Berregjenek azok a motoros fókák!
A Néprajzi Múzeum pár hete nyílt kiállítása a sorkatonaságról szól. Azért nem a Hadtörténeti Múzeumban van, mert inkább azt járja körül, milyen nyomot hagyott a magyar férfiakban és miattuk az egész társadalmon ez a teljesen abszurd, tömeges performansz. Fegyverek tehát nincsenek, kultúrantropológia annál inkább. A kiállítás magját dr. Bakos Áron 2020-ban elkezdett kutatásai alkotják, hozzá csatlakozott közben Molnár Tamás. Ők a kiállítás kurátorai. A többéves munka felvett hangban és képben egyhétnyi, összefüggő felvételt termett, és persze számos tárgyat is. Jellemző azonban, hogy a kiállított tárgyak nyolcvan százalékát csak kölcsönözték a tulajdonosaik, azaz a Néprajzi Múzeum számára sem mondanának le a leszerelőzászlójukról vagy kopott mikádójukról. A kötődés (trauma és/vagy nosztalgia) tehát élethosszig megmarad. Illetve egyes cuccok tényleg jók voltak. Nem véletlen, hogy a múzeum shopjában a kiállítással összefüggésben most kanálgépet is árulnak. Én nem vettem, mert még megvan, amit HTK után hazahoztam Székesfehérvárról, 2003-ban.
Kinek szól ez az egész?
A kérdésre kapásból nem tudom a választ. Én még voltam katona, nem tudom a kiállítást úgy végignézni, hogy ne élném át újra egy kicsit. Nem tudom eldönteni, hogy azoknak, akik csak elbeszélésekből hallottak erről, mennyire érdekes ez az egész. Az én élményem a leszerelés után az volt, hogy néhány kivételtől eltekintve nem nagyon volt kíváncsi senki a sztorijaimra. Baráti összejöveteleken, ha véletlenül volt más katonaviselt és felmerült a téma, hamar jött a jelzés, hogy be lehet fejezni a nosztalgiázást. Szóval nem tudom. Az biztos, hogy aki megcsinálta, nem felejti el, ott él benne. És ha a hozzátartozóiban van érdeklődés (és empátia), ez a kiállítás egy remek terápiás alkalom, hogy apu, fiútestvér, férj elmondja, ő hogyan élte át.
Azoknak viszont mindenféleképpen ajánlanám, akik eljátszanak a gondolattal, hogy visszahozzák a sorkatonaságot. Mert abban a formában, ahogyan azt mi még átélhettük, semmi értelme a világon. Sőt.
A múzeum kiállítóterében egy ómega alakú folyosót járunk be, amit nyersen hagyott, hegesztett acélhálóból készült falak jelölnek ki. Ezen a hálón, illetve ebben helyezkednek el a natúr rétegeltlemez tárlók, amikben a tárgyak vannak. A legtöbb kiállítás Achilles-sarka a sok olvasnivaló. A Katonadologban is sok betűvel kerülünk szembe, de ezek leginkább sztorik, a rengeteg órát kitevő felvételek leiratainak best ofjai, és jellemzően nem hosszabbak három mondatnál. Egyáltalán nem tűnnek soknak, tényleg jó mondatok/sztorik.
A kiállítás több tematikus részből áll, amik észrevétlenül olvadnak egymásba, mégis jó struktúrát adnak. Az egyébként normális, értelmes, egészséges fiatalemberek reakcióit olyan szituációkra, amiket csak a seregben tapasztalhatnak meg. És ezek az interakciók azok, amik sokat elárulnak rólunk. A Katonadolog ettől nem marad a laktanyák betonkerítésén belül. A kényszerűségből ideiglenesen egyenruhát öltött fiúk körül ott van a család, a barátnő vagy éppen az ifjú feleség. A családban rendre akad egy katonaviselt apa, nagyapa is. Szomszédok, ismerősök, barátok, valahogy ők is átélik ezt az időszakot, és viszonyulnak hozzá.
Kopasz, Gumi és Öreg
A katonaidőhöz hasonlóan a kiállítás a bevonulással kezdődik és a leszereléssel ér véget. A köztes stációk foglalkoznak az alapélményekkel, minden esetben személyes történeteken keresztül. A Katonadolog nem tér ki a katonai kiképzésre, sokkal inkább azokra a dolgokra fókuszál, amik a sorkötelesek életét átmenetileg vagy akár tartósan változtatták meg. A szigorú rend követelménye és mégis tömeges áthágása. A szívatások és megaláztatások sorozata, valamint az ezek nyomán érzett szégyen vagy bűntudat. Bajtársiasság, egyúttal egy életen át cipelt trauma. A rengeteg értelmetlenül elfecsérelt idő. Egy helyen azt olvashatjuk, hogy a szervezet legnagyobb ellensége az unalom, mert az unatkozó katona hülyeséget csinál. Ezért állandóan le kell foglalni valamivel. Az abszurdum ezért minden laktanya infrastruktúrájába beépül, már a tervrajzokon is ott van. Sorkatonaság Magyarországon 1868 óta létezett, és ha elolvassuk a Švejket, láthatjuk, hogy a 136 év alatt végig megmaradt az értelmetlenség mint gyönyörű tradíció. Személyes tapasztalatom szerint 2003–2004-re már nem is nagyon maradt benne más, csak a teljes értelmetlenség. Egy anekdotát MUSZÁJ leírnom; itt van keretesben, ha gondolják, ugorják át:
Az utolsó előtti turnusban, 2003-ban töltöttem a katonai szolgálatomat. Egy nemzetközi reklámügynökség asztala mellől vonultam be. 26 éves voltam, tehát „idősen” lettem kopasz. Az alapkiképzést Szombathelyen kaptam.
Éles kézigránátot nem dobtunk, de robbantottunk szerelt gyutacsot, és volt éleslövészet is. Fejenként összesen hat töltényt lőttünk ki, három egyes lövést és egy hármas sorozatot. Aztán Székesfehérvárra kerültem, de nem az Alba Régiába, hanem az MH 43. Nagysándor József híradózászlóaljhoz, rejtjelző-távírásznak. Még Szombathelyen kaptam erre „kiképzést”. Az eszköz egy Robotron rejtjelző készülék volt. Egy betűt hatkarakteres, A és B betűk kombinációjából álló jelcsoportba írt át. Nem emlékszem már pontosan, de úgy képzeljék el, hogy például azt a szót, hogy „eke” kábé így írta volna le a gép: AAABAA BBABAA AAABAA. Székesfehérváron tehát egy rejtjelző rajba kerültem, volt egy ZiL gépkocsink, ami még alkalmas volt a saját motorerejével kijönni a gyakorlótérre. Egy alkalommal üzemeltük be, de csak azért, hogy előtte össze tudjuk kapcsolni az aggregátorával, és leáshassuk a gyakorlótér murvájába a földelést. (Ez egy napig tartott.)
Mikor készen voltunk, a parancsnokunk, egy tisztes, hivatásos katona, a zubbonya felső zsebéből elővett egy Nokia 3110-est és azt mondta: „Ennek az eszköznek a rádióforgalmazási képessége körülbelül tízszerese a ZiL-ünknek. Ezt csak úgy érdekességképpen mondom maguknak.”
2003 nyarán, a leszerelésem előtt pár héttel egy NATO partnerségi akció keretében egy francia egység jött hozzánk gyakorlatra. Nagyjából én voltam az egyetlen ember, aki tudott angolul a laktanyában, úgyhogy engem tettek oda, hogy mutogassak el mindent, merre vannak a körletek, a slozi, „étterem”( :D) stb. Amikor megjöttek, lepacsiztak a parancsnokokkal, velem közölték, hogy sajnos nem beszélnek jól angolul, ugyanakkor mindenük megvan, teljesen önellátóak, de köszönik szépen, viszlát.
Három napot voltak ott, felépítettek maguknak egy pikkelyelemekből álló, hűthető-fűthető iglut. Egyszer bemehettem megnézni. Az a francia, aki valamennyire tudott angolul, elmondta, hogy éppen egy Portugáliában telepített aknavető üteg tűzvezetését csinálják műholdas kapcsolaton keresztül.
Mi hetente egyszer még akkor is kitakarítottuk a ZiL-t.
Adott bármit a sorkatonaság a világháború utáni Magyarországnak? A kiállításon egy nagyon érdekes rész foglalkozik a csehszlovákiai, 1968-as bevonulással és a tiszai árvízzel. Azoknak a kiskatonáknak, akik valamelyikben részt vettek, teljesen másképp gondolnak vissza a szolgálatukra, mint a többiek. Több hónap katonaruhában tömegeknek jelentette az élet kényszerű megtorpanását tulajdonképpen értelem nélkül. Míg mások jogosítványt szereztek és akár több tízezer kilométert vezethettek le, szakmát és gyakorlatot szerezve. Hogy fejlődik a jelleme annak a srácnak, aki először elszenvedője, majd esetleg több alkalommal elkövetője egy pokrócozásnak? És hogyan annak, aki a szolgálati ideje után épp azáltal tud szembenézni a felmerülő nehézségeivel, hogy túl van tizenegy ejtőernyős ugráson, mert deszantosnak képezték ki Szolnokon.
Borsózöld folklór
A néprajzot hajlamosak vagyunk a viseletekkel, népdallal, tánccal, vályogházakkal azonosítani, az életünkből lassan kikopó rituálékkal. Pedig nekünk is megvan a néprajzunk, ahogy minden generációnak megvan az övé. A kötelező katonai szolgálat természetesen a néprajz része lett 136 év alatt. A huszár formájú mézeskalács a céllövöldében vagy a szimatszatyor a punk srác oldalán. Molnár Tamás, a kiállítás egyik kurátora elmondta, hogy a Katonadolog látogatóinak zöme nyilván a negyvenes-ötvenes férfiak közül kerül ki, de mindig van velük valaki, és nagyon sok külföldit is érdekelnek a sztorik és tárgyak.
A rengeteg kutatott anyag értékelése elég sok időt emésztett fel, de talán jobb is így. Elmondása szerint 2024-ben teljesen más közhangulat uralkodott itthon, ami a háborút, katonaságot illeti. Akkor még egyéb üzenet is rakódhatott volna a kiállításra, olyan is, amit semmiképp sem akartak. Ebben teljesen egyetértek vele. Egy árok két szélére felsorakozott, felspannolt társadalom nincs abban a lelkiállapotban, hogy önmagát tanulmányozza egy retrospektív szeánszban. Pedig egészséges időnként megtenni ezt, akár olyan módon, ahogy a Katonadolog teszi.
A Néprajzi Múzeumban 2027. augusztus 29-ig látható a kiállítás, tehát idő még van rá. Nem kell vágni a centit.
