Auschwitz balerinája most 93 éves, és életeket ment

2021. március 21. – 11:06

frissítve

Auschwitz balerinája most 93 éves, és életeket ment
A tizenöt éves Edit a folyóparton, a képet akkori barátja, Imre csinálta – Fotó: Edith Eva Eger archívumából

Másolás

Vágólapra másolva

Edith Eva Eger tizenhat évesen egyike volt annak a több mint tizenötezer zsidónak, akiket Kassáról és környékéről deportáltak gettókba és koncentrációs táborokba. Szüleit Josef Mengele küldte gázkamrába, aki aztán arra kérte őt, táncolja el neki a Kék Duna keringőt. Edith nővérével együtt túlélte Auschwitzot, Amerikába emigrált, pszichológus lett. Évtizedekig tartott, mire szembenézett saját traumáival, azóta pedig ő segít a poszttraumás stresszel élőknek. Már elmúlt kilencven, amikor történetét és tapasztalatait két könyvben, A döntésben és Az ajándékban írta meg. Bár ért és beszél valamennyire magyarul, életéről angolul beszélgettünk. Interjú.

A lánykori neve Elefánt. Ezzel a névvel azért elég nehéz lehetett elvegyülni.

Igen, Elefánt. Akkoriban balerina voltam, és alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a névtől.

Nekem úgy tűnik, hogy gyerekkorában Kassán elég kényelmes életet éltek: magángimnáziumba járt, mellette balettórákra, Magda nővére zongoraórákra, Klára pedig hegedűórákra.

Igen-igen. Akkoriban Kassát még úgy hívták, hogy Košice. [A város a két világháború között Csehszlovákiához tartozott.] A szüleim asszimilálódott magyarok voltak. Iskoláskoromban, amikor egyszer kiléptem az épületből, a gyerekek köpködtek rám, és Krisztus gyilkosának neveztek. Szóval az antiszemitizmus már Hitler előtt is jelen volt. És akkoriban még nem is tudtam, hogy Jézus zsidó volt. Apám az első világháborúban orosz fogságban volt, talán ezzel is kapcsolatban áll az, hogy neki nem sok köze volt a zsidó valláshoz, a hentestől sonkát vett, csabai vagy gyulai kolbászt. Még manapság is elmegyek itt olyan boltokba, ahol magyar kolbászt lehet kapni. Sok időt töltöttem kettesben az édesanyámmal, miközben apám biliárdozott vagy kártyázott a haverjaival. Anyám értelmiségi volt, elvitt az operába, koncertekre, könyveket adott. Egyszer azt mondta nekem: „Örülök, hogy eszed van, mert csinos, az nem vagy.” Szóval én képeztem magam, sokat olvastam, németül, franciául, magyarul beszéltem, görögöt és latint tanulmányoztam. A fiatalkori barátommal, Friedmann Imrével is csak olvastunk és olvastunk.

1938-ban Horthy Miklós bevonult Kassára. Ön ekkor tíz-tizenegy éves volt, és csárdást kellett neki táncolnia, a végén Horthy meg is ölelte önt. Mit tudott akkoriban Horthyról?

Én azt tudtam, hogy ő egy nagyon jó ember volt, nem volt náci. Nem tudta, mit csinálhatna, kénytelen volt behódolni a náciknak. Nem gondolom, hogy antiszemita lett volna.

1944-től Kassán is minden zsidónak kötelező volt hordania a megkülönböztető csillagot. Egy 16 éves lánynak ez mit jelentett, mit fogott fel belőle?

Mindig megpróbáltam elrejteni a kabátom alatt. Például akkor is, amikor később a barátommal elmentünk a moziba. De nem is néztem ki zsidónak: zöld szemeim vannak, világos hajam. Klára testvéremnek is szőke haja volt, és őt sem kapták el soha.

A balett mellett tornázni is elkezdtem, nagyon tehetséges voltam a gimnasztikában is. Az olimpiára edzettünk, amikor az edzőm félrehívott, és azt mondta, a csapatban egy másik lány veszi át a helyemet, aki nem zsidó. Pedig naponta öt-hat órát edzettem. Itt kezdődött az én tragikus utam. Aztán 1944 márciusában bejöttek a németek Kassára, májusban már deportáltak is minket Auschwitzba az anyámmal és Magda nővéremmel együtt. Ekkor persze az összes álmom összetört. Imre azt mondta nekem, gyönyörű szemem és kezeim vannak. Ez tartott életben Auschwitzban. Mindenkitől azt kértem, beszéljenek a szemeimről és a kezeimről. Azt hittem, a felszabadulás után újra találkozni fogunk, sosem adtam fel a reményt. Egy nappal a felszabadítás előtt ölték meg a táborban. De még most is minden nap látom őt, van egy fotóm róla az irodámban. Így sosem felejtem el az arcát, nagyon jóképű volt. Az első szerelmedet sosem felejted el. Nem mellette kötsz ki végül, de sosem felejted el, nem igaz?

Edit és Imre – Fotó: Edith Eva Eger archívumából

Miután megérkeztek Auschwitzba, Josef Mengele terelte önöket sorokba. Az anyját rögtön a gázkamrába vitték, mint később kiderült, az apja is rögtön meghalt. Még aznap táncolnia kellett a táborban Mengelének, a Kék Duna keringőt.

Mindenki, aki tizennégy év alatt vagy 40 fölött volt, azokat rögtön a gázkamrákba vitték. Miután anyámat elvitték, megkérdeztem, mikor fogom újra látni őt, a kápó a füstölgő kéményre mutatott, és azt mondta: „Ott ég az anyád.” És akkor a nővérem, Magda megölelt, és az mondta, sosem felejtem el: „A lélek sosem hal meg.” Miután a hajunkat leborotválták és meztelenre vetkőztettek, Magda felém fordult, és azt kérdezte: „Hogy nézek ki?” Ő nagyon csinos lány volt. És akkor én dönthettem, hogy arról beszélek neki, mi veszett el, vagy arról, mi van még meg mindig, és akkor azt mondtam: „Magda, gyönyörű szemeid vannak, de eddig sosem láttam, mert a hajad mindig eltakarta őket.” Auschwitz maga volt a pokol, de egyszer sem sírtam. Nem voltak érzelmeim, nem tudtam, hogy mi lesz, nem gondoltam magamra, inkább a testvéremre gondoltam, aki sokkal jobban szenvedett az éhségtől, mint én. Szóval esténként a levest megettem, a kapott kenyérdarabomat viszont odaadtam neki. Ha csak magadra gondoltál, magaddal foglalkoztál, nem élhetted túl. A raboknak egyfajta családként kellett viselkedniük. Hajnali négykor kellett kelnünk, és sosem tudtuk, mikor vezetnek minket a gázkamrába. Nem tudtuk, hogy amikor zuhanyzunk, víz vagy gáz fog jönni ránk. Az őröket pedig elkezdtem sajnálni: a gyűlölet szánalommá alakult át: átmosták az agyukat, nekem is azt mondták, hogy a zsidók a társadalom rákja. Elkezdtem imádkozni értük.

Korábban egy interjúban megemlítette, hogy van egy képe otthon Josef Mengeléről. Miért?

Nem tartom kint azt a képet, egy fiókban van valahol. Valójában ki is dobhatnám, de arra emlékeztet, hogy minden pillanatot tartsak becsben.

Több emberi történetet ír le a könyvében, amikor a szörnyűségek közé megpróbálják becsempészni a humort, például azzal, hogy a barakkban szépségversenyt tartanak. Vagy amikor olyan mindennapi dolgokra gondol, hogy akkor ön most szűzként fog meghalni.

Igen. Gyakran vettek vért is tőlünk. És egyszer megkérdeztem, hogy miért kell ez nekik. Azt mondták: a sebesült német katonáknak, hogy megnyerhessük a háborút. Magamban közben azt mondtam: „te hülye idióta, az én véremmel nem fogjátok megnyerni a háborút”. Szóval jelen volt a humor is a táborban. A karomat nem húzhattam el, mert le is lőhettek volna, de azt eldönthettem, hogy reagálok a történésekre. A hatvanas években volt egy páciensem, aki a fehér felsőbbrendűségben hitt. És arról beszélt nekem, hogy zsidókat fog ölni. Reagálhattam volna úgy, hogy mit gondol, kivel beszél, az én anyámat gázkamrába küldték, de csak annyit mondtam neki: „mesélj még”. Egy szót sem szóltam neki a múltamról.

1945 májusában Gunskirchenben szabadítják fel az amerikai katonák. M&M's csokival kínálják. Egy interjújában azt mondta, még pár évvel ezelőtt a születésnapján is volt M&M's. Ez egyfajta emlékeztető a múltra?

Már a halottak közé dobtak, amikor valaki megérintette a kezem. Felnéztem, és egy amerikai katona állt fölöttem, könnyes volt a szeme, kezében M&M's volt. Nem igazán szeretem, de az emberek azóta is küldik nekem. Ahogy a balerinaszobrokat is, sok van belőlük. Ha nem történt volna mindez, ami történt, hivatásos balerina lettem volna. Auschwitzban napközben azt csináltam, amit kellett, de éjszakánként táncoltam az álmomban. A képzeletem tartott életben. Az egyszer sem jutott eszembe, hogy nem élem túl.

Júniusban hazatértek Kassára. A házukból eltűnt Magda zongorája, de végül egy kávézóból visszakerült hozzá. És akkor ön feltette a kérdést: „Vajon énbennem van-e valami, ami az én személyazonosságomat erősítené meg, ami engem adhatna vissza saját magamnak?” Végül mi volt az, ami önnek ezt visszaadta?

Nagyon beteg voltam, egyik kórházból a másikba mentem. Egy tüdőgondozóba is kerültem, ott találkoztam egy tuberkulózisos férfival, akihez végül 1946-ban hozzámentem. Ez adott reményt a jövőre. Aztán terhes lettem, még az orvos is azt mondta, a gyereket nem fogom tudni kihordani, de én meg azt mondtam neki, ki fogom hordani. 19 éves voltam, amikor megszületett a lányunk, aki végül értelmet és célt adott az életemnek. Én voltam a legboldogabb terhes nő a világon. Nem csak túléltem, de egy gyereket is kihordtam.

Edit és Éger Béla az esküvőjük napján 1946-ban – Fotó: Edith Eva Eger archívumából

A németek után bevonultak a szovjetek. A könyvében azt írja, férjét, Éger Bélát egyszer leszorították az útról, a vállalkozásait kisajátították, lefoglalták az autóját, bepoloskázták a telefont, majd egyik nap letartóztatták. Pontosan miért volt Béla ennyire célkereszt, mit csinált? Mi itt a sztori?

Annyi a sztori, hogy Béla átvette a nagyapja vállalkozását. Aztán jöttek a szovjetek, akik meg elkobozták azt. Emiatt Béla nagyon mérges volt, aztán csak fogták, és börtönbe zárták. Én meg fogtam a nagy gyémántgyűrűmet, amivel lefizettem a foglárt, ezzel kiszabadítottam a férjemet, és éjszaka elmenekültünk Bécsbe. Egy karkötőt a kislányom pelenkájába varrtam, így jöttünk ki Amerikába 1949 októberében, pénz nélkül. Egy szót sem beszéltem angolul, végül mégis kitüntetéssel diplomáztam, és most itt vagyok, dr. Edith Eva Eger. Máig dolgozom, sosem fogok nyugdíjba vonulni.

Hogy jelentkezett önnél először, és mikor tudatosította magában, hogy önnek poszttraumás stressze van? Hogy jutott el attól a ponttól, hogy évtizedekig nem tudott a történtekről beszélni, egészen odáig, hogy most már jó ideje többféle platformon beszél róla?

Fogalmam sem volt arról, mi az a poszttraumás stressz, egészen addig, amíg nem kezdtem el pszichológusként háborúból visszatért katonákkal foglalkozni Amerikában. Rájöttem, hogy nem tudom addig őket gyógyítani, amíg magamat nem gyógyítom meg, hiszen minden egyes nap jöttek vissza az emlékek, és a túlélők bűntudatától is szenvedtem. Tudtam, hogy szembe kell néznem az életemnek ezen részével, nem szabad elfutnom előle. Szóval visszamentem Auschwitzba. Még mindig rengeteg olyan emlékem van, ami minden nap velem van, de már nem menekülök előlük. Ha meglátok egy szögesdrót kerítést valahol, a fejemben rögtön Auschwitzba térek vissza. De nem szabad beleragadni a dühbe. Ha még mindig dühös lennék, akkor még mindig csak egy rab lennék, Auschwitz foglya. Ha dühös vagy, elveszíted a hatalmadat. Én visszaszereztem a hatalmamat akkor, amikor visszamentem. Auschwitz megváltoztatta az életemet. Ma nem lennék ilyen együttérző, és azt is megtanultam, hogy ne csak magadnak élj, hanem másokért is. És sosem dobom ki az ételmaradékot, egy morzsát sem. Most három gyerekem van, öt unokám, hét dédunokám. Ez az én bosszúm Hitler felé.

Beszélgetnek valaha Magdával Auschwitzról?

Nem. Nem akarja, hogy bármi köze legyen Auschwitzhoz. Amikor visszamentem, megkértem, jöjjön velem, azt mondta, nem jön, „egy idióta vagy”, mondta nekem. Nem akar róla hallani sem, mintha ezek a dolgok mással történtek volna. A táborban egyszer répát loptam a gyenge nővéremnek, egy tiszt elkapott, de megkönyörült rajtam, nem lőtt le. Voltak jó emberek is az őrök között, nem lehet általánosítani. A nővérem másképp látja, szerinte a németek mind egyformák. Most lesz százéves, de valamiért azt állítja, kilencvenkilenc éves. Nem tudom, miért. Amikor felhív, magyarul beszélgetünk. „Pici Magduska”, így hívom csak. De ezek a beszélgetések gyorsak: „szeretlek, imádlak”, és kész, leteszi a kagylót, nem tudja sokáig tartani a telefont a kezében.

Magda (balra) és Edith 2018-ban – Fotó: Edith Eva Eger / Jordan Engle archívumából

Ön azt szokta kérdezni a pácienseitől: lenne a saját maga házastársa? Szóval adja magát a kérdés, hogy ön lenne-e a saját maga házastársa.

Persze, én nagyon szórakoztató vagyok. Fiatalosan gondolkodom, fiatalabbnak érzem magam most, 93 évesen, mint 53 évesen. Közben épp egy szakácskönyvet írunk közösen a lányommal, amikben magyar ételek lesznek: székelygulyás, csirkepaprikás vagy a szlovák sztrapacska, ami a lányom kedvence. A lelkem magyar, még ha Amerikában vagyok is.

És a magyar közéletet követi?

Ó, édesem, nekem erre nincs időm, én életeket mentek.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!