Nézik a világvégét, és csak levelezgetnek róla, míg várják, hogy valaki végre szeresse őket

Az ír Sally Rooney igazi ünnepelt sztárszerző. Még csak harmincéves, de két regénye is bestseller lett, a Normális emberekből már egy nagy sikerű sorozat is készült, a Baráti beszélgetések adaptációján pedig épp most dolgozik a Hulu és a BBC. Rooney-t olvasni évek óta divatos, Emily Ratajkowskitól egészen Sarah Jessica Parkerig hírességek egész sora méltatta a könyveit, az irodalmi élet is a keblére ölelte, jelölték egy sor fontos díjra (többek között Booker-díjra is), a sajtóban pedig a Snapchat generáció Salingerének és az Instagram-korszak regényírójának is nevezték már.

A legújabb és az eddigi legjobbnak mondott, Hová lettél, szép világ című regényének a borítója szerint négy fiatal, harminc körüli ír felnőtt főszereplője van: a gazdag és sikeres író Alice, a szarul kereső szerkesztő Eileen, a raktáros Felix és a politikai tanácsadó Simon. Szerintem azonban a történet nem mind a négyükről szól. A szöveg egyértelműen a két nő lelkivilágára fókuszál, a férfiak pedig csak annyiban relevánsak, amennyiben ezekre a világokra hatnak. (Valahol elszomorít az a gondolat, hogy a férfi szereplők felülreprezentáltságának marketingokai lehetnek, azt feltételezem, hogy így akarták jelezni, ez nem csak egy nőknek szóló történet.)

„Nem fogok megint leállni veled a Szovjetunióról vitatkozni, de amikor az meghalt, véget ért a történelem is. A huszadik századot egyetlen hosszú kérdésnek tekintettem, amelynek a végén rossz választ adtunk. Hát nem szerencsétlen csecsemők vagyunk, hogy épp akkor születtünk, amikor a világ véget ért? Azután esélye sem volt a bolygónak, és nekünk sem volt esélyünk”

– írja Alice egy e-mailben állítólagos legjobb barátjának, Eileennek. Úgy, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne arról levelezni, hogy a műanyag elterjedése vagy a kapitalizmus diadala miatt vesztette-e el az emberiség a szépség iránti ösztönös vonzalmát. Én meg itt ülök, olvasom, és azon tűnődöm, mennyire anakronisztikusnak hat elképzelni azt, hogy két jó barát nem csetelve és telefonálva, hanem e-mailezve tartja a kapcsolatot.

Nem egy forradalmian új írói fogás, hogy a történet egy része szereplők levelezéséből bontakozik ki, itt mégis meglepő választás, mert szembemegy azzal, amit két harminc körüli fiataltól tipikus kommunikációnak tartanánk. Pedig nem lehet azt mondani, hogy Alice és Eileen ne lógna sokat a telefonján, vagy hogy a könyv kerülné azokat a kliséket, amikkel az angol millennial alapján ezredfordulósnak is nevezett generációt meghatározni szokás. Van benne furán sikerült Tinder-randi; a volt párja után Instagramon leskelődő exbarátnő; az önálló lakhatást megfizetni képtelen diplomás, és van alulfizetett kétkezi munkás, aki még mindig többet keres a bölcsész értelmiséginél.

Ha a két főhőst tipikus ezredfordulósként olvasnánk, az nem vetne túl jó fényt az Y generációra (amihez én magam is tartozom).

Alice és Eileen ugyanis bár szeretnék megmenteni a világot, nem csinálnak mást, csak beszélgetnek, írnak vagy szerkesztenek, leveleznek, időnként szexelnek, és bár látszólag nincsenek eget rengető személyes problémáik, folyamatosan szoronganak. Meggyőződésük, hogy a világ abban a formában, ahogy ismerjük, épp hanyatlófélben van, és hamarosan véget is ér. A szavak szintjén az élet nagy kérdésein rágódnak (esztétikáról, etikáról, vallásról, társadalmi igazságosságról és a klímakatasztrófáról értekeznek), közben semmilyen megoldásra nem jutnak, még csak elméletben sem, nem hogy a tetteikben. Pont azokat a negatív sztereotípiákat testesítik meg, amiket a korosztályomra leggyakrabban rá szoktak olvasni.

Ezek alapján talán nem meglepő, hogy legalább a könyv kétharmadáig meggyőződésem volt, én ezt a könyvet nem szeretem. Annak ellenére sem, hogy folyamatosan konstatáltam, mennyire szép az a nyelvezet, amivel Rooney a legintenzívebb érzelmeket is képes távolságtartással, hűvös és kimért precizitással megírni. (Vagy legalábbis mennyire szép ennek a regénynek minden egyes sora így magyarul, Dudik Annamária Éva fordításában.)

Mire az utolsó fejezetekhez érek, mégis azon kapom magam, hogy valahogy úgy szorítok a könyv szereplőiért, ahogy teszi azt Alice más könyvekből ismert karakterekkel az egyik levele szerint:

„Amikor viszont könyvet olvasok, vágyakozás ébred bennem: akarom, hogy Isabel Archer boldog legyen, akarom, hogy Anna és Vronszkij kapcsolata jól alakuljon, de még azt is akarom, hogy Barabás helyett Jézus kapjon kegyelmet.”

Én meg azért szurkolok Alice-nak meg Eileennek, hogy mire véget ér az ő történetük, az valahogy mégse a már a cím által is sugallt világvégének a beteljesedése legyen.

Sally Rooney hőseit nem lenne nehéz a szerkesztőként is dolgozó sztáríró alteregóiként olvasni, már csak azért sem, mert annyira egyformán e-maileznek, hogy sokszor a leveleik közepén elfelejtettem, melyikük ír épp. Anélkül, hogy a könyv kifutását elárulnám, azt megállapíthatom, hogy, Alice-en és Eileenen keresztük Rooney-nak sok pontos megfigyelése van a világról, amik alapján valóban lehet úgy érezni, hogy „az emberi civilizáció az összeomlás szélén áll”, miközben nincs egy általános érvényű és megnyugtató megfejtése arra, hogy ezzel mit lehet kezdeni. Ez persze kifejezetten frusztráló olvasóként, és felveti a kérdést, hogy ilyen helyzetben nem hiábavaló-e az, ha a főszereplők – és így végül maga a könyv is – mégis a leghétköznapibb problémákkal, a baráti és párkapcsolatok bonyolultságának kibogozásával vannak elfoglalva.

A Hová lettél, szép világot én mégis épp azért szeretem, mert volt valami nagyon emberi abban, ahogy Alice meg Eileen, miközben a világ állapota miatt szoronganak és az élet értelmét keresik, leginkább mégiscsak arra vágynak, hogy valaki most szeresse őket. A szeretet utáni vágyukat pedig olyan átélhetővé tette Rooney, hogy attól én biztosan megszerettem őket.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ
21. Század Kiadó, 4490 Ft