Kemény István: Amikor elmegyek a kapualjban ülő hajléktalan mellett, nem érzem magam szabadnak

„Úgy éreztem tehát, hogy pont jókor, pont jó helyen születtünk, én és a korosztályom. A szerencsés történelmi véletlenek folytán egy kétes minőségű táptalajból (Kádár-korszak) kinőve jó és rossz hatások optimális kombinációja alatt hajtottunk ki, és nevelődtünk fel, és most fogunk virágba borulni”

– írta Kemény István 2010-ben a rendszerváltás időszakáról, megjegyezve azt, hogy húsz éve várja a jó érzés visszatértét.

Ma már hozzáteszi, hogy a rendszerváltás pillanatában joggal érezhette, hogy „mi, itt, Magyarországon, Budapesten, valami olyat tudunk, mindenféle hülyeségünk ellenére, ami másutt nincs a világon. Egy olyan elegyét érezzük a világnak, ami pont jó, pont elég.” Ezt pedig szerint tudták iróniával, humorral kezelni, ami élhetővé tette a helyzetet – elmélkedik a József Attila-díjas költő a több mint három évtizede átélt pillanatokról Veiszer Alinda műsorában, amit jelképes összegért itt lehet megnézni.

Amikor a műsorvezető a humorral kapcsolatban felveti, hogy teljesen eltűnt az utóbbi években, a vendég nem tudna nem jobban egyetérteni. Szerinte az irónia teljesen értelmét veszítette, akár meg is támadják az embert, ha ironikusan beszél, ami a mindennapi kommunikációból is hiányzik. Itt megemlíti még azt a legendát is, miszerint Rejtő Jenő a halála napján, az orosz télben 1943 január elsején megjegyezte, hogy „ez a nap is jól kezdődik”, ez a hozzáállás pedig még a rendszerváltásig megmaradt. Szerinte akkor még az volt a felfogás, hogy

„ha valami nem igazán jó, és általában semmi se igazán jó, legalább röhögni lehet rajta.”

A beszélgetés később annak kapcsán terelődik a rendszerváltásra, hogy Alinda előveszi a költő Lúdbőr című esszéskötetét, aminek elején Kemény a feleségével és két másik művésszel látható egy olyan fotón, amit 1989-ben, a köztársaság kikiáltása után fél órával készítettek. Kemény itt mesél arról, hogy utólag visszatekintve a szocializmus alatt végig gyáva volt, a rendszerváltást pedig felemelő érzésként élte át. 89-ben járt először Erdélyben, majd a romániai forradalom után néhány nappal csodálkozva nézte, hogy az emberek milyen nyugodtsággal állnak a rendőrségeken az útleveleik kiadására várva. Románia lepusztultsága és az országban tapasztalt állapotok viszont még őt is meglepték.

A szocializmus veszteséből a rendszerváltás utáni Magyarország kritikusa

Pedig Kemény családja Magyarországon sem számított a kiváltságosok közé. 1970 környékén alsósként az akkor körülbelül hatvan lakosú Rácszentpéteren úgy járt iskolába, hogy nyolc osztály volt egy teremben, négy éven belül pedig négyszer kellett iskolát váltania. Ebben az időben sokat volt magányos, többé-kevésbé ugyan be tudott illeszkedni társaságokba, de barátait mind felnőttként, íróként szerezte már.

A szocializmussal kapcsolatos ellentmondásos viszonyára Alinda többször is rákérdez, elsősorban annak kapcsán, hogy Kemény az ötven legfontosabb olvasmányába felvette Marx Kommunista Kiáltványát, miközben verseiben rendszeresen megjelenik az 56-os forradalom, mint a hősiesség szimbóluma. A költő szerint viszont ez nem ellentmondás.

Az ő családját elnyomták a szocializmusban, otthon „mint a bűnt, úgy utálták a rendszert”, nagybátyját internálták és rendőri felügyelet mellett élhetett raktárosként, miközben apjának is fiatalon le kellett mondania a diplomáról. És szerinte ebben még csak nem is az volt a legzavaróbb, hogy a rendszer milyen akadályokat állított, hanem hogy az emberek elengedték az esélyeiket, és ezzel magukat gátolták meg igazából a fejlődésben. Hogy ő ebből mennyit örökölt meg, nem tudja, de szerinte őrületes mázli kellett ahhoz, hogy elkezdjen írni és ezzel átszakítsa maga előtt a gátakat.

Ezzel a háttérrel nem csoda, hogy valaki szerint „az 56-os magyar szabadságharc valóban őrültség volt, habár a világtörténelem egyik legszebb őrültsége, csak a thermopülai csata fogható hozzá.” Ez pedig nem zárja ki, hogy a Kommunista Kiáltvány fontos olvasmány legyen, Kemény szerint ugyanis a 2010-es években az egyenlőtlenségek korábban nem látott mértéket öltöttek, ráadásul a szabadság és az egyenlőség közül egyik sem igazán valósult meg. Felteszi azt a kérdést is, hogy mi van ezzel az – egyébként egymást kizáró – két értékkel, ha „harmincvalahány éve szabadságban élünk, és az ember pont mintha az ellenkezőjét tapasztalná, hogy mindenki pont ugyanazt csinálja önként.”

Hozzáteszi, hogy

„amikor elmegyek mínusz tizenöt fokban, de akár plusz tizenöt fokban is, egy kapualjban ülő hajléktalan mellett, akkor rögtön eszembe jut a szabadság és az egyenlőség is, nem jó kontextusban, és én sem érzem magam szabadnak. Tehát nem igazán vagyok szabad akkor, ha mellettem így élnek emberek. És hogy nem tudok ez ellen mit csinálni, vagy nem csinálok semmit, akkor az az én szabadságomat vagy a szabad gondolkodásomat befolyásolja.”

A beszélgetés végén szóba kerül Kemény István Búcsúlevél című verse, amit már évek óta nem hajlandó felolvasni. Ebben a költő így ír a hazájáról: „Gonosz lettél, vak és régi, egy elbutult idegen néni, aki gyűlöletbe burkolózva még ezer évig akar élni.” Ebbe szerinte sokan sokat belegondolnak, és bele akarnak hallani, amikor pedig felolvasta, szerinte mindenki csak azt várta, hogy ismét tagadja meg a hazáját. Ő viszont csak azt a csalódottságot akarta kifejezni, amit a rendszerváltás után az ország iránt érzett, de egyébként már ez is elmúlt, most már inkább az egész világban csalódott.

Kemény egyébként viszonylag érzelemmentesen számol be arról is, hogy húsz évig írta a Barátok közt dialógusait (a történetet már készen kapta), és bár korábban nem tudott párbeszédet írni, ezt is sikerült megtanulnia 150-200 rész megírása közben. De ezt egyszerű megélhetési forrásnak tekinti, szerinte semmi köze nincs a szépirodalmi munkásságához.

A kultúrkampfot az egyébként még telefont sem használó Kemény azért nem akarja kommentálni, mert szerinte ő túl lassú, és mire reagálna bármire is, az már elévülne. Az azért nem tetszik neki, amikor Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője úgy méltatja őt, hogy közben Parti Nagy Lajos műveit szarnak minősíti.

Kemény István az interjú végén azt az egyet egyébként elárulja még, hogy sok éve ír egy történetet, legalább egy nagyregénye tehát remélhetőleg mindenképpen meg fog még jelenni.