elmaradt, annak gondjai lehetnek a matematikai feladatok megértésében. A genetika is szerepet játszik ezekben a zavarokban, de ez nem „isten csapása”: ha elég hamar kiszűrik a zavart, akkor még lehet az adott készséget érlelni, fejleszteni.

Hangsúlyos véleménye volt a diszlexiával, és hasonló „diszes” jelzővel diagnosztizált gyermekekről is. Itt mondta azt, hogy 100 gyerekből, akinek „pecsétes papírja” van arról, hogy diszlexiás, 85 nem az, hanem csak olvasási nehezítettségei vannak. Ezt több tényezővel magyarázza, köztük a motiváció hiányával. Régen, mondja Donauer, amikor kiderült, hogy a gyerek nem tud olvasni, akkor a nagypapa így reagált:

„Nem szégyelled magad? Ide leülsz mellém a kalendáriummal, és addig olvasol, amíg nem tudsz olvasni”. Ma meg: Ó, mentsük fel írás alól, mentsük fel olvasás alól, mentsük fel az élet alól. Ez így nem megy.

Az igazi diszlexiásnak szerinte nagyon komoly mozgási nehézségei vannak, és nemcsak az elemi betűfelismerés nem megy neki, hanem egyszerű reciprocikus mozgásokat sem képes elvégezni. Ezeknek a gyerekeknek óvodában hintázni, később tajcsizni kéne.

Vekerdy Tamás népszerű rovatot vezetett a Nők Lapjában, ezt vette át halála után Donauer. Ott nemcsak a mozgás fontosságáról, hanem a meséről, mesélésről is gyakran ír. Arra a kérdésre, hogy a digitalizáció térnyeréséről mi a véleménye, azt mondta, a gyerekekre ömlesztett meséket ők képesek akár negyvenszer, ötvenszer megnézni. Ez azért van, mert akik ezeket az animációkat csinálják, azok „előbb végezték el az alkalmazott lélektant, mint a vizuális kultúrát”, és különböző effektekkel odaragasztják a gyerekeket a képernyő elé. Ők pedig gyakran nem is tudják felidézni, miről szólt a film, mert túl gyorsan változnak a képek, és nem képesek hozzárendelni a megfelelő szavakat.

Ezzel szemben az egyszerű mesénél van lehetőség annak leállítására, esetleg a félelmetes részek átugrására. Ez azért fontos, mert ha „folyamatosan tolják” a gyereknek, akkor ő beleszaladhat olyan képekbe, amik a benne lévő feszültségekkel együtt később fóbiává, félelemmé alakulhatnak. Ennek elkerülésére bábfilmeket javasol Donauer, és nem animációs filmeket, mert azok is butítják az érzelmek kódolását.

Az iskolaérettségről azt gondolja, hogy már óvodában, középső csoportban jelezni kell, hogy fejlesztés szükséges. Amennyiben ez megtörténik, a gyerekek jelentős része felkészíthető arra, hogy hatéves korában problémamentesen iskolába menjen.

Ha egy javaslatot tehetne az oktatási miniszternek, akkor az az óvodai szűrés megerősítése lenne:

Az óvodákra tenném a hangsúlyt, ott kéne a végvárakat megerősíteni.